Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes első könyve 49. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20M%C3%B3zes%2049&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20M%C3%B3zes%2049&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Ez bizony költészet – héber költészet! Azonban szemben a költészet nyugati felfogásával, ami arra szépirodalmi szempontból tekint, az Ószövetség gyakran használ költői szövegeket a legfontosabb dolgok kifejezésére. Itt, a Teremtés könyvének majdnem a végén találjuk a Mózes öt könyvében levő, jelentős történelmi pontokat jelző négy fő költemény egyikét (1Móz 19, 2Móz 15, 3Móz 23-24, és 5Móz 32-33). Míg Mózes Izrael törzseit népként áldja meg Mózest ötödik könyve 32-33. fejezetében, addig Izrael (Jákób) a fiait áldja meg Mózes első könyve 49. fejezetében. Így kapcsolódik össze a pátriárkák Teremtés könyvében leírt története Izrael népének Kivonulás könyvében szereplő történetével, de végül a korszakokon átívelve elér a mi történetünkig is. Jákob némelyik „áldása” meglehetősen kijózanító és arra mutat rá, hogy a megbocsátás nem mindig képes eltörölni bűneink következményeit. A költemény azonban túlmutat Izrael fiainak közvetlen történetén valakire, aki az ígéret vonalából fog származni: Silóra (10. vers), Izrael pásztorára és kősziklájára (24. vers) – amelyek mind messiási képek. Jézus Krisztus az, akire előre mutat az írás, és aki el fog jönni, hogy megmentse népét; és aki meg fog áldani bennünket.
Martin Klingbeil
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy olyan szoros kapcsolatot ápoljon Veled, mint Jákob, hogy ráérezzen mindig a Te akaratodra és tervedre, Jézus nevében. Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 8-9. fejezet
9. fejezet – Hétnapos hét (1. rész)
A szombathoz hasonlóan a hét is a teremtéskor keletkezett; a bibliai történelem pedig megőrizte azt és átörökítette nekünk. Az első hét, amelyet Isten mért ki, az egymást követő hetek mércéje az idők végéig. Minden más héthez hasonlóan ez a hét is hét valóságos napból állt. Isten hat napot fordított a teremtés munkájára, a hetedik napon pedig megpihent, azután megáldotta ezt a napot és az ember pihenőnapjaként elkülönítette.
A Sinai hegyen adott törvényben Isten újra meghatározta a hetet, és elmondta azokat a tényeket, amelyeken alapszik. Miután megparancsolta, hogy "megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt", és megszabta, mit kell a hat nap alatt tenni és mit nem a hetediken, saját példáját idézve kijelentette, miért kell így viszonyulni a héthez: "Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt" (2Móz 20:8-11). Az indokot akkor látjuk szépnek és súlyosnak, ha megértjük, hogy a teremtés napjai valóságos napok voltak. Minden hét hat napját az ember a munkára kapta, mert Isten az első hétnek ugyanezt a szakaszát a teremtés munkájára használta. A hetedik napon az embernek tartózkodnia kell a munkától a Teremtő pihenésének emlékére.
Az a feltevés, hogy az első hét eseményei több ezer évet vettek igénybe, közvetlenül támadja a negyedik parancsolat alapját, mert úgy tünteti fel a Teremtőt, mint aki megparancsolja, hogy hatalmas, bizonytalan időszakok emlékére tartsa magát az ember egy valóságos napokból álló héthez. Isten nem így bánik teremtményeivel. Az említett feltevés határozatlanná és homályossá teszi azt, amit Isten világossá tett. Ez a legalattomosabb és ezért a legveszélyesebb formájú hitetlenség, amelynek valódi jellege annyira álcázott, hogy a Bibliában hívő sok ember vallja és tanítja azt.
"Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregök". "Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott" (Zsolt 33:6.9). A Biblia nem ismeri el, hogy a föld lassan, hosszú korszakok alatt alakult ki a káoszból. A teremtés minden egymást követő napjáról a szent feljegyzés kijelenti, hogy az estéből és reggelből állt, akárcsak minden utánuk következő nap. Minden nap végén beszámol a Teremtő munkájának eredményéről. Az első hét krónikája végén ez a kijelentés szerepel: "Ez az égnek és a földnek eredete, amikor teremtettek" (1Móz 2:4). De itt szó sincs arról, hogy a teremtés napjai különböztek a valóságos napoktól. Isten minden nap egy-egy új részletét alkotta meg művének.
A geológusok állítása szerint maga a föld a benne talált dolgokkal bizonyítja, hogy sokkal idősebb mint ahogy a mózesi krónika tanítja. Emberi és állati csontokat, hadieszközöket, a ma, illetve több ezer éve élő fáknál sokkal nagyobb, megkövesedett fákat fedeztek fel. Ebből azt következtetik, hogy a föld a teremtés krónikájában megjelölt időnél sokkal régebben benépesedett a mai embereknél sokkal magasabbakkal. Ennek az okfejtésnek a nyomán a teremtés napjait roppant hosszú, határtalan időszakoknak tartja sok olyan ember, aki hitet tesz a Biblia mellett.
De a Bibliát félretéve a geológia semmit sem tud bizonyítani. Akik érveléseiket olyan bizalommal építik a geológia felfedezéseire, azoknak fogalmuk sincs az özönvíz előtti emberek, állatok és fák méreteiről, vagy az özönvízkor történt hatalmas változásokról. A földben talált maradványok olyan állapotokról tanúskodnak, amelyek sok tekintetben különböznek a jelenlegiektől, de hogy ezek az állapotok mikor léteztek, azt csak az ihletett beszámolóból tudhatjuk meg. Az özönvíz történetében az ihletett Ige megvilágítja azt, amit a geológia önmaga soha nem képes kideríteni. A Noé korában élő és a jelenlegieknél sokkal nagyobb emberek, állatok és fák a földbe temetődtek, és így maradtak fenn bizonyítva a későbbi nemzedékeknek, hogy az özönvízkori embert víz pusztította el. Isten azt akarta, hogy ezeknek a dolgoknak a feltárása hitet ébresszen az ihletett történelem iránt. De az emberek a maguk hiábavaló okoskodásukkal ugyanabba a tévedésbe és hibába esnek, mint az özönvíz előtt élők. Azokat a dolgokat, amelyeket Isten áldásul adott, helytelen alkalmazásukkal átokká változtatják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése