Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 33. fejezet 1048. nap
Rövidlátásukban nem tudták áttekinteni Jézus betöltendő
küldetését, ezért nem is érezhettek együtt Vele a próbáiban. Nyers, lebecsülő
szavaik tanúsága szerint nem érzékelték helyesen jellemét, s nem vették észre,
hogy az isteni és az emberi fűződött itt egybe. Gyakran látták csordultig telve
bánattal, de ahelyett, hogy vigasztalták volna, lelkületük és szavaik csak
megsebezték szívét. Érzékeny természetét gyötörték, indítékait félreértették,
munkáját nem foghatták föl. Testvérei sokszor a farizeusok elcsépelt, elavult
filozófiájával hozakodtak elő, s úgy képzelték, taníthatják azt, Aki minden
igazságot ismer, és minden titkot tud. Amit nem értettek, azt nyíltan
elítélték. Jézust a végsőkig próbára tették szemrehányásaik, lelke megfáradt,
elcsüggedt. Hitet tettek Isten mellett, és azt gondolták, igényt tarthatnak Rá,
miközben Isten testben velük volt, csak nem tudtak róla.
Ezek a dolgok tövisekkel borították Krisztus útját. Annyira
bántotta saját családjának téves felfogása, hogy megkönnyebbült, ha bárhová
ment, ahol ezt nem tapasztalta. Volt egy otthon, melyet szívesen látogatott:
Lázár, Mária és Márta háza, mert a hit és szeretet légkörében lelke nyugodalmat
lelt. Mégsem akadt e földön senki, aki felfoghatta volna isteni küldetését,
vagy ismerte volna a terhet, melyet az emberiségért hordoznia kellett. Gyakran
csak az egyedüllétben könnyebbült meg, amikor mennyei Atyjával lépett
kapcsolatba.
Aki Krisztusért szenvedni hivatott el, akinek félreértést,
bizalmatlanságot kell elszenvednie még saját otthonában is; az vigaszra lelhet
abban a gondolatban, hogy Jézus is elszenvedte ugyanezt. Ő könyörületre indul
az ilyenek iránt. Arra int, hogy találjanak Benne társra, könnyebbüljenek meg
ott, ahol Ő: az Atyával való közösségben.
Akik elfogadják Krisztust személyes Megváltójuknak, azok
nem maradnak árván, nem kell hogy egyedül viseljék el az élet
megpróbáltatásait. Jézus a mennyei család tagjaivá fogadja őket, s bátorítja,
hogy Atyját Atyjuknak nevezzék. Ők Jézus "kicsinyei", kedvesek Isten
szívének, a leggyengédebb és legmaradandóbb kötelékkel kapcsolódnak Hozzá.
Túláradó gyöngédsége annyival múlja felül azt, amit apánk és anyánk érez
irántunk gyámoltalanságunkban, amennyivel az isteni az emberi fölött áll.
Krisztusnak a népéhez fűződő viszonyát gyönyörűen
szemlélteti az Izraelnek adott törvény. Ha egy elszegényedett zsidó kénytelen
volt megválni vagyonától, s magát is el kellett adnia szolgának, legközelebbi
rokonának kötelessége volt kiváltani őt és örökségét (Lásd 3Móz 25 :25. 47-49;
Rúth 2:20!). Így a bűn következtében elveszített örökségünk és magunk
megváltásának műve Rá hárult, aki "közeli rokonunk". Megváltásunkért
lett hozzátartozónkká. Megváltó Urunk közelebb áll hozzánk, mint apánk, anyánk,
testvérünk, barátunk, hitvesünk. "Ne félj, - mondja - mert megváltottalak,
neveden hívtalak téged, enyém vagy!" "Mivel kedves vagy az én
szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a
te életedért" (Ésa 43:1.4).
Krisztus szereti a trónját körülvevő mennyei lényeket, de
mi magyarázza azt a nagy szeretetet, mellyel bennünket szeret? Nem érthetjük
meg, csak tapasztalhatjuk, hogy így van. Ha pedig Vele tartjuk a rokonságot,
milyen gyöngéden kell tekintenünk Urunk fivéreire és nővéreire! Nem kellene-e
igyekeznünk felismerni, hogy mire kötelez Istennel való rokonságunk? Isten
családjába fogadott bennünket, nem kellene-e tehát tisztelnünk Atyánkat és
rokonságunkat?
Mai Bibliai szakasz: Róma
4
A fejezetet itt olvashatod
el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A Római levél első 3
fejezetét olvasva talán azon gondolkodunk, hogyan is hihetünk a megigazulás ingyen
ajándékában. Ebben a fejezetben Pál Ábrahám erőteljes példáját mutatja be,
akinek életét és hitét mi is követhetjük. Az első három versből világosan
kiderül, hogy Ábrahám nem cselekedetei által igazult meg, hanem „Hitt Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték
az őnéki igazságul.” Pál 1Mózes 15:6-ot idézi. Ez egy olyan fontos elv a
Szentírásban, hogy majdnem ugyanezeket a szavakat találjuk Galata 3:6-ban és
Jakab 2:23-ban is.
Amit meg szeretnénk
érteni, az az, hogy Ábrahám Isten iránti hite és hűsége volt az, ami miatt
igaznak nyilváníttatott. 1Mózes 15-16. fejezeteiben Ábrahám emlékezteti Istent
ígéretére, hogy nagy nemzetté teszi leszármazottait (1Móz 12). Arra is rámutat,
hogy gyermektelen, és szolgája Eliézer lehetne örököse. Isten biztosítja őt,
hogy saját véréből származik majd az örököse. Emberileg ez lehetetlen volt, de
Isten a csillagos égre mutat, és megígéri Ábrahámnak, hogy ahhoz hasonlatos
lesz az ő magva (1Móz 15:2-5). Amikor Ábrahám a csillagokra néz, megemlékezik
róla, hogy Isten a Teremtő, és az Ő szava képes a semmiből valamit teremteni.
Hiszi, hogy Isten képes felesége elhalt méhéből is életet előhozni. És Isten a
hit emberének jelenti ki őt.
Pál segít még világosabban
látni, hogy Ábrahám nem megdolgozott a megváltásért, hanem az igazság úgy tulajdonítatott neki, és igaznak
mondatott még körülmetélkedése előtt (4-15.versek). Leírja a hit küzdelmeit,
amin Ábrahám keresztülment Isten ígéreteivel kapcsolatban (16-25 versek).
Ábrahámnak le kellett győznie a kétségeit, és hinnie, hogy Sára elhalt méhe
életet adhat Izsáknak, a fiuknak. Azt olvassuk, hogy hitt Istenben, „aki a holtakat
megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket.” (17. vers). Pál biztosít Ábrahám Istenbe vetett
hitéről, amikor azt írja: „És teljesen
elhitte, hogy a mit ő ígért, meg is cselekedheti. Azért is tulajdoníttaték
néki igazságul”
(21-22. vers).
Amit
magunkkal vihetünk ebből, az az, hogy „hinni” annyit jelent, mint teljes
meggyőződéssel bízni abban, hogy amit Isten ígért, azt véghez is tudja vinni az
életünkben. Mindannyian, akik teljesen hisszük, hogy Isten megváltoztathatja az
életünket, ahogy Ábrahám is meg volt erről győződve, igaznak számláltatunk, és
Isten az új születés élményét adja nekünk. Ahogy az Atya feltámasztotta Jézust
a halálból, Ő minket is feltámaszt, hogy a hit új életének útján járjunk
(24.vers).
Norman
McNulty, M.D.
146. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
32-33. fejezeteihez
(május 20–26.).
„Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” (Jn 4:48)
Ezek voltak Jézus
szavai a kapernaumi királyi ember számára, akinek a fia halálán volt a láztól.
Ma olyan világban élünk, amely azt állítja: „Hiszem, ha látom.” Isten azonban
nem úgy gondolkodik, ahogyan mi (Ézs 55:8), és Ő megígéri számunkra, hogy ha
hiszünk, meg fogjuk látni hitünk tárgyát, eredményét (Zsid 11:13).
Jézus nem arra tanított
bennünket, hogy bizonyosság nélkül higgyünk; amikor azonban a bizonyosságot
állandóan figyelmen kívül hagyjuk, pusztán a kételyeket erősítjük. Erre például
is szolgált rengeteg zsidó életében, akik nem hitték, hogy Jézus a Messiás,
azon jelek és csodák ellenére sem, amelyeket előttük tett. Ezen Jézus
csodálkozott és az emberek hitetlensége korlátozta a megmentő hatalmát (Mk
6:5–6). A Szentlélekkel szembeni minden ellenállás pusztán egy újabb ellenállás
számára készítette elő a talajt, amíg a szemük megvakult, és a szívük
megkeményedett.
Barátaim, engem
ámulatba ejt, hogy Jézus nem hajlandó elfogadni, hogy bárki is elvesszen, hanem
azt akarja, hogy mindenki bűnbánatra jusson. Amikor Jézus újra eljön, talál-e
majd hitet a földön? A hiteden fog álmélkodni, vagy a hitetlenségeden?
Fineeva Paiaaua
az Avondale Főiskola
hallgatója, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés