Higgyetek az Ő prófétáinak - április 26 - SZERDA - Jób 32

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit Jób 32 bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3b%2032&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3b%2032&version=NT-HU

(A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

 

1.    Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat szolgálja. Bár szükségtelen volt Jób próbája (legalábbis abból a szempontból, ahogyan a barátok gondolták), mégis javát szolgálta, hogy egy újabb ember is kárhoztatja és támadja őt. Ezzel Jób hite és az Istennel való közössége erősödött. Növekedett a hitben és a tökéletességben. Nem a hitetlenségből növekedett át a hitbe, nem a rosszból váltott át a jóra, hanem a hiten belül, az Isten iránti bizalmon belül, a jón belül növekedett.

2.    Ha valaki nincs Isten vezetése alatt, különféle tévedésekbe eshet. A három baráttal ez megtörtént, aztán jött a negyedik, aki bár belátta, hogy idősebb barátai belebuktak Jób bűnének a felismerésébe, és ezért kárhoztatja is őket, de ugyanakkor ő is elköveti ugyanazt a hibát csak egy kicsit más oldalról. Mert ha az ember nincs Isten vezetése alatt, tévútra jut. Egy másik tévútra, mint amin barátai járnak, de az övé is tévút. A téves eszméket vallók sokszor vitatkoznak egymással, egymás tévedéseit észreveszik, de egyik sincs a helyes úton. Az ilyen magatartás csak az ördög céljait mozdítja elő.

3.    Igazságokat, vagy részigazságokat mondhat a tévúton levő is. Bár nem sok igazságot találhatunk Elihu beszédében, de azért előfordul ebben a fejezetben is, például, amikor azt mondja, hogy „csak a Lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi.” Ez igaz. Csak Isten tehet igazán értelmessé és bölccsé bennünket.      

Olvasmány – E.G. White A NAGY KÜZDELEM  7. fejezet

7. fejezet – LUTHER ELSZAKAD RÓMÁTÓL (4. rész)

A bűnszerető, babonás tömegek azonban megrémültek, amikor a félelmüket csillapító álokoskodások halomra dőltek. A bűnt szentesítő munkájukban megzavart körmönfont egyházi személyek, akik látták, hogy nyereségük veszélyben van, felbőszültek, és összefogtak, hogy megvédjék hamis állításaikat. A reformátornak elszánt vádolókkal kellett szembeszállnia. Egyesek elhamarkodottsággal és meggondolatlansággal vádolták. Mások azt mondták róla, hogy öntelt, akit nem Isten irányít, hanem kérkedésből és túlbuzgóságból cselekszik. "Ki ne tudná - válaszolta -, hogy ritkán állhat elő valaki új tannal a kérkedés látszata nélkül, vagy anélkül, hogy vitára való izgatással ne vádolnák?... Miért ölték meg Krisztust és az összes vértanút? Mert azt hitték róluk, hogy öntelten lenézik a kor bölcsességét, és mert új dolgokkal jöttek elő, anélkül hogy alázatosan megkérdezték volna az ősi nézetek bölcseit. "

Majd ezt is mondta: "Amit teszek, azt nem emberi okoskodás, hanem Isten tanácsa alapján teszem. Ha ez a mű Istentől van, ki állíthatja meg? Ha pedig nem, ki viheti előre? Ne az én akaratom, ne az övék, ne is a mienk, hanem a Te akaratod legyen meg, ó szent Atyám, ki vagy a mennyekben. "

Luthert Isten Lelke indította el a munkába. Ez a munka kemény küzdelmekkel teljes volt. Luther ellenségeinek gyalázkodása, szándékainak elferdítése, jellemének és indítékainak igaztalan és rosszindulatú bírálgatása elsöprő áradatként zúdult rá, és nem maradt hatástalan. Korábban meg volt győződve arról, hogy a nép vezetői mind az egyházban, mind az iskolában örömmel fognak csatlakozni reformációs munkájához. A magas tisztségű személyek bátorító szavai örömmel és reménységgel töltötték el. Már előre látta az egyház verőfényesebb napjának pirkadását. De a bátorítás rosszallássá és kárhoztatássá változott. Sok egyházi és állami méltóság meg volt ugyan győződve Luther tételeinek igaz voltáról, de csakhamar felismerték, hogy ezeknek az igazságoknak az elfogadása nagy változásokkal járna. A nép felvilágosítása és megreformálása voltaképp aláásná Róma tekintélyét. Ezernyi patak apadna el, amely most a pápai kincstárba folyik, és ez nagyban korlátozná a pápai vezetők tékozlását és fényűzését. Ha a nép megtanul önálló lényként gondolkozni és cselekedni, és egyedül Krisztustól várja üdvösségét, a pápa trónja megdől, és végül a papok is elvesztik hatalmukat. Ezért elutasították azt a világosságot, amelyet Isten kínált nekik, és a felvilágosításukra küldött embert elutasítva, szembefordultak Krisztussal és az igazsággal.

Luther reszketett, amikor önmagára nézett - egyetlen emberként állt szembe a föld legnagyobb hatalmasságaival. Néha kétségbe vonta, hogy valóban Isten indította az egyház tekintélye elleni lázadásra. "Ki voltam én - írja -, hogy szembeszálljak a pápa tekintélyével, aki előtt... a föld királyai és az egész világ reszket?... Senki nem tudhatja, mennyit szenvedtem lélekben az első két évben, és milyen csüggedésbe, azt is mondhatnám, hogy kétségbeesésbe süllyedtem. "'' De Isten nem engedte, hogy szolgálja teljesen elcsüggedjen. Amikor nem volt emberi támasza, csak Istenre tekintett, és megtanulta, hogy a Mindenható karjára teljes biztonsággal támaszkodhat.

A reformáció egyik hívének Luther ezt írta: "A Szentírást sem tanulással, sem értelemmel nem érthetjük meg. Először is imával kell kezdened! Könyörögj az Úrhoz, kegyelme által engedje meg, hogy az Írásokat megértsd! Isten szavának nincs más tolmácsolója, mint maga a Szerző, ahogy mondja is: 'Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek'. Saját munkádtól vagy értelmedtől ne remélj semmit! Egyedül Istenben és Lelkének befolyásában bízzál! Hidd el ezt egy olyan embernek, aki mindezeket tapasztalatból mondja!" Ebben létfontosságú tanulság rejlik azok számára, akik érzik, hogy Isten hívta el őket a koruknak szóló ünnepélyes igazságok hirdetésére. Ezek az igazságok felszítják Sátán és a koholmányait kedvelő emberek ellenségeskedését. A gonoszság hatalmaival vívott küzdelemben értelmi képességeknél és emberi bölcsességnél többre van szükség.

Amikor az ellenség szokásokra és hagyományokra, vagy a pápa kijelentéseire és tekintélyére hivatkozott, Luther a Bibliával és egyedül a Bibliával felelt. A támadók a Biblia érveire nem tudtak válaszolni. Ezért a formaságok és a babona rabjai Luther vérére áhítoztak, miként a zsidók Krisztus vérére. "Eretnek - kiáltották Róma fanatikusai. - Az egyház elleni árulás lenne, ha engednénk ezt a szörnyű eretneket akár csak egy óráig is tovább élni. Azonnal fel kell állítani számára a vérpadot! "" De Luther nem lett dühük prédája. Isten feladattal bízta meg, és a menny angyalait küldte védelmére. Sokan azonban, akik elfogadták Luthertől a drága világosságot, ki voltak téve Sátán haragjának, és az igazságért bátran elviselték a kínzást és a halált.

Luther tanításai egész Németországban magukra vonták a gondolkodó emberek figyelmét. Prédikációiból és írásaiból olyan fény áradt, amely emberek ezreit ébresztette és világosította fel. Az egyházat oly sokáig fogva tartó halott formalizmus helyét élő hit foglalta el. Az emberek egyre kevésbé bíztak a katolicizmus babonáiban. Az előítélet emelte korlátok megrendültek. Isten Igéje, amelynek mérlegén Luther minden tanítást és minden követelményt megvizsgált, kétélű kardhoz volt hasonlatos, amely utat vág magának az emberi szívekhez. Az emberek vágytak a lelki felemelkedésre. Mindenütt olyan éhség és szomjúság támadt az igaz élet után, amire századok óta nem volt példa. Az emberek figyelme, amely oly régóta emberi rítusokra és földi közbenjárókra irányult, most bűnbánattal és hittel a megfeszített Krisztus felé fordult.

Ez a hatalmas érdeklődés még jobban elmélyítette a pápai hatalmasságok aggodalmát. Luthert Rómába idézték, hogy cáfolja meg az eretnekség vádját. Ez a parancs megrémítette Luther barátait. Nagyon jól tudták, milyen veszély fenyegeti barátjukat a Jézus mártírjainak vérétől már megrészegült romlott városban. Tiltakoztak Luther Rómába menetele ellen, és kérték, hogy ügyét Németországban vizsgálják ki.

Végül így is történt. Az ügyet a pápai nunciusnak kellett kivizsgálnia. Az eligazításban, amelyet ez a tisztségviselő a pápától kapott, az állt, hogy Luther eretneksége megállapított tény. A nuncius tehát "haladék nélkül állítsa törvény elé, és vesse börtönben. Ha pedig Luther hajlíthatatlan, és a pápai követ nem tudja rátenni a kezét, joga van "törvényen kívül helyezni egész Németországban, a vele tartókat pedig száműzni, megátkozni és kiközösíteni". A pápa utasította a nunciust, hogy a veszedelmes eretnekség teljes felszámolása érdekében közösítsen ki mindenkit, bármilyen rangú egyházi és állami méltóságot is, kivéve a császárt, ha futni engedné Luthert és híveit, és nem szolgáltatná ki őket Róma bosszújának.