Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes második könyve 20. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes%2020&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes%2020&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Az emberiségnek a Sínai-hegyen adott Tízparancsolatot Isten saját maga mondta el, és saját kézzel írta le. Döntő és meghatározó pillanathoz érkezik itt a történelem. Isten az erkölcsi törvény átadásával fejezi ki isteni természetét. Mindezt félelmetes mennydörgés, villámlás és trombitaszó közepette teszi, hogy minden jelenlévő számára egyértelmű legyen, hogy a hatalmas és élő Isten műve ez. Az Ő törvényének gyökere a szeretet, az Isten iránti szeretet, amely alapként szolgál az egymás iránti szeretethez is. A törvényadás éppen annyira tanúskodik Isten kegyelméről és irgalmáról, mint az egyiptomi szolgaságból való szabadítás, mivel Isten itt azt mutatja meg a megváltottainak, hogyan éljenek. A „szövetség tábláinak” (5Móz 9:9-11) a frigyláda fedele alá helyezése annak jele, hogy azok valóban a szövetség alapját képezik.
A szövetség kapcsolatot és lelki közösséget is magába foglal. Valódi kapcsolat és közösség nem jöhet létre két egyén között a kapcsolatot meghatározó normarendszer nélkül. Az első négy parancsolat az Istennel való kapcsolatunkat határozza meg, míg a következő hat az egymással való kapcsolatunkat. Az Istennel és az Ő – életünkben megjelenő – kegyelmével való kapcsolatunk határozza meg azt, mennyire vagyunk képesek másokkal harmóniában élni. A szombatot Isten a hetedik napként definiálja, amennyiben megpihenünk Nála, és újból megértjük és dicsőítjük Őt, mint teremtő Istent. A szombat a szövetség örök jelképévé válik Isten és az Ő népe között (2Móz 31:16-17). Aki az Isten által meghatározott módon, helyes lelkületben tartja meg a szombatot, azt fejezi ki, hogy ő, mint megmentett áll kapcsolatban Istennel
Michael Hasel
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy értékelje azt a tényt, hogy Te ő is a Te kezedből származik, pont úgy mint a Tízparancsolat, ugyanolya értékes és szent mind a kettő, Jézus nevében. Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 12. fejezet
12. fejezet – A HIT PRÓBÁJA (4. rész)
Sátrához visszatérve elment oda, ahol Izsák aludt, az ifjúság és ártatlanság zavartalan, mély álmában. Egy percig nézte fia kedves arcát, majd remegve elfordult. Odament Sárához, aki szintén aludt. Felébressze, hogy még egyszer átölelhesse gyermekét? Elmondja neki Isten kívánságát? Szeretett volna könnyíteni szívén, és szerette volna megosztani Sárával ezt a rettenetes felelősséget, de félt, hogy Sára akadályozza tettét. Izsák volt Sára öröme és büszkesége; élete össze volt kötve az övével. Az anyai szeretet nem engedné meg az áldozatot.
Ábrahám végül szólította fiát. Elmondta neki a parancsot az áldozatról, amelyet be kell mutatnia egy távoli hegyen. Izsák gyakran elkísérte atyját, amikor istentiszteletet tartott a vándorlásukat jelző oltároknál. Ez a felszólítás nem lepte meg Izsákot. Gyorsan elvégezték az úti előkészületeket. Elkészítették a fát, feltették a szamárra, és két szolgával útnak indultak.
Némán haladt egymás mellett apa és fia. A súlyos titkán töprengő pátriárkának nem volt kedve beszélgetni. A büszke, szerető anyára gondolt, és arra a napra, amikor egyedül kell hazatérnie. Tudta jól, hogy az a kés, amely kioltja fia életét, átszúrja az anya szívét is.
Az a nap - Ábrahám életének leghosszabb napja - lassan, vontatottan telt el. Amíg fia és az ifjak aludtak, ő imában töltötte az éjszakát. Még mindig remélte egy mennyei követ jövetelét, aki azt mondja: a próba véget ért, a fiú sértetlenül visszatérhet anyjához. De senki és semmi nem könnyített meggyötört lelkén. Egy másik hosszú nap, és egy másik éjszaka következett, a megalázkodás és ima éjszakája, miközben a parancs, amely megfosztja gyermekétől, egyre ott csengett a fülében. Sátán kételyt és hitetlenséget súgott, de Ábrahám ellenállt sugallatainak. Amikor a harmadik napon indulni készültek, a pátriárka észak felé tekintve megpillantotta az ígért jelet, a Mórija hegye felett lebegő fényes felhőt. És Ábrahám megbizonyosodott arról, hogy a hang, amely szólt hozzá, a mennyből származott.
Nem zúgolódott most sem Isten ellen, hanem úgy erősítette lelkét, hogy felidézte az Úr jóságának és hűségének bizonyítékait. Ezt a fiút váratlanul kapta; aki ezt a drága ajándékot adta, nincs-e jogában visszavenni azt, ami az övé? A hit ismételgette az ígéretet: "Izsákban neveztetik néked a te magod" - és azt a magot nem lehet megszámolni, miként a tengerparton a homokszemeket sem. Izsák a csoda gyermeke volt, és vajon a neki életet adó hatalom nem tudja visszaadni az életét? Túlnézve a láthatókon, Ábrahám bízott Isten szavában, "úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani" fiát (Zsid 11:19)
Senki más, csak Isten tudta megérteni, milyen nagy áldozat az apának megölni a fiát. Ábrahám azt akarta, hogy Istenen kívül senki se legyen búcsúzásuk tanúja. Szolgáinak meghagyta, hogy maradjanak hátra, mondván: "[...] én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok" (1Móz 22:5). Ábrahám a fát Izsákra, az áldozatra helyezte, ő pedig vette a kést és a tüzet, és elindultak ketten a hegy csúcsa felé. Az ifjú némán tanakodott magában, hogy ilyen messze a nyájtól honnan szereznek áldozatot. Végül megszólalt: "[...] Atyám! [...] Imhol van a tűz és a fa; de hol van az égőáldozatra való bárány?" (1Móz 22:7). Ó! milyen nagy próba volt ez! A kedves szó: "atyám", hogy belehasított Ábrahám szívébe! Nem, most még nem tudta megmondani. "Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam" (1Móz 22:8) - mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése