Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 82. fejezet 1244. nap
"Mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek"
(Mk 16:7) - mondták az angyalok. Krisztus halála óta Pétert a lelkiismeret-furdalás
és a bűntudat nagyon leverte. Szégyenletes kijelentései, amelyekkel megtagadta
az Urat, valamint az Üdvözítőnek szeretetet és jóságot sugárzó, de ugyanakkor
fájdalmas tekintete, amelyet reá vetett, éjjel és nappal lelki szemei előtt
voltak. Jézus valamennyi tanítványa közül ő szenvedett a legkeserűbben.
Krisztus most mégis arról biztosítja, hogy Isten elfogadta bűnbánatát és
megbocsátotta bűnét. Igen, mert Krisztus most egyedül őt említi meg név szerint
tanítványai közül.
"Mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy
előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt" (Mk 16:7). Tanítványai
mind cserbenhagyták Jézust, de a felhívás, hogy találkozzanak vele, mégis
mindegyikükhöz szólt. Krisztus nem vetette el őket. Amikor Mária Magdaléna azt mondotta
nekik, hogy látta az Urat, akkor ő is megismételte Krisztusnak ezt a meghívását
egy galileai találkozóra. Harmadízben pedig azok az asszonyok hozták az
üzenetet, akiknek Jézus - miután felment az Atyához - megjelent: "Legyetek
üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván megragadták az ő lábait, és leborulának
előtte. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én
atyámfiainak, hogy menjenek Galileába és ott meglátnak engem" (Mt
28:9-10). Feltámadása után Krisztus első munkája a földön az volt, hogy
tanítványait meggyőzze irántuk való gondoskodásának változatlanságáról,
töretlen szeretetéről és gyengéd figyelméről. Be akarta nekik bizonyítani, hogy
Ő volt élő Üdvözítőjük, aki széttörte a halál bilincseit, és akit a halál többé
nem tarthat fogságban. Meg akarta velük ismertetni azt a tényt, hogy szíve
szeretete ugyanaz maradt irántuk, ami volt, amikor még velük volt szeretett
Mesterükként, s ezért újra és újra megjelenik nekik. Szeretete kötelékeivel még
szorosabban kötözte őket körül. Menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak,
hogy találkozzanak velem Galileában.
Mikor a tanítványok meghallották Krisztusnak erre a
találkozóra tett határozott kijelentését, eszükbe jutottak azok a szavak,
amelyeket előre szólott nekik feltámadásáról. Éppen most azonban nem ujjongtak.
Még mindig nem tudtak megszabadulni kétségeiktől, zavarodottságuktól és
kételyeiktől. Még akkor is, mikor az asszonyok közölték velük, hogy ők látták
az Urat, a tanítványok nem hitték el ezt nekik. Azt gondolták, hogy az asszonyok
valami érzéki csalódás áldozatai lettek.
Úgy tűnt, bajok és nyomorúságok egymásra tornyosultak.
Egyik baj követte a másikat. A hét hatodik napján látták meghalni Mesterüket. A
következő hét első napján megfosztva találták magukat uruk testétől, és még meg
is vádolták őket azzal, hogy ők lopták el azért, hogy így csapják be a népet.
Kétségbeesetten igyekeztek tisztázni magukat a hamis állításokkal szemben,
amelyeknek a hangja egyre erősebb lett. Féltek a papok ellenségeskedésétől és a
nép haragjától. Vágyakoztak Jézus jelenléte után, aki minden zavarodottságukban
és tanácstalanságukban megsegítette őket.
Gyakran ismételgették ezeket a szavakat: "Pedig mi azt
reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt" (Lk 24:21).
Magányosan és szívükben betegen emlékeztek vissza Krisztus szavaira: "Mert
ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?" (Lk 23:31). A
felházban találkoztak össze. Az ajtókat bezárták és bereteszelték, mert
tudatában voltak annak, hogy szeretett Mesterük sorsa, végzete bármikor az övék
is lehet. Mily nagy lehetett volna az örömük ugyanebben az időben, hiszen az
Üdvözítő már feltámadott! A kertben Mária sírva állt, amikor Jézus már egészen
szorosan ott volt mögötte. Szemeit annyira elborították a könnyek, hogy nem
ismerte fel Őt. A tanítványok szíve annyira megtelt bánattal és fájdalommal,
hogy nem hitték el még az angyalok üzenetét sem, de még magának Krisztusnak a
szavait sem. Mily sok keresztény cselekszik ma is úgy, miként a tanítványok tettek!
Milyen sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását: "Elvitték az én
Uramat és nem tudom, hová tették Őt" (Jn 20:13). Milyen sok embernek
lehetne elmondani azokat a szavakat, amelyeket az Üdvözítő mondott el:
"Mit sírsz? Kit keresel?" (Jn 20:15). Az Úr pedig szorosan mellettük
vagy előttük áll. Könnyeiktől megvakított szemeik azonban nem tudják meglátni,
nem tudják felismerni Őt. Az Úr beszél hozzájuk, de ők nem értik azt, amit mond
nekik.
Óh, bárcsak a lehajtott fejek felemelkedhetnének; bárcsak a
szemek megnyílhatnának, hogy meglássák az Urat; bárcsak a fülek odafigyelnének
az Úr hangjára! "Menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak,
hogy feltámadott a halálból" (Mt 28:7). Parancsoljátok meg nekik, hogy ne
tekintgessenek József sírboltjára, amelynek a nyílását egy nagy kővel zárták
be, és a római pecséttel pecsételték le. Krisztus már nincs ott! Ne tekintsetek
az üres sírra! Ne gyászoljatok úgy, mint azok, akik reménytelenek és
tehetetlenek! Jézus él, és mert Ő él, mi is élni fogunk. Hálás szívekből,
ajkakról, amelyeket megérintett már a szent tűz, hadd zengjen a boldog ének:
Krisztus feltámadott! Krisztus azért él, hogy közben járjon érettünk! Ragadjuk
meg ezt a reménységet, és ez a reménység biztos és kipróbált horgonyként tartja
meg a lelkünket! Higgy és meg fogod látni Isten dicsőségét!
Mai Bibliai szakasz: 2
Mózes 7
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Vajon Isten
korlátozza-e valamilyen formában azt a képességünket, hogy neki szolgáljunk?
Megszólaltathatja a köveket is, hogy végezzék el az Ő munkáját, de inkább úgy
döntött, hogy megengedi, hogy az Ő munkatársai legyünk. Micsoda előjog és
megtiszteltetés! De ahogy a mondás mondja, Isten nem a képzetteket hívja el,
hanem képessé teszi az elhívottakat – függetlenül attól, amit mi korlátozásnak
gondolunk.
Mózes és Áron a 80-as
éveiket taposták, amikor Isten elhívta őket, hogy egy egész népet vezessenek.
Azt láthatjuk, hogy Isten könnyedén figyelmen kívül hagyja a kort, mint
akadályt az ő művében való munkálkodásra. Azt is látjuk, hogy könnyedén kezelni
tudja a szociális és gazdasági körülményeket is. Mózes 40 évig pásztorként
dolgozott Midiánban, miután Egyiptomból elmenekült. Egy pásztor munkája nem
volt jövedelmező vagy vonzó, Isten mégis úgy döntött, hogy egy alázatos embert
hív el néhány juh mellől, hogy egy egyész népet vezessen. És végül azt látjuk,
hogy Isten kreatívan legyőzi a félelem korlátját. Mint ahogyan mi sokan, Mózes
is félt nagy tömeg előtt beszélni, ami majdnem alkalmatlanná tette őt arra,
hogy elfogadja Isten szolgálatra való elhívását.
Ha hűségesek vagyunk
Istenhez, nem engedjük meg, hogy a félelmeink korlátozzák döntéseinket, hogy
kövessük Isten hívását.
Delwin Garcia
174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
81-82. fejezeteihez
(december 2-8.).
A könnyektől áztatott
szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus
bensőséges jelenlétét érzékeljük.
A felházba bezárva a
tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és
félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus
ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk
feltámadt.
Krisztus tudta, hogy a
tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás.
Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első
könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd
szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben
Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy
hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy
újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak
hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.
Mi másmilyenek vagyunk
vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő
veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít
minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba
beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a
mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit,
hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban
bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.
Jézus mégis gyengéden
bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a
szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a
kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.
Higgy, barátom.
Örvendezz!
Lori Engel
lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen
VálaszTörlés