Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 82. fejezet 1242. nap
Mária ismét visszament a tanítványokkal a sírhoz. Amikor
ezek visszatértek Jeruzsálembe, Mária továbbra is ott maradt. Amint benézett az
üres sírboltba, fájdalom töltötte be a szívét. Ekkor két angyalt pillantott
meg, egyik a fejénél, a másik a lábánál állott annak a helynek, ahol Jézus
feküdt: "És mondának azok néki: Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert
elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt" (Jn 20:13).
Mária azután elfordult még az angyaloktól is, mert azt
gondolta, hogy találnia kell valakit, akitől megkérdezheti, mi történt Jézus
testével. Ekkor egy másik hang szólította meg: "Asszony mit sírsz? Kit
keresel?" (Jn 20:15). Könnyektől fátyolos szemeivel egy férfi alakját
látta meg és azt gondolta, hogy a kertész volt az, aki megszólította. Mária ezt
mondotta neki: "Uram, ha Te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt,
és én elviszem őt" (Jn 20:15). Mária úgy gondolkodott, hogy ha egy gazdag
embernek ez a sírboltja túl tiszteletre méltó temetkezési hely volt Jézus
számára, akkor ő maga gondoskodik majd egy másik helyről. Volt már egy sír,
amelyet Krisztus saját hangja tett üressé, elhagyottá; az a sír, amelyben Lázár
feküdt. Nem találhatna-e ott egy temetkezési helyet az Ő Ura számára? Mária úgy
érezte, hogy gondoskodása Krisztus drága, keresztre feszített testéről nagy
vigasztalást nyújtana neki fájdalmában.
Most azonban saját ismerős hangján Jézus szólott hozzá:
"Mária" (Jn 20:16). Mária azonnal felismerte, hogy nem valaki idegen
volt az, aki megszólította. Azután megfordult és meglátta maga előtt állni az
élő Krisztust. Örömében elfelejtette, hogy Krisztust keresztre feszítették. Úgy
ugrott eléje, mintha át akarta volna ölelni a lábait és azt mondotta:
"Rabbóni" (Jn 20:16). Krisztus azonban feltartotta a kezét és ezt
mondotta neki: "Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz:
hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti
Atyátokhoz és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20:17). Mária
ezek után elment a tanítványokhoz és elvitte nekik ezt az örvendetes hírt.
Jézus nem akarta elfogadni övéinek hódolatát mindaddig,
amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az Atya elfogadta áldozatát.
Felemelkedett a mennyei udvarokba és ott maga bizonyosodott meg arról, hogy az
emberek bűneiért hozott áldozata elégséges az egész emberiség számára, és így
vére által mindenki elnyerheti az örök életet. Az Atya jóváhagyta és törvénybe
iktatta azt az új szövetséget, amelyet Krisztussal kötött, aminek értelmében
Isten bűnbánó és engedelmes embereket kapna, akiket éppen úgy szeretne, mint
ahogy Fiát szereti. Krisztusnak be kellett fejeznie munkáját, és teljesítenie
kellett fogadalmát, hogy: "Drágábbá teszem az embert a színaranynál és a
férfit az Ofir kincsaranyánál" (Ésa 13:12). A mennyben és a földön Isten
minden hatalmat az élet Fejedelmének adott, és Ő visszatért követőihez, akik a
bűn világában élnek, hogy részesíthesse őket hatalmából és dicsőségéből.
Mialatt az Üdvözítő Isten jelenlétében volt, és elfogadta
Isten ajándékait egyháza számára, addig tanítványai csak az üres sírboltra
gondoltak, gyászoltak és sírtak. Az a nap, amely az ujjongás napja volt az
egész menny számára, a tanítványok számára a bizonytalanság, a zűrzavar, a
tanácstalanság és a nyugtalanság napja volt. Hitetlenségük az asszonyok
bizonyságtevésével szemben azt teszi nyilvánvalóvá, hogy hitükben mennyire
elcsüggedtek. Krisztus feltámadásának a híre annyira különbözött attól, amit
vártak, hogy nem tudták elhinni. Túl jó hír volt ez ahhoz, hogy igaz lehessen -
gondolták. Olyan sokat hallottak a tantételekről és a szadduceusok tudományos
elméleteiről, hogy az a hatás, amit az elméjükre gyakorolt, a feltámadás
vonatkozásában homályossá tette látásukat. Alig-alig tudták, hogy mit jelenthet
a halottak közül való feltámadás. Nem voltak képesek megragadni és megérteni a
nagy eseményt.
Az angyalok azt mondták az asszonyoknak: "Menjetek el,
mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába;
ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek" (Mk 16:7). Ezek az angyalok
őrangyalokként Krisztussal voltak egész földi élete folyamán. Tanúi voltak
kihallgatásának és keresztre feszítésének. Hallották tanítványaihoz intézett
szavait. Ezt mutatta meg az az üzenet, amit a tanítványoknak adtak át, és
amelynek meg kellett volna győznie azokat az üzenet igazságáról. Ilyen szavak
csak a feltámadott Úr hírnökeitől érkezhettek.
Mai Bibliai szakasz: 2
Mózes 6
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Mózes második könyvének
hatodik fejezetében Isten megígéri, hogy megsegíti Izrael fiait, ahogyan
elődeiket is megsegítette. Mózes által közli velük, hogy elveszi minden
terhüket, megmenti őket, megváltja őket és helyreállítja örökségüket. Ezen
felül Uruk, Megmentőjük és Megváltójuk akar lenni.
Bennünket is rabságban
tart bűntől átitatott természetünk. Terheink óriásiak, szenvedésünk mély,
nyomorúságunk végtelen. Mi is annyira hajlamosak vagyunk arra, hogy elnyomjon
bennünket lelkünk gyötrelme és a bűn kegyetlen rabszolgasága, hogy már nem is
halljuk meg Isten ajánlatát a megsegítésünkre. De Jézus felénk tárja átszegzett
kezét. Felajánlja terhünk átvételét, a rabságból való szabadítást, a gonosztól
való megváltást és jellemünk helyreállítását.
Isten Istenünk akar
lenni, nem csupán apáink vagy anyáink Istene, nem csak a lelkészeink és lelki
vezetőink Istene. A Megváltónk akar lenni. Feltekintünk ma? Elfordítjuk
tekintetünket tanácstalanságunktól? Felemeljük fejünket és reménységünket arra
a Valakire szegezzük, Aki vágyik arra, hogy segítsen nekünk és a szabadulásra,
amelyet már elkészített számunkra?
Emily Gibbs
174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
81-82. fejezeteihez
(december 2-8.).
A könnyektől áztatott
szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus
bensőséges jelenlétét érzékeljük.
A felházba bezárva a
tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és
félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus
ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk
feltámadt.
Krisztus tudta, hogy a
tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás.
Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első
könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd
szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben
Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy
hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy
újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak
hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.
Mi másmilyenek vagyunk
vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő
veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít
minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva
elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi
körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit,
hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban
bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.
Jézus mégis gyengéden
bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a
szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a
kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.
Higgy, barátom.
Örvendezz!
Lori Engel
lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlésÁmen
VálaszTörlés