2015. november 2., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 2, HÉTFŐ - 3 Mózes 24

Figyelem!!! A végén új heti olvasmány található a KRISZTUS PÉLDÁZATAI 18. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - KRISZTUS PÉLDÁZATAI 18. fejezet 114. nap

Egyik kifogás mögött sem húzódott igazán fontos dolog. Az az ember, akinek meg "kellett" néznie a földjét, már megvette azt. Hogy olyan sietős volt neki a föld megtekintése, az annak tulajdonítható, hogy érdeklődését szerzeménye kötötte le. Az ökrök megvásárlása is megtörtént már. Kipróbálásukkal a vevő csak kíváncsiságát akarta kielégíteni. A harmadik kifogásban sem volt több ésszerűség. Azért, hogy a meghívott vendég megnősült, még részt vehetett volna a vacsorán. Feleségét is szívesen látták volna. De neki megvoltak a maga szórakozási tervei, és úgy látszik, hogy azokat kívánatosabbnak találta, mint a lakomát, ahova elígérkezett. Megvoltak a barátai, és jól érezte magát köztük. Még a látszat kedvéért sem udvariaskodott, amikor visszautasította a meghívást. Nem kérte, hogy mentsék ki. A "nem mehetek" szavakkal csak leplezte az igazságot: Nem érdekel az egész! Nem akarok menni! - gondolta.

Mindegyik kifogás azt tanúsította, hogy a vacsorára hivatalos vendégek érdeklődését más dolgok kötötték le. A meghívásnak, amelyet elfogadtak, nem tettek eleget. Közömbösségükkel megsértették a nagylelkű vendéglátót.

A nagy vacsorával Krisztus az evangélium kínálta áldásokat szemlélteti. A felszolgált táplálék nem más, mint maga Krisztus. Ő a mennyből alászállt kenyér; az üdvösség szerzője. Az Úr követei hirdették a zsidóknak a Megváltó adventjét. Krisztusra mutattak, "az Istennek ama Bárányá"-ra, "aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1: 29). Isten az általa készített vacsorán felkínálta nekik a menny legnagyobb ajándékát. Ez az ajándék felbecsülhetetlen. A szerető Isten adott mindent a gazdag lakomához, és kifogyhatatlan készletekről gondoskodott. "Ha valaki eszik e kenyérből - mondta Krisztus -, él örökké (Jn 6:51).

Az evangélium vacsorájára szóló meghívást azonban csak akkor fogadjuk el, ha evilági érdekeinknél többre értékeljük azt, hogy Krisztus felruház minket a maga igazságával. Isten odaadott mindent az emberért, és arra kéri, hogy a neki való szolgálatot helyezze minden önző, földi érdek elé. Isten nem fogadhat el megosztott szívet. Az a szív, amelyet földi kötelékek tartanak fogva, nem az Istené.

E tanítás minden időre szól. Követnünk kell a Bárányt, bármerre megy! Legyen Ő a vezetőnk! Értékeljük minden földi barát társaságánál többre az Ő közelségét! Krisztus mondja: "Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám" (Mt 10: 37).

Krisztus korában sokan mondták el a mindennapi kenyér megtörésekor a családi asztal körül ezeket a szavakat: "Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában." Krisztus azonban bemutatta, hogy milyen nehéz vendégeket találni a végtelen áron elkészített asztalhoz. Akik hallgatták szavait, tudták, hogy ők is semmibe vették irgalmas meghívását. Minden érdeklődésüket e világ gazdagsága és örömei kötötték le, és egyhangúlag kimentették magukat.

Így van ez ma is. A kifogások, amelyekkel az emberek az evangéliumi meghívást visszautasították, ma sem változtak. Azt mondják, hogy nem veszélyeztethetik földi lehetőségeiket az evangéliumi normák elfogadásával. Földi érdekeiket többre értékelik az örökkévaló dolgoknál. Éppen azok az áldások, amelyeket Istentől kaptak, emelkednek válaszfalként köztük és Teremtőjük, Megváltójuk között. Nem akarják, hogy bárki is zavarja őket világi céljaik hajszolásában, és ezt mondják a kegyelmet hirdető követnek: "Mostan eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged" (Acs 24: 25). Mások azzal mentegetőznek, hogy nehézségeik támadnak emberi kapcsolataikban, ha elfogadják Isten hívását. Azt mondják, hogy nem kerülhetnek ellentétbe rokonaikkal és ismerőseikkel. Így válnak a példázat szereplőivé. A lakoma házigazdája erőtlen kifogásukat meghívása semmibevevésének tekinti.

A szenthelynek és a szent sátornak nem voltak ablakai. Hogy legyen fény, olívaolajjal töltött mécseseket helyeztek a hátágú arany gyertyatartó ágaira. Áron volt felelős azért, hogy a lámpások soha ne aludjanak ki. A fényeknek égniük kellett éjjel és nappal. Ez Isten jelenlétét jelképezte népe között.
Tizenkét lepény kenyeret (egyet-egyet Izrael minden törzséért), és két tömjénnel teli kelyhet helyeztek a szent kenyerek asztalára. A kenyerek arra emlékeztettek, hogy a nép számára Isten az élet kenyere.
Mindezek az előírások Isten szeretetére emlékeztetnek bennünket, és arra, hogy mit is jelent Isten a számunkra.  A jelképek azt tudatosítják bennünk, hogy Isten mindig velünk van, és hogy Ő a mi lelki táplálékunk, aki életünket fenntartja.
Egy izraelita anya és egy egyiptomi apa fia, aki akkor csatlakozott a néphez, amikor elhagyták Egyiptomot, a táborba jött és azt állította, hogy joga van felállítani a sátrát az egyik törzs táborában. Amikor elmondták neki, hogy ez lehetséges, de nem azonnal, akkor megátkozta az Urat, és önhatalmúlag belépett a táborba. A fiatalembert őrizet alá helyezték mindaddig, amíg Isten megmutatta, hogy mit kell tenni. A fiatalembernek hordoznia kellett bűnét, és annak következményét, a megkövezést.
Az ókori világban köztörvényes bűnnek számított, ha valaki istenkáromlást követett el, amely elkerülhetetlenül büntetést vont maga után. Ha valaki bocsánatért folyamodott, megkaphatta. Azonban az olyan köztörvényes bűnöket, mint az istenkáromlás, amely épp olyan súlyos volt, mint az Istennel szembeni nyílt ellenszegülés vagy a gyilkosság, nem lehetett csak egyszerűen szóbeli megbocsátással elintézni, függetlenül attól, hogy a bűnt izraelita követte el vagy sem, különben – ahogyan ezt Isten jól tudta - az emberek csak azért mutattak volna megbánást, hogy elkerüljék a büntetést.
Dean Davis

14. heti olvasmány a KRISZTUS PÉLDÁZATAI 18. fejezetéhez (november 1-7).

Miután elolvastam ezt a fejezetet, világos volt számomra a mondanivalója: Jézus azt próbálja velünk megértetni, hogy minden embernek meg kell hallania az evangéliumot. A vacsorára meghívott vendégek végeredményben a társadalom egészét képviselik, beleértve a gazdagokat és a szegényeket, a hatalmasokat és az elnyomottakat is.

Mi azonban úgy tűnik, folyton kifogásokat hozunk fel, miért nem mondjuk el bizonyos egyéneknek az örömhírt – mégpedig nem ritkán az emberek kinézete alapján döntjük ezt el. Példának okáért: „Ó, az a hölgy túl gazdag és befolyásos személyiség, biztosan nem érdekli Jézus.” Vagy: „Az a fickó? Az ilyenek az arcomba nevetnének, ha lelki témákról próbálnék beszélni velük!” Ellen White azonban ezt írja: „Senki mellett se haladjunk el azért, mert úgy látjuk, hogy lekötik a földi dolgok. A társadalom rangos személyiségei között sok sebzett szívű, a sivárságba belefáradt ember van. Vágynak a hiányzó békességre. Vannak a társadalom legrangosabbjai között is megváltásra éhező és szomjazó emberek. Sokan elfogadnák a segítséget, ha az Úr munkásai kedvesen, Krisztus szeretetétől átforrósodott szívvel, személyesen közelednének hozzájuk (Budapest, 1999, Advent Kiadó. 154-155. o.).

Ha tehát legközelebb lehetőséged nyílik valakinek beszélni az evangéliumról, csak tedd meg! Tekintet nélkül arra, hogy miként képzeled el az illető válaszát, beszélj neki Jézusról! Lehetséges, hogy beszélgetőtársad egy a sok közül, aki szomjazza az üdvösséget? Nem tudod meg, csak ha bizonyságot teszel neki!

Randy Ban,
adminisztrátor, Light Bearers [Fényhordozók elnevezésű szolgálat]
USA



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése