2018. május 14., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 14 - HÉTFŐ - Az apostolok cselekedetei 20


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 31. fejezet 1036. nap

"Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak" (Mt 5:4). E szavakkal Krisztus nem azt tanítja, hogy magának a sírásnak bűntől szabadító ereje volna. Nem szentesíti a színlelést, az önkéntes alázatoskodást. A sírás, melyről beszél, nem búslakodás vagy siránkozás. Ha szánjuk bűneinket, egyben örvendezünk is annak az értékes kiváltságnak, hogy Isten gyermekei lehetünk.

Gyakran bánkódunk amiatt, hogy bűnös tetteink kellemetlen következményekkel járnak ránk nézve, ez azonban nem bűnbánat. A bűn miatti igazi szomorkodás a Szentlélek munkájának gyümölcse. A Lélek elénk tárja a hálátlan szívet, amely megbántotta, megszomorította a Megváltót, és töredelmesen a kereszt lábához vezet bennünket. Minden bűn újra megsebzi Jézust, és amikor feltekintünk Rá, akit általszegeztünk, sírunk bűneink miatt, melyek szenvedést okoztak Neki. Az ilyen sírás a bűn megtagadásához vezet.

A világ az ilyen bánatot gyengeségnek nevezheti, mégis ez az az erő, amely a bűnbánót széttéphetetlen kötelékekkel fűzi a Véghetetlen Istenhez. Ebből látszik, hogy Isten angyalai visszahozzák a léleknek azokat a kegyelmi ajándékokat, melyeket a szív keménysége, törvényszegése miatt elvesztett. A bűnbánó könnyei csupán a szentség napsugarát megelőző esőcseppek. A szomorúság olyan öröm hírnöke, mely a lélek élő kútforrása lesz. "Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtlenné lettél az Úrhoz, a te Istenedhez ", "és nem bocsátom reátok haragomat, mert kegyelmes vagyok én, ezt mondja az Úr" (Jer 3:13.12). "Sion gyászolóira" "ékességet" óhajt adni "a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett" (Ésa 61: 3).

Vigaszra találnak azok is, akik a próbában, bánatban sírnak. Jobb a bánat és a megaláztatás keserűsége, mint a bűn élvezete. Isten szenvedések által adja tudtunkra jellemünk betegségeit, hogy kegyelme által legyőzhessük hibáinkat. Életünk eddig ismeretlen fejezetei nyílnak meg előttünk, majd eljő a próba, vajon elfogadjuk-e Isten dorgálását és tanácsát. Ha megpróbáltatunk, ne bosszankodjunk, ne panaszkodjunk. Ne lázadjunk, ne tépjük ki magunkat Krisztus kezéből. Alázzuk meg lelkünket Isten előtt. Az Úr útjai rejtve maradnak az előtt, aki saját magának tetsző fényben szeretné látni a dolgokat. Emberi természetünk számára sötétnek, örömtelennek tűnnek ezek az utak. Valójában azonban ezek a kegyelem útjai, végük az üdvösség. Illés nem tudta, mit cselekszik, amikor a pusztában kijelentette, hogy megelégelte az életet, és azért imádkozott, hogy haljon meg. Az irgalmas Úr nem cselekedett Illés szavai szerint. Nagy munka várt még Illésre, s annak végeztével nem kellett csüggedten, magányosan elpusztulnia a pusztában. Nem a halál porába kellett alászállnia, hanem a magasságos trónhoz emelkedett fel dicsőségben, mennyei szekéren.

Isten szava így hangzik a bánkódókhoz: "Útait láttam, és meggyógyítom őt; vezetem őt, és vigasztalást nyújtok néki és gyászolóinak" Ésa 57:18). "Az ő siralmukat örömre fordítom, és megvigasztalom és felvidámítom őket az ő bánatukból" (Jer 31:13).

"Boldogok a szelídek" (Mt 5 : 5). Ha nehézségekbe ütközünk, rendkívül megkönnyíthetjük őket a Krisztusban lakozó szelídség által. Ha szert teszünk Mesterünk alázatosságára, akkor fölülemelkedünk a lekicsinylésen, elutasításon, bosszúságon - ami naponta ér minket - és ezek a dolgok többé nem fognak árnyékot vetni lelkünkre. Egy keresztény nemességének legfőbb bizonyítéka az önuralom. Ha valaki az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét, az megfosztja Istent attól a jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének tökéletességét. A szívbéli alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus követőit, és ez a jele a mennyel fenntartott kapcsolatnak is.

"Noha felséges az Úr, mégis meglátja az alázatost" (Zsolt 138 : 6). Isten kegyesen tekint azokra, akik megmutatják Krisztus szelíd és alázatos lelkületét. Bár a világ megveti őket, az Úr szemében azonban igen értékes emberek. Nemcsak a bölcsek, a nagyok, a jót cselekvők mehetnek be a mennybe, nemcsak a szorgalmas, buzgó, szüntelenül dolgozó munkások. Nem. A lelki szegények, akik sóvárogják, hogy Krisztus bennük lakozzék, az alázatos szívűek, akiknek leghőbb vágyuk Isten akaratát cselekedni - ők tényleg beléphetnek oda. Azok között lesznek, akik megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. "Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát feleltük" (Jel 7:15).

"Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot" (Mt 5:6). Az érdemtelenség érzése az igazság éhezésére és szomjazására készteti a szívet, amely nem csalódhat ebben a vágyakozásban. Aki helyet enged szívében Jézusnak, az megismeri szeretetét. Isten mindenkit megelégít, aki jellemének képmását akarja magára ölteni. A Szentlélek mindig megsegíti a Jézusra tekintő lelket, megmutatja neki Krisztus dolgait. Ha a tekintet Krisztusra szegeződik, a Lélek nem szűnik meg munkálkodni, amíg az ember át nem alakul az Ő képére. A tiszta szeretet megtisztítja és nagylelkűvé teszi az embert magasabb tudásra, a mennyei dolgok alaposabb ismeretére teszi alkalmassá, hogy elérhesse a teljességet. "Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek." (Mt 5:6).

Mai Bibliai szakasz: Az apostolok cselekedetei 20

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Pál azt tervezte, hogy harmadik missziós útján eléri Rómát (ApCsel 19:21). Elment Antiókiába, Athénbe, Korinthusba és Efézusba, a Földközi-tenger partjának legnagyobb városaiba, de Róma volt a legnagyobb az összes közül. Nem jutott el hamar Rómába, ugyanakkor hatalmas munkát végzett el út közben. Efézusban írta meg, könnyek között, két levelét a korinthusiaknak, kifejezve aggodalmát érettük (1Kor 2:4). Úgy döntött, hogy hosszabb időt tölt Efézusban, mert új evangelizációs lehetőségek adódtak (1Kor 16:9). Ebben az időben tört ki a Demeter által vezetett lázadás (ApCsel 19: 21-41), ezért Pál Macedóniába ment (ApCsel 20:1). Filippiben találkozott Titusszal, aki azzal a jó hírrel érkezett vissza Korinthusból, hogy Pál levele jó visszhangra talált a gyülekezetben (2Kor 7: 6-10). Végül eljutott az apostol Korinthusba, ahol három hónapig tartózkodott, mielőtt újra tovább utazott volna (ApCsel 20: 2, 3). Innen írta levelét a rómaiaknak. Nagy várakozással tekintett római látogatása elé.

Pál vissza akart hajózni Korinthusból Jeruzsálembe előbb, de megtudta, hogy merénylet készül ellene, ezért úgy döntött, hogy Macedónián keresztül tér vissza (ApCsel 20:3). Egy hetet töltött Lukáccsal Filippiben, majd Troásba ment, ahol egy késő estébe nyúló prédikáció közben feltámasztotta Eutikhust (ApCsel 20: 7-12)! Reggel a férfiak felszálltak egy Assusba induló hajóra, de Pál úgy döntött, hogy gyalog megy tovább. Kis időt nyert ezáltal az elmélkedésre és imádkozásra. (Lásd: Az Apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 257. oldal). Pál utolsó jeruzsálemi útja c. fejezet.). Miután visszatért a hajóra, Miletusban kötöttek ki, 50 kilóméterre Efézustól. Onnan üzent a véneknek, hogy jöjjenek el, és találkozzanak vele. Amikor eljöttek, az apostol ezt mondta nekik: „Tudjátok, hogy bizonytalankodás nélkül elmondtam nektek mindazt, ami a javatokat szolgálta. Tanítottalak titeket nyilvánosan, és házról házra járva is” (20. vers), „bizonytalankodás nélkül mindent elmondtam, amit Isten nektek üzent” (27. vers – ERV-HU). Így figyelmeztette őket: „még közöttetek is lesznek olyanok, akik téves és eltorzított dolgokat tanítanak, és ezzel Jézus tanítványai közül egyeseket eltérítenek az igazságtól, és maguk köré gyűjtik őket… Ezért vigyázzatok” és védjétek az egyházat (30-31. vers – ERV-HU). Aztán így szólt hozzájuk: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyet Jézus tulajdon vérével szerzett” (28. vers).

A nagy apostol az Újszövetség leírása szerint, a vének két funkciójára összpontosított. Az első a tanítás, az Ige hirdetése, (1Tit 1:5, 9), így a nyáj lelkileg növekszik, és nem tévelyedik el. A második, hogy vezessék a nyájat (ApCsel 20:28), azaz, hogy pásztorolják a nyájat, bölcsességgel és hozzáértéssel, utalva ezzel a pásztorolás és a felvigyázás szolgálatára a mai lelkipásztorokra vonatkozóan is, amely a vénekre is érvényes. Ezeknek a feljegyzéseknek sok olvasója vezető szerepet tölt be helyi gyülekezetekben. Ne feledjétek hát nagy felelősségeteket: legyetek az Ige tanítói, és a nyáj pásztorai. Ez két legfontosabb felelőssége a lelkipásztoroknak és a véneknek az egyházban. Ez az, amit Pál tett, és hogy szerették őt a gyülekezetekben! (ApCsel 20:36-38)

Ron E. M. Clouzet

145. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  31. fejezeteihez (május 13–19.).

Képzeletemben egy napsütéses napot látok Kapernaum poros városában. Miközben Jézus és a tanítványai lassan haladnak az utcákon, körbeveszi őket a helyiek tömege, akik azért jöttek elő házaikból, hogy üdvözöljék őt, és kérésekkel forduljanak hozzá. Hamarosan azonban vallási vezetők érkeznek a városból csoszogva és idegesen Jézushoz. Zavartan árulják el, hogy a helyi százados küldte őket, hogy Jézustól azt kérjék, járjon el a százados beteg szolgája ügyében. Ezt a zavart próbálják levetkőzni magukról, amikor elmagyarázzák Jézusnak, hogy bár római küldte őket, de ez a százados méltó rá. „Mert szereti a mi nemzetünket, és a zsinagógát is ő építtette nékünk.” (Lukács 7:5)

Jézus azonban felfedi számunkra, hogy a vallási vezetők tévedtek az indoklásukkal, hogy miért érdemelte ki ez a pogány ember a segítséget. Megérdemelte a kegyelmet, mert volt hite abban, hogy meg fogja kapni. Ennyi volt az egész. Nem azért, mert jótékonyságból zsinagógát építtetett, vagy azért, mert csodálta a zsidó kultúrát és vallást, hanem azért, mert hitte, hogy Jézus biztosítani fogja számára a legerőteljesebb vágyát és szükségletét.

Erre a részre kitérve Ellen White azt írja: „…Isten kegyelmére az egyetlen jogalapunk az, hogy mennyire szükségünk van rá.” Nem a származás, a gyülekezeti pozíció, a jótékonykodó tettek, az önfeláldozó böjtölések vagy a fennkölt imák azok, amik elérhetővé teszik számunkra, hogy Krisztus kegyelméből részesülhessünk. Hasonlóképpen, nem zár ki bennünket abból, hogy Krisztus tiszta jelleméből részesüljünk sem a szégyenteljes múlt, sem felmenőink vétkei, sem számkivetettségünk, sem pedig az, ha szemernyi bibliai tudással sem rendelkezünk. Éreznünk kell szükségletünket, és hinnünk kell, hogy Krisztus örömmel betölti ezt a szükségletet.

Harley Southwell
Avondale főiskolai hallgató, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba


1 megjegyzés: