Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet 297. nap
Isten
azután arra utasította Mózest és Áront, hogy a következű reggel keressék fel a
folyópartot, ahol a király sétálni szokott. Mivel a Nílus áradása az eledel és
a gazdagság forrása volt egész Egyiptom számára, ezért a folyót az egyiptomiak
istenként tisztelték. Az uralkodó is naponként kijárt a folyó partjára hódolata
kifejezéseként. Itt a parton a két testvér ismét megismételte a fáraó előtt
Isten üzenetét. Azután kinyújtották a botot és rásújtottak a vízre. Erre a
szent folyó vize azonnal vérré változott, a benne élű halak megdöglöttek, és a
folyóból elviselhetetlen bűz áradt. A házakban lévő víztárolók vize is vérré
vált. "De úgy cselekedének Egyiptom írástudói is az ő varázslásukkal [...]
És elfordula a Fáraó és haza méne és ezen sem indula meg az ő szíve" (2Móz
7:22-23). Ez a csapás hét napig tartott, de minden hatás nélkül.
Mózes és
Áron azután ismét kinyújtották a botot a víz fölé és békák jöttek fel a
folyóból, és ellepték Egyiptom földjét, a házakat, a hálószobákat, sőt még a
sütőtekenőket és a dagasztó-tekenőket is. Az egyiptomiak szent állatnak
tekintették a békát, és nem pusztították el azokat, de most mégis ez az undok
nyálkás pestis elviselhetetlen lett számukra. Még a királyi palotában is
nyüzsögtek. A király türelmetlenül el akarta távolíttatni azokat palotájából. A
mágusok ugyanis azt állították, hogy tudnak békákat létrehozni, de semmiképpen
sem tudták eltávolítani azokat. Amikor a fáraó ezt látta, bizonyos mértékig
megalázkodott. Elküldött Mózesért és Áronért és így szólt: "Könyörögjetek az
Úrnak, hogy távolítsa el rólam és az én népemről a békákat, és én elbocsátom a
népet, hogy áldozzék az Úrnak" (2Móz 8:8). Miután emlékeztették a királyt
korábbi kérkedésére, megkérték, hogy határozza meg a napot, amelyen
imádkozzanak a csapás megszűnéséért. A fáraó a következű napot jelölte meg,
mert titokban remélte, hogy időközben a békák maguktól eltűnnek és megmenekül
az Izrael Istene előtt való meghódolás keserű megaláztatásától. A csapás
azonban tovább tartott az általa meghatározott időpontig, amikor is a békák
egész Egyiptomban kimúltak. Rothadó testük azonban mindenütt ott maradt és
bűzzel árasztotta el a levegőt.
Az Úr
megtehette volna, hogy egy szempillantás alatt megsemmisíti a békákat. Ezt
azonban nem tette, mert akkor azok eltávolítása után a király és a nép ezt
varázslásnak tartotta volna, mondván: ez nem más, mint valamiféle varázslás,
amelyet varázslóink is tudnak. Az elpusztult békákat nagy halmokba gyűjtötték
össze. Ezzel a király és Egyiptomban mindenki megbizonyosodhatott arról, amit hiábavaló
filozófiájuk sem tudott megdönteni, hogy ezt a munkát nem mágiával végezték,
hanem ez a menny Istenének ítélete volt.
"S
amint látá a Fáraó, hogy baja könnyebbül, megkeményíté az ő szívét" (2Móz
8:15). Ekkor azonban Isten parancsára Áron kinyújtotta kezét és a föld pora
tetvekké változott Egyiptom egész területén. A fáraó most is felszólította
mágusait, hogy ők is tegyék meg ezt, de nem tudták. Ez nyilvánvalóvá tette,
hogy Isten műve felette áll Sátán munkájának. Maguk a mágusok is zavarba ejtve elismerték,
hogy "az Isten ujja ez". A fáraót azonban még ez a csapás sem
indította meg.
Mivel
minden felhívás és intés hatástalan maradt, másik csapás következett. Ennek
idejét Mózes előre megmondta, nehogy a fáraó és az egyiptomiak azt mondhassák,
hogy ez véletlenül következett be. Ezúttal ártalmas bogarak lepték el a házakat
és nyüzsögtek a talajon, úgy, hogy "[...] egész Egyiptom földén pusztává
lőn a föld az ártalmas bogarak miatt" (2Móz 8:24). Ezek a legyek nagyok és
mérgesek voltak, csípésük felettébb nagy fájdalmat okozott az embereknek és az
állatoknak. Amint azonban az Úr Mózes által előre megmondta, ennek a csapásnak
a hatása Gósen földjére nem terjedt ki.
A fáraó
most azt ajánlotta az izraelitáknak, hogy Egyiptomban mutassanak be áldozatot
az Úrnak. Az izraeliták azonban nem fogadták el az ajánlatot. Mózes azt mondta,
hogy "Nincs rendén, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak a
mi Istenünknek, ami utálatos az Egyiptombeliek előtt: ímé, ha azt áldozzuk az ő
szemeik előtt, ami az Egyiptombelieknek utálatos, nem köveznek-é meg
minket?" (2Móz 8:26). Azokat az állatokat ugyanis, amelyeket a héberek
áldoztak, az egyiptomiak szent állatoknak tekintették. Ezeket a szent állatokat
olyan nagy tiszteletben tartották, hogy a leölésük még ha véletlenül történt
is, halálos bűnnek számított. A hébereknek lehetetlen volt Egyiptomban
áldozatot bemutatni anélkül, hogy azzal meg ne sértsék uraikat. Mózes ismét azt
ajánlotta, hadd menjenek ki a pusztába, háromnapi járóföldre. Az uralkodó
hozzájárult és Isten szolgáit arra kérte, hogy a csapást távolítsák el
Egyiptomról. Megígérték, hogy megteszik, de figyelmeztették a fáraót, nehogy
csalárd módon járjon el velük szemben. A csapás megszűnt, de a fáraó szíve
állandó lázadása folytán ismét megkeményedett, és még mindig nem volt hajlandó
elengedni Izrael népét a pusztába.
Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 7
Hét évbe telt Salamonnak, hogy felépíttesse
az Úr templomát. Most azonban készen áll az újabb vállalkozásra, egy
magánépítkezésre: egy teljes épületegyüttest szeretne építeni, amelyben megtalálható
a saját palotája és a fáraó leányának a palotája is. A történészek elfogadják
azt a tényt, hogy az építkezés valóban 20 évbe telt, és ez meglehetősen
lefoglalta Salamont. Felépítette a saját házát, a „Libanon erdő házát", és
egy másikat a feleségének. Minden embernek vágya, hogy egy új otthont
építhessen, amit a sajátjának tudhat, és amely az élete részévé válhat. Milyen
kellemes újra meg újra hazamenni, és csak mesélni az emlékekről! Nem számít,
hogy egy palotába, házba, vagy kunyhóba térünk haza. Első otthonunk emlékei
kitörölhetetlenül bevésődnek agyunkba. Azonban dicséretes, hogy Salamon először
az Úrnak épített épületet! A saját háza csak azután következett. Csakis az Úré
volt ez a kiváltság. Legyen ez a mi tapasztalatunk is: az első helyet a
szívünkben mindig Istennek készítsük, neki kell elsőbbséget adnunk.
Minden építtető megpróbálja a legügyesebb és
legmegbízhatóbb mesterembereket alkalmazni. Salamon is egy olyan embert kért,
aki ügyesen bánik a fémekkel, és Tírusz királya, Hírám elküldte hozzá
névrokonát, a rendkívül ügyes, tapasztalt fémművest. Salamon a legjobb
remekműveket akarta készíttetni a templom számára. Isten különleges
bölcsességgel áldotta meg ezt az embert, és ő volt az egyedüli, aki el tudta
készíteni a templom két oszlopát. Az oszlopok neve Jákin és Boáz lett. Ez a két
oszlop később igen híressé vált, a héber írók folyamatosan beszéltek róluk.
Amikor Nabukodonozor, Babilónia királya elfoglalta Jeruzsálemet, magával vitte
ezt a két oszlopot Babilonba. Végezetül a Salamon által készíttetett temérdek
edényt, valamint a pusztabeli szent sátor felszerelését – az aranyoltárt, az
aranyasztalt, a gyertyatartót, a lámpatartókat stb. – vitték be a templomba.
Így Salamon befejezte a templom építését, és mindent, amit még az édesapja erre
a célra szentelt, az aranyat, ezüstöt és tálakat az Úr házának kincsei közé
helyezte.
Leo Ranzolin
40. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 23. fejezetéhez
(máj. 1-7.).
Ahogyan Isten népe
egyre közelít a végső tetőponthoz, valóban úgy várunk megszabadítást ettől a
fertőzött, romlott világtól, hogy ne lenne mellette komoly nehézség vagy
szenvedés? Hányszor várjuk, hogy jól haladjon az életünk, hiszen Istent
szolgáljuk, de ha nem megy jól, akkor megkérdőjelezzük Isten vezetését?
Vagy talán mi, mint a modern Izrael,
elégedettek vagyunk az Egyiptomban lakozással. Hozzászoktunk a
kedvteléseinkhez, a kényelmünkhöz, sőt még a társadalmilag elfogadható
bálványainkhoz is. Mint a rabszolgák, inkább az ismerős és megszokott dolgokkal
tartunk, mint hogy a bizonytalanságot és a szélsőséges hányattatások
lehetőségét válasszuk. Talán jobban értékeljük a kompromisszumot, mint hogy
kiálljunk az elvekért és Istenért?
Isten az Ő irgalmában és kegyelmében
megengedi, hogy kihívások sorával találkozzunk életünk során – amelyek közül
néhányban szánalmasan elbukunk. Aztán Isten gyengéden rávilágít hitünk
hiányára, hogy így növekedhessünk a hitben, amiért Ő dolgozik a mi érdekünkben.
És ha úgy döntene, hogy nem szabadít meg minket – mi, mint a három zsidó a
tüzes kemencében, felkiáltunk: „A mi Istenünk képes minket megszabadítani, és
még ha úgy is dönt, hogy nem teszi, mi akkor is hűségesek maradunk hozzá.”
„Ó, Urunk, Istenünk, adj nekünk hitet és
bátorságot! Amikor a próbák jönnek, segíts, hogy rajtad őrizzük meg
tekintetünket, téged dicsőítve a végső megszabadításért erről a bűntől
fertőzött bolygóról. Ámen.”
Jan White
Társ lelkész
Simi Valley Seventh-day Adventist Church,
California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése