2016. május 7., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 7 - SZOMBAT - 1 Királyok 10

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet 300. nap

Az uralkodó ismét magához hívatta Mózest és Áront és így szólt hozzájuk: "Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak a ti Istenteknek. Kik s kik azok, akik elmennek?" (2Móz 10:8). Azok pedig ezt válaszolták: "A mi gyermekeinkkel és véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal, juhainkkal és barmainkkal megyünk, mert az Úrnak innepet kell szentelnünk" (2Móz 10:9). A királyt elöntötte a düh és felbőszülten ezt kiáltotta: "Úgy legyen veletek az Úr, amint elbocsátlak titeket és gyermekeiteket! Vigyázzatok, mert gonoszra igyekeztek. Nem úgy! Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az Úrnak, mert ti is ezt kívántátok. És elűzék őket a Fáraó színe elől" (2Móz 10:10-11). A fáraó arra törekedett, hogy kemény munkával elpusztítsa az izraelitákat, most pedig úgy tett, mintha nagyon érdekelné őt a jólétük és gyengéden gondoskodna gyermekeikről. Valójában azonban csak azért akarta az asszonyokat és a gyermekeket otthon tartani, hogy ily módon biztosítsa a férfiak visszatérését.

Mózes most kinyújtotta botját Egyiptom földjére és keleti szél kezdett el fújni sáskákat hozva magával. "[...] Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután sem lesz olyan" (2Móz 10:14). A sáskák sokasága úgy eltakarta az eget, hogy a föld elsötétedett és megemésztettek minden zöld növényzetet, ami még megmaradt a föld színén. A fáraó sietve elküldött a prófétákért és ezt mondta: "Vétkeztem az Úr ellen, a ti Istenetek ellen és ti ellenetek. Most annakokáért bocsásd meg csak ez egyszer az én vétkemet és imádkozzatok az Úrhoz a ti Istentekhez, hogy csak ezt a halált fordítsa el én tőlem" (2Móz 10:16-17). Mózes és Áron így cselekedtek, és az erős nyugati szél elvitte a sáskákat a Vörös-tenger felé. A király pedig állhatatosan kitartott konok elhatározása mellett.

Egyiptom népe kétségbeesett. Az eddig rájuk szakadt csapások is szinte elviselhetetlenek voltak, és a jövő félelemmel töltötte el szívüket. A nép úgy imádta, tisztelte a fáraót, mint istenük képviselőjét, sokan azonban most meggyőződtek arról, hogy uralkodójuk éppen azzal az istennel ellenkezik, akit a természet összes erői szolgálnak. Arról is meggyőződtek, hogy azok a héber rabszolgák, akiket Istenük csodálatos módon kedvelt, bizonyosak voltak abban, hogy meg fognak szabadulni. Munkavezetőik nem merték úgy elnyomni őket mint azelőtt tették. Egész Egyiptomot betöltötte, áthatotta az a titkos félelem, hogy a rabszolgává tett héber nép fellázadhat és megbosszulja mindazt a rosszat, amit velük tettek. Az emberek mindenütt lélegzetüket visszafojtva azt kérdezték egymástól: vajon mi lesz ezután?

Hirtelen sötétség telepedett meg a földön, sűrű és fekete sötétség "és pedig tapintható sötétség". Nemcsak nem volt világosság, hanem a levegő is olyan nyomottá vált, hogy alig tudtak lélegzetet venni. "Nem látták egymást, és senki sem kelt fel az ő helyéből három napig; de Izrael minden fiának világosság vala az ő lakhelyében" (2Móz 10:23). A nap és a hold imádás tárgyát képezte az egyiptomiaknál. Ezzel a titokzatos sötétséggel a népet és az isteneiket egyaránt megverte, büntetéssel sújtotta az a hatalom, amely magáévá tette és felkarolta a héber rabszolgák ügyét. (Lásd Függelék 2. megjegyzését.) Bármilyen félelmetes volt is ez az ítélet, mégis Isten könyörületének volt a bizonyítéka, és annak, hogy Isten nem akar pusztítani. Isten időt adott Egyiptom népének arra, hogy megtérjenek és bűnbánatot tartsanak, mielőtt elhozná rájuk az utolsó és legrettenetesebb csapást.

Végül a félelem további engedményre késztette a fáraót. A sötétség harmadik napjának végén magához hívatta Mózest és hozzájárult a nép eltávozásához, feltéve, ha megengedik, hogy a nyájak és a csordák Egyiptomban maradjanak. Mózes azonban határozottan ezt válaszolta neki: "[...] egy körömnyi sem marad el [...] magunk sem tudjuk, mivel szolgálunk az Úrnak, míg oda nem jutunk" (2Móz 10:26).

Mózesnek erre a beszédére a fáraót fékezhetetlen düh fogta el, és ezt mondta neki: "Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd; mert amely napon az én orcámat látod, meghalsz" (2Móz 10:28). "Helyesen szólál" - mondta Mózes - "nem látom többé a te orcádat" (2Móz 10:29).

"[...] A férfiú Mózes is igen nagy vala Egyiptom földjén a Fáraó szolgái előtt és a nép előtt" (2Móz 11:3). Az egyiptomiak szinte szent félelemmel tekintettek rá és tartották tiszteletben. A király sem merte bántani, mert a nép olyan embernek tartotta, mint akinek egyedül volt és van hatalma a csapások eltávolítására. A nép azt kívánta, hogy az izraeliták megkapják az engedélyt és eltávozhassanak Egyiptomból. Egyedül a király és a papok álltak ellen mindvégig annak, hogy teljesítsék Mózes követelését.

Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 10

Salamon uralkodását nevezhetnénk Izrael népe aranykorának is. Bölcsességének és gazdagságának híre bejárta az egész Közel-Keletet. Sába királynőjét – akit a Dél királynőjének is hívtak – szintén nagyon lenyűgözték a Salamonról hallott hírek. Igazából nem tudjuk, hogy honnan is jött pontosan. Némelyek szerint Arábiából, mások szerint Etiópiából. A lényeg azonban az, hogy ő személyesen akart megbizonyosodni Salamon hírnevéről és bölcsességéről. Azt mondta, hogy nem hitt a szóbeszédnek, miután azonban személyesen látogatta meg a királyt, és mindezt saját maga látta, azon a véleményen volt, hogy a király bölcsessége és gazdagsága felülmúlja mindazt, amit róla hallott. És mindebben az az igazán csodálatos, hogy ő is Izrael Istenének tulajdonította a dicsőséget.
Salamon és Sába királynője kölcsönösen ajándékokat adtak egymásnak. Mindazonáltal Salamon nem követte el Ezékiás hibáját, aki bemutatta az egész gazdagságát és elfelejtette az Úrnak adni a dicsőséget. Sába királynőjét annyira lenyűgözte Izrael Istene, és az, amit Salamonnak adott, hogy azt gondoljuk, ez a látogatása hozzájárult ahhoz, hogy át is adja életét Izrael Istenének (lásd Mt 12:42). Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindenünket, amink van, Istentől kaptuk! E világ dolgai eltörpülnek Isten dolgai és gyermekeinek adott lelki jótéteményei mellett. Sajnos az emberek úgy gyűjtenek gazdagságot, hogy mindezt nem az adományozónak tulajdonítják. Sába királynője sokkal többet kapott vissza, mint amennyit Salamonnak adományozott: azokat az áldásokat kapta meg, amit akkor kapunk, ha elismerjük, hogy Isten a hatalmas gondviselő. Salamon a Föld minden nemzetének bizonyságot tett. Mindannyian azért jöttek hozzá, hogy hallják azt a bölcsességet, amit Istentől kapott. Adja meg Isten, hogy láthassuk kettejüket, amint egymást köszöntik Isten országában!
Sok gyülekezeti tag van világszerte, akik elismerik, hogy mindenüket Istentől kapták, és ezért cserébe mindent megtesznek, amit tudnak, hogy az Ő ügyét előremozdítsák. Valakitől egyszer ezt hallottam: „Akármennyit is adok Neki, Isten mindig sokkal többet ad vissza!” Isten az, aki felruház bölcsességgel, tudással és jóléttel, és népe pedig dicsőíti az Ő nevét és továbbsegíti munkáját.
Leo Ranzolin

40. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezetéhez (máj. 1-7.).

Ahogyan Isten népe egyre közelít a végső tetőponthoz, valóban úgy várunk megszabadítást ettől a fertőzött, romlott világtól, hogy ne lenne mellette komoly nehézség vagy szenvedés? Hányszor várjuk, hogy jól haladjon az életünk, hiszen Istent szolgáljuk, de ha nem megy jól, akkor megkérdőjelezzük Isten vezetését?

Vagy talán mi, mint a modern Izrael, elégedettek vagyunk az Egyiptomban lakozással. Hozzászoktunk a kedvteléseinkhez, a kényelmünkhöz, sőt még a társadalmilag elfogadható bálványainkhoz is. Mint a rabszolgák, inkább az ismerős és megszokott dolgokkal tartunk, mint hogy a bizonytalanságot és a szélsőséges hányattatások lehetőségét válasszuk. Talán jobban értékeljük a kompromisszumot, mint hogy kiálljunk az elvekért és Istenért?

Isten az Ő irgalmában és kegyelmében megengedi, hogy kihívások sorával találkozzunk életünk során – amelyek közül néhányban szánalmasan elbukunk. Aztán Isten gyengéden rávilágít hitünk hiányára, hogy így növekedhessünk a hitben, amiért Ő dolgozik a mi érdekünkben. És ha úgy döntene, hogy nem szabadít meg minket – mi, mint a három zsidó a tüzes kemencében, felkiáltunk: „A mi Istenünk képes minket megszabadítani, és még ha úgy is dönt, hogy nem teszi, mi akkor is hűségesek maradunk hozzá.”

„Ó, Urunk, Istenünk, adj nekünk hitet és bátorságot! Amikor a próbák jönnek, segíts, hogy rajtad őrizzük meg tekintetünket, téged dicsőítve a végső megszabadításért erről a bűntől fertőzött bolygóról. Ámen.”

 Jan White
 Társ lelkész
 Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése