Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes negyedik könyve 24. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
Károli
Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2024&version=KAR
Új protestáns fordítás:
Új
protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2024&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Istennek nem volt arra szüksége, hogy Bálám megáldja népét. Még ha Isten nem is avatkozott volna közbe, hogy megállítsa őt, hanem engedte volna, hogy Bálám szabadon kimondja az átkot Izraelre, az akkor is hatástalan lett volna Isten népével szemben.
Isten azonban úgy döntött, hogy munkálkodni fog Bálámon keresztül, nem csak azért, hogy megáldja Izraelt, hanem azért is, hogy – ha lehetséges – megmentse őt, és ez bizonyságként szolgáljon a pogány Bálák király és népe számára. Micsoda szeretet és micsoda kegyelem!
Isten jóindulata, amelyet Izrael iránt tanúsított, korszakokon át bizonyította oltalmazó gondoskodását engedelmes és hűséges gyermekei felé.
Bármikor, amikor sátán rávette a gonosz embereket arra, hogy összeesküdjenek Isten népe ellen, ők felidézhették ezt az eseményt, és megerősödhettek lélekben, és Istenbe vetett hitükben.
Bálám azt prófétálta, hogy Izrael királya nagyobbá lesz az amálekiták minden királyánál, akik ebben az időben nagyon erős nemzetet alkottak. A legszebb költői nyelvet használta Isten népe jövőjének leírásához. Mielőtt leállíthatták volna, Bálám egy csodálatos próféciát mondott el a Messiásról, és Moáb végső megsemmisüléséről.
Bálák tele volt félelemmel és haraggal, felháborodott amiatt, ahogyan a dolgok alakultak. Bálám pedig azzal a tudattal tért haza otthonába, hogy a jóléttel és hírnévvel kapcsolatos, oly sokáig dédelgetett tervei szertefoszlottak; elvesztette a király kegyét; és magára vonta Isten nemtetszését. Isten Lelke végül elhagyta őt a kapzsisága miatt.
Ha nem állunk ki hitünk mellett, el fogunk bukni, bármilyen kísértés jön is az utunkba. Nem szolgálhatunk két úrnak úgy, hogy közben azt reméljük, sikeresek lehetünk ebben az életben, sőt az örökkévalóságra is alkalmassá válhatunk.
Nancy Costa
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy ne essen bele Bálám hibájába, hogy saját előnyeit Eléd és néped elé helyezze, Jézus nevében, Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 26. fejezet
26. fejezet – A VÖRÖS-TENGERTŐL A SINAI-HEGYIG (5. rész)
Nehéz helyzetében Mózes az Úrhoz kiáltott: "Mit cselekedjem ezzel a néppel?" (2Móz 17:4). Az Úr utasította, vegye maga mellé Izrael véneit és fogja botját, amellyel a csodákat művelte Egyiptomban, induljon el és menjen a nép előtt. Az Úr pedig ezt mondta neki: "Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép" (2Móz 17:6). Mózes engedelmeskedett és a sziklából folyamként ömlött ki a friss víz, mégpedig olyan bőségesen, hogy ellátta az egész tábort. Isten ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek: emelje fel botját és valami rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban cselekedte, nagy irgalmasságában megszabadításuk eszközévé tette Mózes botját.
"Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniok adott bőségesen, akárcsak a mélységes vizekből. Patakokat fakasztott a kősziklából, és folyamok módjára vizeket ömlesztett" (Zsolt 78:15-16). Mózes megütötte a kősziklát, de Isten Fia volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett és kifakasztotta a sziklából az életadó vizet. Nemcsak Mózes és a vének, hanem az egész gyülekezet is, amely bizonyos távolságban ott állt és figyelt, megpillantotta az Úr dicsőségét. Nem kétséges azonban, hogyha a felhő elmozdult volna, akkor az Úr dicsőségének rettenetes ragyogása mindazokat megölte volna, akik ott tartózkodtak.
Szomjúságában a nép megkísértette Istent, mert ezt kérdezte: "Vajon köztünk van-é az Úr vagy nincsen?" "Mert ha ő hozott bennünket ide, miért nem ád vizet is úgy, mint kenyeret?" Az így megnyilvánuló hitetlenség bizony már bűnnek számított. Mózes félt is, hogy Isten ítélete szakad rájuk. Ezért azt a helyet "Masszának és Méribának" nevezte, ami azt jelenti "megkísértés, versengés", hogy ez emlékeztesse őket bűnükre.
Most pedig egy újabb veszedelem fenyegette őket. Mivel zúgolódtak az Úr ellen, az Úr megengedte, hogy ellenségeik megtámadják őket. Az amálekiták - vad és harcias törzs, amely azon a vidéken lakott - kivonultak ellenük és megölték mindazokat, akik kimerülten és fáradtan elmaradtak a néptől és így könnyen hátba támadhatták és hatalmukba keríthették őket. Mózes tudta, hogy a nép zöme nem készült még fel a harcra, ezért arra utasította Józsuét, hogy a különböző törzsekből válasszon ki katonának alkalmas férfiakat és szervezzen belőlük egy sereget. A következő napon vezesse őket az ellenség ellen, miközben ő maga, Mózes, egy közeli magaslatra álljon Isten botjával a kezében. Ennek megfelelően a következő napon Józsué és csapata megtámadta az ellenséget, mialatt Mózes, Áron és Húr a csatateret ellenőrző dombon álltak. Az ég felé nyújtott karokkal és jobb kezében az Isten botját tartva Mózes Izrael hadseregének győzelméért imádkozott. A csata folyamán észrevették, hogy addig, amíg Mózes a karjait kitárva felfelé tartotta kezeit, Izrael győzelmesen tört előre, de abban a pillanatban, amikor karjait leeresztette, az ellenség kerekedett felül. Amikor Mózes elfáradt, Áron és Húr megfogták és magasra tartották karjait egészen napnyugtáig, amikor az ellenséget megfutamították.
Áron és Húr ezzel megmutatták az izraelitáknak, hogy nekik is kötelességük lenne Mózes mellé állni és munkájában támogatni őt, miközben az Istentől átvett parancsot számukra továbbítja. Mózes cselekedete jelentőségteljes, mert világossá tette népe előtt, hogy sorsukat Isten tartotta kezében. Amíg a nép Istenbe veti bizalmát, addig Isten is harcol érettük és legyőzi ellenségeiket. Amikor azonban elfordulnak Istentől és nem ragaszkodnak hozzá, hanem csak saját erejükben bíznak, akkor még az Istent nem ismerőknél is gyengébbek lesznek és ilyenkor ellenségeik győzedelmeskednek felettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése