2018. március 27., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - március 27 - KEDD - Lukács 17


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 19. fejezet 988. nap

Arra vágyott, hogy hallgatójának gondolatait a külsőségek, a ceremóniák ügye, az ellentét kérdései fölé emelj e. "Eljő az óra - mondotta - és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják" (Jn 4:25-24).

Itt Jézus ugyanazt az igazságot jelenti ki, amit Nikodémusnak is kinyilatkoztatott, amikor ezt mondta: "Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát" (Jn 3:3). Nem azáltal kerül az ember közösségbe Istennel, hogy egy szent hegyet vagy egy szent templomot keres. A vallást nem szabad külső formákra vagy ceremóniákra korlátozni. Egyedül az a vallás vezet Istenhez, amely Istentől jő. Ha helyesen akarjuk szolgálni Őt, az isteni Lélektől kell születnünk. Ő megtisztítja a szívet, megújítja a gondolkodást, új képességgel ruház fel, hogy ismerjük és szeressük Istent. Összes parancsolata iránt készséges engedelmességgel ajándékoz meg. Ez az igazi istentisztelet, a Szentlélek munkájának gyümölcse. A Lélek fogalmaz meg minden őszinte imát, és az ilyen ima elfogadható Isten előtt. Ha valahol egy lélek vágyakozik Isten után, ott megnyilvánul a Lélek munkája, és Isten megnyilatkozik annak az embernek. Ő az ilyen imádókat keresi. Arra vár, hogy elfogadhassa, fiaivá és leányaivá tehesse őket.

A beszélgetés során Jézus szavai mély hatást tettek az asszonyra. Sohasem hallott ilyen véleményt sem saját papjaitól, sem a zsidóktól. Amint addigi élete elvonult előtte, átérezte, hogy nagy szüksége van valamire. Rádöbbent, hogy lelke szomjazik, és ezt Sikár kútjainak vize sohasem csillapíthatja. Eddig semmi sem érte, ami ennyire ráébresztette volna magasabbrendű szükségleteire. Jézus meggyőzte arról, hogy olvas életének titkaiban, mégis barátjának érezte Őt, olyannak, aki szánja és szereti. Bár már jelenlétének tisztasága is ítélet volt bűnei felett, Jézus egy szóval sem vádolt, hanem kegyelméről beszélt, ami megújíthatja a lelket. A nő kezdett meggyőződni Jézus jelleméről. Felmerült benne a kérdés: Nem lehet ez a rég várt Messiás? Így szólt: "Tudom, hogy a Messiás jő (aki Krisztusnak mondatik); mikor az eljő, megjelent nékünk mindent" (Jn 4:25). Jézus felelt: "Én vagyok az, aki veled beszélek" (Jn 4:26).

Amint az asszony meghallotta e szavakat, hit lobbant szívében. Elfogadta a csodálatos kijelentést az isteni Tanító ajkáról.

Ennek az asszonynak a felfogása érzékeny volt ezekre a dolgokra. Kész volt elfogadni a legnemesebb kinyilatkoztatást, mivel érdekelték az Írások, és a Szentlélek felkészítette, hogy még több világosságot tudjon befogadni. Tanulmányozta az Ótestamentum ígéretét: "Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened teközüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok!" (5Móz 18:15) Szerette volna megérteni ezt a próféciát. A világosság már átvillant elméjén. Az élet, a lelki élet vize, amit Krisztus ad minden szomjas léleknek, kezdett buzogni szívében. Az Úr Lelke munkálkodott benne.

Krisztus nem tehetett ilyen egyszerű kijelentést az önigazult zsidóknak, mint ennek az asszonynak. Messzemenő fenntartásokkal kellett szólnia hozzájuk. Amit nem mondott el a zsidóknak, és amit később tanítványai lelkére kötött, hogy tartsák titokban, azt most kijelentette ennek a nőnek. Jézus látta, hogy tudását hasznosítani fogja, és másokat is el fog hozni, hogy részesüljenek kegyelmében.

Amikor a tanítványok küldetésükből visszatértek, meglepetve látták, hogy Mesterük egy asszonnyal beszélget. Nem vette el a frissítő vizet, amire vágyott, nem szakította félbe a beszélgetést, hogy egyen az ételből, amit tanítványai hoztak. Amikor az asszony elment, tanítványai kérték, hogy egyék. Látták, hogy hallgatag, elgondolkodott, mintha elmélkedésbe merült volna. Arca fénytől sugárzott, s nem merték megzavarni kapcsolatát a mennyel. Viszont tudták: bágyadt, kimerült, és kötelességüknek érezték, hogy emlékeztessék fizikai szükségleteire. Jézus látta szerető érdeklődésüket és így szólt: "Van nékem eledelem, amit egyem, amit ti nem tudtok" (Jn 4: 32).

A tanítványok csodálkoztak, ki hozhatott Neki ételt, de Ő megmagyarázta: "Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem" (Jn 4:34). Jézust örömmel töltötte el, hogy szavai felébresztették az asszony lelkiismeretét. Látta, ahogyan iszik az élet vizéből, és ez csillapította saját éhét és szomját. Küldetésének teljesítése, amiért elhagyta a mennyet, megerősítette a Megváltót munkájában, és az emberi szükségletek fölé emelte. Egy igazságra éhes, szomjas lélek szolgálata becsesebb volt Számára, mint az evés vagy ivás. Pihenés, felüdülés volt ez Néki. A jótékonyság volt lelkének élete.

Üdvözítőnk szomjúhozza a hálát. Éhezi azok rokonszenvét és szeretetét, akiket vére árán váltott meg. Kimondhatatlanul vágyik arra, hogy hozzá jöjjenek és vegyenek életet. Ahogyan az anya figyeli a hála mosolyát kisgyermeke arcán, ami az értelem derengését is jelzi, úgy keresi Krisztus a hálás szeretet jeleit, amelyek kifejezik, hogy lelki élet kezdődött a szívben.

Mai Bibliai szakasz: Lukács 17

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Kevés kép olyan szemléletes a Bibliában, mint Jézus figyelmeztetése a tanítványai felé Lukács 17:1-2 verseiben: „Lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson a kicsinyek közül.”

Jézus azt is megmutatja nekünk, hogyan kezeljük azokat, akiket a bűn veszélybe sodor: „Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki” (Lk 17:3). Ez az Evangélium, a Jó hír, mert Jézus meghalt a bűneinkért, mi pedig bocsánatot nyertünk, és örök életünk lehet. Amikor megbocsátunk még azoknak is, akik bűnt követtek el, vagy másokat bűnre csábítottak, akkor úgy cselekszünk, mint Jézus.

Jézus arra figyelmeztet, hogy jobban féljünk attól, nehogy bűnbe vigyünk másokat, mint attól, hogy mi magunk bűnt kövessünk el. A két eset következményei néha talán alig-alig térnek el egymástól, mégis alapvetőek. Lehetséges, hogy még a bűntelenségre való törekvésünk is önző lehet, ha önmagunkra összpontosítunk?  

Jézus azzal folytatja a beszédét, hogy ha valaki bűnt követ el ellenünk egy nap hétszer, és megbánja azt hétszer, akkor meg kell bocsátanunk neki (Lk 17:4). Megbocsátani valakinek egy nap hétszer ugyanazt a bűnt nem könnyű, de ez függ a természetünktől, és a másokhoz való hozzáállásunktól. Előfordul, hogy azért korlátozzuk a megbocsátást, mert ebből személyes előnyünk származik.  Ha megítélünk valakit és nem megbocsátunk neki, akkor nem úgy viselkedünk, mint Jézus. Sátán a „testvéreink vádlója” (lásd Zak 3:1, Jel 12:10). Csak a megbocsátás biztosít lehetőséget a gyógyulásra és a helyreállításra.

Mi a helyzet Jézus azon parancsával, mi szerint feddjük meg a bűnösöket, mielőtt megbocsátanánk nekik? Hogyan feddhetjük meg őket anélkül, hogy kivívnánk haragjukat? Először is emlékeznünk kell arra, hogy a feddés célja az, hogy a másik megbánja bűneit; nem pedig az, hogy ítéletet mondjunk. Továbbá a feddést annak a vágynak kell motiválnia, hogy megbocsássunk, és helyreállítsunk egy kapcsolatot.

Ahogy Lukács 17. fejezetét olvasod, tedd fel magadnak a kérdést, hogy a megbocsátás lelkületével mondott feddés miben különbözik az ítélkező lelkülettel a másik ember fejéhez vágott szavaktól? Hogyan lehetünk a megbocsátás követei még a leginkább támadó és botránkoztató bűnösökkel szemben is, és hogyan segíthetjük gyógyulásukat?

Douglas Jacobs, D. Min.

138. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  19-20. fejezetEIhez (március 25 –31.).

János 4:42 így szól: „És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus.”

A saját tapasztalatuk volt az, ami a változást hozta a szamaritánusok számára. Volt már valaha tapasztalatod a Megváltóval? Olyan erős tapasztalat, amely meggyőzött a szeretetéről és a hatalmáról? Talán már ellustultunk, megelégedve az évekkel ezelőtti keresztelkedés élményével. Vagy talán azt gondoljuk, hogy az élő vízből egyetlen korty is elegendő egy életre. Azonban nem így van!

Amikor Krisztus azt mondta, hogy többé meg nem szomjazunk, azt értette ezen, hogy ha valaha megízleljük őt, elveszítjük a sóvárgást, ízérzékelést minden másra. A világunk élvezetei iránt való szomjúságot felváltja az a szomjúság, hogy egyre több élő vizet fogyasszunk, ami ingyen van, és bőségesen rendelkezésre áll. Naponta kell igyuk azt a vizet, megízleljük és tapasztaljuk saját magunk számára.
                                          
Máté 7:21-ben az áll, hogy nem elég Jézust „Uramnak” szólítani; nem elég kereszténynek vallani magunkat. Amikor Jézus kijelenti, hogy „Sohasem ismertelek titeket”, nem csak értelmi ismerést ért alatta. A Biblia az „ismerni” szót rendkívül bensőséges értelemben használja. Jézus úgy érti, hogy sohasem volt kapcsolatban velük.

Te és én tapasztaltuk-e már Őt? Vagy az ismeretünk róla csak értelmi és nem tapasztalati? Olyanok vagyunk-e, mint az asszony a kútnál, aki, amikor először találkozott Jézussal, közel volt hozzá bizonyos értelemben, és távol tőle más értelemben?

Joshua Cinsnangmang, Mianmar
(a Kelet-ázsiai Oktatási Intézet hallgatója)
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: