2016. május 4., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 4 - SZERDA - 1 Királyok 7

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet 297. nap

Isten azután arra utasította Mózest és Áront, hogy a következű reggel keressék fel a folyópartot, ahol a király sétálni szokott. Mivel a Nílus áradása az eledel és a gazdagság forrása volt egész Egyiptom számára, ezért a folyót az egyiptomiak istenként tisztelték. Az uralkodó is naponként kijárt a folyó partjára hódolata kifejezéseként. Itt a parton a két testvér ismét megismételte a fáraó előtt Isten üzenetét. Azután kinyújtották a botot és rásújtottak a vízre. Erre a szent folyó vize azonnal vérré változott, a benne élű halak megdöglöttek, és a folyóból elviselhetetlen bűz áradt. A házakban lévő víztárolók vize is vérré vált. "De úgy cselekedének Egyiptom írástudói is az ő varázslásukkal [...] És elfordula a Fáraó és haza méne és ezen sem indula meg az ő szíve" (2Móz 7:22-23). Ez a csapás hét napig tartott, de minden hatás nélkül.

Mózes és Áron azután ismét kinyújtották a botot a víz fölé és békák jöttek fel a folyóból, és ellepték Egyiptom földjét, a házakat, a hálószobákat, sőt még a sütőtekenőket és a dagasztó-tekenőket is. Az egyiptomiak szent állatnak tekintették a békát, és nem pusztították el azokat, de most mégis ez az undok nyálkás pestis elviselhetetlen lett számukra. Még a királyi palotában is nyüzsögtek. A király türelmetlenül el akarta távolíttatni azokat palotájából. A mágusok ugyanis azt állították, hogy tudnak békákat létrehozni, de semmiképpen sem tudták eltávolítani azokat. Amikor a fáraó ezt látta, bizonyos mértékig megalázkodott. Elküldött Mózesért és Áronért és így szólt: "Könyörögjetek az Úrnak, hogy távolítsa el rólam és az én népemről a békákat, és én elbocsátom a népet, hogy áldozzék az Úrnak" (2Móz 8:8). Miután emlékeztették a királyt korábbi kérkedésére, megkérték, hogy határozza meg a napot, amelyen imádkozzanak a csapás megszűnéséért. A fáraó a következű napot jelölte meg, mert titokban remélte, hogy időközben a békák maguktól eltűnnek és megmenekül az Izrael Istene előtt való meghódolás keserű megaláztatásától. A csapás azonban tovább tartott az általa meghatározott időpontig, amikor is a békák egész Egyiptomban kimúltak. Rothadó testük azonban mindenütt ott maradt és bűzzel árasztotta el a levegőt.

Az Úr megtehette volna, hogy egy szempillantás alatt megsemmisíti a békákat. Ezt azonban nem tette, mert akkor azok eltávolítása után a király és a nép ezt varázslásnak tartotta volna, mondván: ez nem más, mint valamiféle varázslás, amelyet varázslóink is tudnak. Az elpusztult békákat nagy halmokba gyűjtötték össze. Ezzel a király és Egyiptomban mindenki megbizonyosodhatott arról, amit hiábavaló filozófiájuk sem tudott megdönteni, hogy ezt a munkát nem mágiával végezték, hanem ez a menny Istenének ítélete volt.

"S amint látá a Fáraó, hogy baja könnyebbül, megkeményíté az ő szívét" (2Móz 8:15). Ekkor azonban Isten parancsára Áron kinyújtotta kezét és a föld pora tetvekké változott Egyiptom egész területén. A fáraó most is felszólította mágusait, hogy ők is tegyék meg ezt, de nem tudták. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy Isten műve felette áll Sátán munkájának. Maguk a mágusok is zavarba ejtve elismerték, hogy "az Isten ujja ez". A fáraót azonban még ez a csapás sem indította meg.

Mivel minden felhívás és intés hatástalan maradt, másik csapás következett. Ennek idejét Mózes előre megmondta, nehogy a fáraó és az egyiptomiak azt mondhassák, hogy ez véletlenül következett be. Ezúttal ártalmas bogarak lepték el a házakat és nyüzsögtek a talajon, úgy, hogy "[...] egész Egyiptom földén pusztává lőn a föld az ártalmas bogarak miatt" (2Móz 8:24). Ezek a legyek nagyok és mérgesek voltak, csípésük felettébb nagy fájdalmat okozott az embereknek és az állatoknak. Amint azonban az Úr Mózes által előre megmondta, ennek a csapásnak a hatása Gósen földjére nem terjedt ki.

A fáraó most azt ajánlotta az izraelitáknak, hogy Egyiptomban mutassanak be áldozatot az Úrnak. Az izraeliták azonban nem fogadták el az ajánlatot. Mózes azt mondta, hogy "Nincs rendén, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak a mi Istenünknek, ami utálatos az Egyiptombeliek előtt: ímé, ha azt áldozzuk az ő szemeik előtt, ami az Egyiptombelieknek utálatos, nem köveznek-é meg minket?" (2Móz 8:26). Azokat az állatokat ugyanis, amelyeket a héberek áldoztak, az egyiptomiak szent állatoknak tekintették. Ezeket a szent állatokat olyan nagy tiszteletben tartották, hogy a leölésük még ha véletlenül történt is, halálos bűnnek számított. A hébereknek lehetetlen volt Egyiptomban áldozatot bemutatni anélkül, hogy azzal meg ne sértsék uraikat. Mózes ismét azt ajánlotta, hadd menjenek ki a pusztába, háromnapi járóföldre. Az uralkodó hozzájárult és Isten szolgáit arra kérte, hogy a csapást távolítsák el Egyiptomról. Megígérték, hogy megteszik, de figyelmeztették a fáraót, nehogy csalárd módon járjon el velük szemben. A csapás megszűnt, de a fáraó szíve állandó lázadása folytán ismét megkeményedett, és még mindig nem volt hajlandó elengedni Izrael népét a pusztába.

Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 7

Hét évbe telt Salamonnak, hogy felépíttesse az Úr templomát. Most azonban készen áll az újabb vállalkozásra, egy magánépítkezésre: egy teljes épületegyüttest szeretne építeni, amelyben megtalálható a saját palotája és a fáraó leányának a palotája is. A történészek elfogadják azt a tényt, hogy az építkezés valóban 20 évbe telt, és ez meglehetősen lefoglalta Salamont. Felépítette a saját házát, a „Libanon erdő házát", és egy másikat a feleségének. Minden embernek vágya, hogy egy új otthont építhessen, amit a sajátjának tudhat, és amely az élete részévé válhat. Milyen kellemes újra meg újra hazamenni, és csak mesélni az emlékekről! Nem számít, hogy egy palotába, házba, vagy kunyhóba térünk haza. Első otthonunk emlékei kitörölhetetlenül bevésődnek agyunkba. Azonban dicséretes, hogy Salamon először az Úrnak épített épületet! A saját háza csak azután következett. Csakis az Úré volt ez a kiváltság. Legyen ez a mi tapasztalatunk is: az első helyet a szívünkben mindig Istennek készítsük, neki kell elsőbbséget adnunk.

Minden építtető megpróbálja a legügyesebb és legmegbízhatóbb mesterembereket alkalmazni. Salamon is egy olyan embert kért, aki ügyesen bánik a fémekkel, és Tírusz királya, Hírám elküldte hozzá névrokonát, a rendkívül ügyes, tapasztalt fémművest. Salamon a legjobb remekműveket akarta készíttetni a templom számára. Isten különleges bölcsességgel áldotta meg ezt az embert, és ő volt az egyedüli, aki el tudta készíteni a templom két oszlopát. Az oszlopok neve Jákin és Boáz lett. Ez a két oszlop később igen híressé vált, a héber írók folyamatosan beszéltek róluk. Amikor Nabukodonozor, Babilónia királya elfoglalta Jeruzsálemet, magával vitte ezt a két oszlopot Babilonba. Végezetül a Salamon által készíttetett temérdek edényt, valamint a pusztabeli szent sátor felszerelését – az aranyoltárt, az aranyasztalt, a gyertyatartót, a lámpatartókat stb. – vitték be a templomba. Így Salamon befejezte a templom építését, és mindent, amit még az édesapja erre a célra szentelt, az aranyat, ezüstöt és tálakat az Úr házának kincsei közé helyezte.

Leo Ranzolin

40. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezetéhez (máj. 1-7.).

Ahogyan Isten népe egyre közelít a végső tetőponthoz, valóban úgy várunk megszabadítást ettől a fertőzött, romlott világtól, hogy ne lenne mellette komoly nehézség vagy szenvedés? Hányszor várjuk, hogy jól haladjon az életünk, hiszen Istent szolgáljuk, de ha nem megy jól, akkor megkérdőjelezzük Isten vezetését?

Vagy talán mi, mint a modern Izrael, elégedettek vagyunk az Egyiptomban lakozással. Hozzászoktunk a kedvteléseinkhez, a kényelmünkhöz, sőt még a társadalmilag elfogadható bálványainkhoz is. Mint a rabszolgák, inkább az ismerős és megszokott dolgokkal tartunk, mint hogy a bizonytalanságot és a szélsőséges hányattatások lehetőségét válasszuk. Talán jobban értékeljük a kompromisszumot, mint hogy kiálljunk az elvekért és Istenért?

Isten az Ő irgalmában és kegyelmében megengedi, hogy kihívások sorával találkozzunk életünk során – amelyek közül néhányban szánalmasan elbukunk. Aztán Isten gyengéden rávilágít hitünk hiányára, hogy így növekedhessünk a hitben, amiért Ő dolgozik a mi érdekünkben. És ha úgy döntene, hogy nem szabadít meg minket – mi, mint a három zsidó a tüzes kemencében, felkiáltunk: „A mi Istenünk képes minket megszabadítani, és még ha úgy is dönt, hogy nem teszi, mi akkor is hűségesek maradunk hozzá.”

„Ó, Urunk, Istenünk, adj nekünk hitet és bátorságot! Amikor a próbák jönnek, segíts, hogy rajtad őrizzük meg tekintetünket, téged dicsőítve a végső megszabadításért erről a bűntől fertőzött bolygóról. Ámen.”

 Jan White
 Társ lelkész
 Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése