2018. július 29., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 29 - VASÁRNAP- 1 Thesszalónika 3


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 52. fejezet 1112. nap

52. A jó pásztor

"Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. [...] Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim, amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért" (Jn 10:11.14-15).

Jézus újból megtalálta az utat hallgatói értelméhez, számukra jól ismert példák segítségével. A Lélek befolyását a hideg, üdítő vízhez hasonlította. Úgy mutatkozott be, mint aki a világosság, az élet forrása, öröm a természetnek és az embernek. Most gyönyörű pásztorképben mutatja be kapcsolatát a Benne hivőkkel. Hallgatói számára nem találhatott volna ennél ismerősebb képet. Ez Krisztus szavai által örökre összekapcsolódott személyével. Sohasem nézhették a tanítványok a nyájukat terelő pásztorokat anélkül, hogy ne emlékeztek volna a Megváltó tanítására. Minden hű pásztorban Krisztust látták. Minden gyámoltalan, tehetetlen nyájban önmagukat látták.

Ésaiás próféta ezt a jelképet alkalmazta a Messiás küldetésére a vigasztaló szavakkal: "Magas hegyre menj fel, örömmondó Sion! emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! emeld föl, ne félj! mondjad Júda városinak: Ímhol Istenetek! [...] Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza"(Ésa 40:9.11). Dávid így énekelt: "Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm" (Zsolt 23:1). A Szentlélek Ezékiel által kijelentette: "És állatok föléjük egyetlenegy pásztort, hogy legeltesse őket. [...] Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem. [...] És szerzek ővelük békességnek frigyét. [...] És nem lesznek többé prédául a pogányoknak, [...] és laknak bátorságosan, s nem lesz, aki felijessze őket" (Ez 34:23.16.25.28).

Krisztus magára alkalmazta ezeket a próféciákat, és megmutatta, milyen ellentét feszül a saját- és Izrael vezetőinek jelleme között. A farizeusok éppen kirekesztettek valakit az akolból, mert volt bátorsága tanúsítani Krisztus erejét. Elszakítottak egy lelket, akit az igaz Pásztor magához vonzott. Ezzel kimutatták, mennyire nincs fogalmuk a rájuk bízott munkáról, mennyire méltatlanok megbízatásukra, hogy a nyáj pásztorai legyenek. Jézus most elébük tárta köztük és a Jó Pásztor közötti ellentétet, és önmagára mutatott, mint az Úr nyájának valódi őrizőjére. Még mielőtt ezt tette volna, egy másik jelkép segítségével beszélt önmagáról.

Így szólt: "Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az" (Jn 10:1-2). A farizeusok nem vették észre, hogy ezek a szavak ellenük irányulnak. Szívükben még ennek értelmén töprengtek, amikor Jézus világosan kijelentette: "Én vagyok az ajtó: ha valaki énrajtam megy be, megtartatik, és bejár és kijár majd, és legelőt talál. A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek" (Jn 10:9-10).

Krisztus Isten aklának ajtaja. Ősidőktől fogva minden gyermeke ezen az ajtón át léphetett be. Az előképek mutatják, a jelképek előrevetítik, a próféták kinyilatkoztatásai jelzik, a tanítványoknak adott leckék feltárják, az ember fiaiért művelt csodák beszélik, hogy Jézusban látták Istennek ama bárányát, "aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1:29), s az emberek általa kerültek kegyelmének nyájába. Sokan jöttek, akik egyéb dolgokra irányították a világ figyelmét. Ceremóniákat, vallási rendszereket találtak ki, mert ezek által reméltek megigazulást, megbékélést Istennel, így akartak bejutni aklába. Az egyetlen ajtó azonban Krisztus, és aki valami mást próbál Krisztus helyére beékelni vagy más úton akar az akolba jutni, az tolvaj, rabló.

A farizeusok nem léptek be az ajtón. Más úton hatoltak az akolba, nem Krisztus által, nem végezték az igaz pásztor munkáját. A papok és főemberek, írástudók és farizeusok tönkretették az élő legelőket, beszennyezték az élő vizek forrásait. Az ihletett ige híven írja le a hamis pásztorokat: "A gyöngéket nem erősítettétek, és a beteget nem gyógyítottátok, s a megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem hoztátok, [...] hanem keményen és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk" (Ez 34:4).
Filozófusok, tanítók minden korban elméleteket adtak elő a világnak, hogy kielégítsék a lélek szükségleteit. Minden pogány népnek megvoltak a maguk nagy tanítói és vallási rendszerei, melyek Krisztusétól eltérő megváltást ajánlottak. Az emberek szemét elfordították az Atya arcáról, s szívük félt Attól, Akitől csak áldást kaptak. Munkájuk arra irányult, hogy megfosszák Istent attól, ami a teremtés és megváltás jogán az Övé. Ezek a hamis tanítók az embereket is megrabolják. Emberi lények milliói kötődnek szorosan hamis vallásokhoz szolgai félelem rabságában, lélektelen közömbösségben robotolnak mint az igavonó barmok, megfosztva reménytől, örömtől, kilátásoktól itt a földön, tompa félelemmel a túlvilágra nézve. Egyedül Isten kegyelmének evangéliuma emelheti föl a lelket. Ha Istennek Fiában megnyilvánuló szeretetét szemléljük, szívünk megmozdul, s a lélek erői semmi máshoz nem hasonlíthatóan ébrednek föl. Krisztus eljött, hogy újraalkossa Isten képmását az emberben, s aki az embert elfordítja Krisztustól, az az igazi fejlődés forrásától fordítja el: megfosztja az élet reménységétől, céljától és dicsőségétől. Tolvaj és rabló tehát.

"Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az" (Jn 10:2). Krisztus az ajtó is, a pásztor is. Önmaga által lép be. Saját áldozata árán válik a juhok pásztorává. "Ennek az ajtónálló ajtót nyit; és a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket, és mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját" (Jn 10: 3-4).

Az összes teremtmény közül a juh a legbátortalanabb, leggyámoltalanabb. Keleten a pásztornak fáradhatatlanul, szüntelen gondoskodnia kell nyájáról. A régi időkben - csakúgy, mint ma - rossz volt a közbiztonság a fallal körülvett városokon kívül. Körös-körül a határszéli nomád törzsek rablói, sziklák rejtekében meghúzódó ragadozók lesik, hogy megdézsmálhassák a nyájat. A pásztor őrhelyén vigyáz, tudja, hogy saját élete is veszélyben forog. Jákób, aki Lábán nyájait őrizte Hárán pusztáin, így írja le fáradhatatlan munkáját: "Nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől" (lMóz 31:40). Az ifjú Dávid, midőn atyja nyáját őrizte, egyedül találkozott az oroszlánnal és a medvével, s megmentette karmaik közül az elveszett bárányt.

Mai Bibliai szakasz: 1 Thesszalónika 3

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ennek a fejezetnek és az előző végének is (2:13-3:13) fő témája a barátság. Pált és a thesszalonikaiakat mély érzelmi szálak kötötték össze. Kapcsolatuk azonban több volt érzelmi kötődésnél, örök barátság volt (2:19-20; 3:13). Ez a kapcsolat nem csak a megfelelés miatt történt az evangélium érdekében. Pál az egész örökkévalóságon át közel akar lenni hozzájuk. 

Pál azért vágyik annyira, hogy találkozzon a thesszalonikaiakkal, mert bennük látja szolgálata szentesítését. Amikor Jézus visszajön, a thesszalonikaiak lesznek az ő öröme és dicsekedése Jézus előtt (2:19-20). Pál nem elégedett meg csupán azzal, hogy üdvösséget nyert, látni akarta a bizonyítékát annak is, hogy az ő élete milyen áldást jelentett másoknak. A gyülekezetnek szüksége volt Pálra, de Pálnak is szüksége volt a gyülekezetre.

Miközben az evangélium (amit Jézus rólunk gondol) erőteljes módja annak, hogy stabil önértékelést építsünk ki, gyenge emberi természetünk vágyik a siker jeleire. Úgy tűnik, hogy Pál apostol sem kivétel ebben. Bizonyos mértékig az ő önértékelése is összekapcsolódott missziós kezdeményezései sikeréhez (3:6-8). Bátorítónak találom azt, hogy még az apostolok is fontosnak tartották azt, hogy mások mit gondolnak róluk.

A végső cél azonban az, hogy feddhetetlennek találtasson Isten előtt az utolsó ítéletben (3:11-13). De ugyanolyan fontos Pálnak az is, hogy Jézus második eljövetele dicsőséges találkozást fog jelenteni a családok és barátok számára, akiknek a közössége örökké fog tartani annak köszönhetően, amit Jézus értük tett. A keresztény kapcsolatoknak nincs szavatossági ideje. Az örökkévalóságra lettek tervezve.

Jon Paulien

155. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  52-53. fejezeteihez (július 29 – augusztus 4).

Pár évvel ezelőtt egy hosszú autóutat szakítottam meg azzal, hogy megálltam egy parkolóban, és egy kis szünetet tartottam a vezetésben. Azzal, hogy kicsit kinyújtózhattam a furgonomban, máris visszanyertem az erőmet, és hamarosan készen álltam rá, hogy folytassam az utat. Kiszálltam a furgonból, odaálltam a zsúfolt játszótér szélére, és elkiáltottam magam: „Fiúk, gyertek, itt az ideje, hogy induljunk!” Kis arcok egész sokasága fordult felém, láttam rajtuk, hogy felfogták szavaimat, de mindössze hárman hagyták el a játszóteret, és indultak a furgonom irányába. Próbálhattam volna hangosabban kiabálni, lehetett volna állhatatosabba kérlelésem, vagy akár könyörgő a hangom, mégsem hiszem, hogy több gyerek válaszolt volna a hívásomra.

Miben volt más ez a három? Ők az én fiaim voltak, és ismerték a hangomat. Csak az én fiaim jöttek a kisteherautóhoz. A többiek elfordultak az idegen hangtól. Abban a pillanatban felfogtam, milyen sok is múlik a kapcsolatokon. Oly sok függ attól, hogy fel tudjuk-e ismerni a hangját azoknak, akiket a legjobban szeretünk.

„Nem a büntetéstől való félelem, sem nem az örökkévaló jutalom reménye készteti Krisztus tanítványait arra, hogy kövessék Őt. Szemlélik a Megváltó végtelen szeretetét, amely megnyilvánul földi vándorútjában a betlehemi bölcsőtől a Kálvária keresztjéig, s az Ő látványa vonzza, lágyítja meg, és bírja engedelmességre a lelkeket. Szeretet ébred a szemlélők szívében. Hallják hangját és követik Őt.” JÉ 480.3

Karen Lifshay
Hermiston, Oregon (USA)
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: