Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a
Pátriárkák és próféták 26. fejezetéhez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 26. fejezet 308. nap
26.
A Vörös-tengertől a Sinai-hegyig
A
Vörös-tengertől Izrael seregei továbbmentek útjukon a felhőoszlop vezetése
alatt. Körülöttük kopár vidék, elhagyatottnak látszó hegyek, terméketlen síkság
és a messzire nyúló tenger terült el, amelynek partján ellenségük holttestei
hevertek. Szabadságuk tudatában mégis örömmel és boldogsággal volt tele szívük
és az elégedetlenség elcsitult bennük.
Utazásuk
első három napja alatt azonban nem találtak sehol sem ivóvizet. Vízkészletük
kimerült. Nem volt semmi, amivel olthatták volna égő szomjúságukat, amint
fáradtan vonszolták magukat a napégette síkságon. Mózes, aki jól ismerte ezt a
vidéket, tudta, amit a többiek nem, hogy Márában, a legközelebbi forráslelő
helyen, a víz ihatatlan. Nagy aggodalommal figyelte az őket vezető
felhőoszlopot. Amikor pedig eljutottak Márába, csüggedő szívvel hallgatta
vándorló népe örvendező kiáltását: "Víz! víz" - visszhangzott a kiáltás
a sorokon végig. Férfiak, nők és gyermekek boldogan tódultak a forráshoz,
azután egyszerre gyötrelmes kiáltás tört ki belőlük - a víz keserű volt.
Ijedtségükben
és kétségbeesésükben korholni kezdték Mózest, hogy miért vezette őket ilyen
úton. Nem gondoltak arra, hogy tulajdonképpen nem Mózes, hanem a felhőoszlopban
lakozó isteni jelenlét vezette Mózest is éppen úgy, mint őket. Nehéz helyzetük
miatt érzett fájdalmában Mózes nagyon komolyan Istenhez kiáltott segítségért:
"[...] és mutata néki az Úr egy fát és beveté azt a vízbe, és a víz
megédesedék" (2Móz 15:25). Ezután Mózes útján Isten ilyen ígéretet adott a
népnek: "Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt
cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira
és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül,
amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód"
(2Móz 15:26).
Márából
Élimbe vonult a nép, ahol "[...] tizenkét forrás vala és hetven
pálmafa" (2Móz 15:27). Mielőtt bevonultak volna Szin pusztaságába, néhány
napig itt maradtak. Már egy hónapja távol voltak Egyiptomtól, amikor először
letáboroztak a pusztaságban. Az élelmiszer fogytán volt. Miként lássák el
élelemmel ezt a hatalmas sokaságot? Kétség támadt a szívekben és zúgolódni
kezdtek. Még a nép kormányzói és vénei is csatlakoztak azokhoz, akik panasszal
voltak tele az Isten által kijelölt vezetők ellen: "Bár megholtunk volna
az Úr keze által Egyiptom földén, amikor a húsos fazék mellett ültünk vala,
amikor jól lakhatunk vala kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a
pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg" (2Móz 16:3).
Eddig
még nem szenvedtek éhségtől. Jelenlegi szükségleteikről is gondoskodott Isten,
de féltek a jövőtől. Nem tudták elképzelni, hogy miként fog majd megélni ez a
hatalmas sokaság a pusztában, amelyen át kell vonulniuk. Képzeletükben már
maguk előtt látták éhező gyermekeiket. Az Úr pedig megengedte a nehézségeket,
az élelem csökkenését, hogy teljes szívvel hozzá forduljanak, aki mindeddig
Szabadítójuk volt. Ha szükségükben őt hívják segítségül, akkor megajándékozza
őket szeretete és gondoskodása nyilvánvaló jeleivel. Isten megígérte nekik,
hogyha engedelmeskednek parancsainak, akkor nem betegednek meg. Részükről bűnös
hitetlenség volt az, amikor előre úgy látták, hogy ők és gyermekeik éhségtől
halnak meg.
Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 18
Ez talán a
Biblia egyik legeseménydúsabb fejezete. Illés, továbbra is Isten hangjának
vezetése alatt, bátorságáról tanúbizonyságot téve, találkozóra hívja Akhábot,
Izrael királyát, és a Biblia azt írja, hogy „Akháb pedig Illés elé ment”, majd
„Izrael megrontójának” nevezte őt. Szomorú tény, hogy Akháb neve arra világít
rá, hogy szíve változatlan és megbánás nélküli maradt a három és fél év
szárazság után is, amely idő alatt Baál semmit sem volt képes tenni Izraelért.
A fejezet
talán legkiemelkedőbb pillanata a Kármel-hegyi küzdelem. Illés a néphez
intézett sürgető felhívása a mi időnkben is visszhangzik: „Meddig
sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baál, akkor
őt kövessétek!” Ez az éles kérdés arra emlékeztet minket, hogy nem szolgálhatunk
két úrnak. Nincs helye önteltségnek a tanítványságunkban, amiben Jézus
Krisztust követjük. Vagy szeretjük Jézust, vagy nem. Sokan túl sokáig éltek
abban a hitben, hogy Isten elfogadja a mi részleges alárendelésünket Neki való
teljes alárendeltségként. Illés története arra emlékeztet minket, hogy ez nem
igaz. Minden szívben csak egyetlen trónnak van helye. Bár mindannyian úgy
döntenénk, mint Józsué, aki így szólt: „Én és az én házam népe az Urat
szolgáljuk.”
Milyen
csodálatos az a tudat, hogy a mi Istenünk nem olyan, mint Baál! A mi Istenünk
él. Ő valódi. Ő sosem túl elfoglalt ahhoz, hogy válaszoljon a mi
segítségkérésünkre. „Bizony nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője”
(Zsolt 121:4). Baál négyszázötven prófétájának kántálásával és őrjöngő viselkedésével
erős ellentétben áll Illés őszinte, hő és alázatos imájának feljegyzése. Azt
pedig tudjuk, hogy Isten elfogadta az imáját – mivel Isten tűzzel válaszolt.
Miután a mennyből
tűz jött alá, és megvilágította a hegytetőt, a Biblia arról számol be, hogy
Illés esőért imádkozott – nem egyszer vagy kétszer, hanem hétszer. Isten csak a
hetedik ima után válaszolt egy emberkéz nagyságú felhővel kelet felől. Miért
nem válaszolt Isten Illésnek már az első imája után? Az a gyanúm, Isten
emlékezteti akarta Illést, hogy ez nem róla szól. Gondolj bele, hogy kellett
hangoznia az imádságának? Minél tovább imádkozott, annál inkább megüresítette
magát az énjétől, míg végül így kiáltott: „Uram, ez nem rólam szól! Ez egyedül
csak Rólad szól!” Amint eljutott Illés erre a következtetésre, meglátta a
felhőt – és a hite az sugallta, hogy ez elég lesz; Isten megválaszolta az
imáját. Bárcsak mi is mindig oda tudnánk figyelni arra, hogy az énünk ne álljon
az utunkba! Ha szeretjük Jézust, akkor a történet csak róla szól.
Charissa Fong
42. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 26. fejezetéhez
(máj. 15-21.).
Ez a fejezet az
alábbi gyerekdalra emlékeztet: „Morgolódva vagy utálattal teli, vagy alázatosan
vagy hálával teli? Melyik a te hozzáállásod? Morgolódsz és sóhajtozol, vagy elismered
és hálás vagy mindazért, amit Isten tett érted?”
Hogyan reagálunk a nehézségekre, kihívásokra,
kényelmetlenségekre a bűnnek ezen a terméketlen világán? Istenre nézünk-e
bizalommal és örvendezve, hisz neki ezer útja van arra, hogy gondoskodjon rólunk?
Vagy a vezetésünket hibáztatjuk a megpróbáltatásokért? Megtanultunk-e már
hinni, hogy még a nehézségek idején is, Ő a keresztény hitünket növeli és Ő
gondoskodni fog rólunk?
Amikor ebben a terméketlen pusztaságban
megszomjazunk, kortyolunk-e mélyen az Élet vizéből, felismervén, hogy csak
Krisztus olthatja a szomjunkat? Vagy megelégszünk a világ keserű, szennyezett
vizével?
Éhezünk-e mannára – Isten szavára? Vagy
morgolódunk és panaszkodunk, mert Egyiptom húsosfazekait dédelgetjük?
Az Egyiptomból a Sínai-félszigetig vezető
útra való reflektálás arra emlékeztet, hogy többet imádkozzam, kevesebbet
kritizáljak, és naponta egyek és igyak Krisztus életéből. Hittel akarom keresni
az Ő gondviselését, és bízni akarok az ő megmentő kegyelmében és irgalmasságában
az élet száraz időszakai alatt.
„Drága Atyám, bocsásd meg, hogy siránkoztam
és panaszkodtam a sivatagban. Bocsásd meg, hogy elfelejtettem, hogy Te vagy az,
aki vezet. Adj, kérlek, hálás és hittel teli szívet. Ámen.”
Jan White
Associate Pastor
Simi Valley
Seventh-day Adventist Church, California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése