Higgyetek az Ő prófétáinak - május 30 - HÉTFŐ- 2 Királyok 11

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 28. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 28. fejezet 323. nap

Napjainkban is milyen gyakran megtörténik, hogy az élvezet vágyát a "kegyesség látszata" mögé rejtik. Az a vallás, amely megengedi, hogy az istentisztelet szertartásai közben az emberek átadják magukat az önző vagy érzéki vágyak kielégítésének, ma épp úgy elnyeri a sokaság tetszését, mint Izrael napjaiban. Még mindig vannak ingadozó Áronok, akik miközben tekintélyes helyet töltenek be az egyházban, engednek a nem megszenteltek kívánságainak, így bátorítják őket a bűn elkövetésére.

Csak néhány nap telt el azóta, hogy a héberek ünnepélyes szövetséget kötöttek Istennel és engedelmességet fogadtak neki. Félelemtől remegve álltak a hegy előtt az Úr szavaira figyelve: "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem" (2Móz 20:3). Isten dicsősége még mindig ott lebegett a Sinai hegy fölött a gyülekezet szeme láttára. Az izraeliták azonban elfordultak Tőle és idegen isteneket kértek. "Borjút csináltak a Hóreb alatt, és hajlongtak az öntött bálvány előtt. Felcserélték az ő dicsőségöket; ökörnek képével, amely füvet eszik" (Zsolt 106:19-20). Mivel mutathattak volna ki nagyobb hálátlanságot vagy vakmerőbb sértést Isten iránt, aki gyengéd Atyaként és mindenható királyként jelentette ki magát nekik?

Mózest az Úr a hegyen figyelmeztette a táborban lejátszódó hitehagyásra és utasította, hogy késedelem nélkül térjen vissza. "Eredj, menj alá" - mondotta az Úr - "mert megromlott a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földéből. Hamar letértek az útról, amelyet parancsoltam nékik, borjúképet öntöttek magoknak, azt tisztelik és annak áldoznak" (2Móz 32:7-8). Isten még kezdetben megakadályozhatta volna ezt a mozgalmat. Hagyta, hogy idáig jusson, hogy az árulásra és hitehagyásra kiszabott büntetésből mindenki tanuljon.

Isten népével kötött szövetsége érvényét veszítette e hitehagyás miatt, és ezt mondta Mózesnek: "[...] hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom ellenök, és törüljem el őket: Téged azonban nagy néppé teszlek" (2Móz 32:10). Izrael népe - különösképpen a velük jött elegy nép - hajlamos volt az Isten elleni lázadásra. Vezetőjük ellen is mindig zúgolódtak és gyakran megszomorították őt hitetlenségükkel és nyakasságukkal. Nem kétséges, hogy nagyon fáradságos és nehéz feladat volt az ígéret földjére való elvezetésük. Bűneikkel máris átlépték Isten türelmének határát, és az igazság megkövetelte eltörlésüket. Az Úr ezért elhatározta megsemmisítésüket, és Mózesből szándékozott hatalmas nemzetet létrehozni.

"[...] hagyj békét nékem [...] hadd [...] törüljem el őket". Ezek voltak Isten szavai. Ha Istennek az volt a szándéka, hogy elpusztítja Izraelt, vajon ki esedezhetett volna értük: Nagyon kevesen lennének olyanok, akik nem hagynák a bűnösöket sorsukra. Nagyon kevesen lennének olyanok, akik nem cserélnék fel boldogan a gürcöléssel, teherrel, áldozattal, hálátlansággal együttjáró sorsukat egy könnyű és megbecsült életre, amikor Isten maga kínálja fel ezt a lehetőséget nekik. Mózes azonban Isten haragjában is reményt látott. Isten szavai ezek voltak: "Hagyj békét nékem". Mózes ezt nem közbenjárása megtiltásának, hanem bátorításának értette. Arra következtetett, hogy semmi más, hanem csak az ő [Mózes] imája mentheti meg Izraelt. Mert Isten megkíméli népét, ha valaki imádkozik érte. Mózes könyörgött az Úrhoz, és ezt mondta: "Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Egyiptomnak földéről?" (2Móz 32:11).

Isten tudtára adta, hogy ő is megtagadta népét. Úgy beszélt róluk mint: "[...] a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földéből" (2Móz 32:7). Mózes azonban alázatosan lemondott népe vezetéséről. Izrael népe nem az övé, hanem Istené: "Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Egyiptomnak földéről? Miért mondanák az egyiptomiak" - érvelt Mózes - "mondván: Vesztökre vivé ki őket, hogy elveszítse a hegyek között és eltörülje őket a föld színéről?" (2Móz 32:11-12).

Néhány hónap telt el azóta, hogy Izrael elhagyta Egyiptomot. Szabadulásuk híre elterjedt az őket körülvevő népek és nemzetek között. Félelem és rettenetesen rossz előérzet fogta el a pogány népeket. Mindnyájan azt figyelték, vajon Izrael Istene mit tesz az ő népéért. Ha most Isten elpusztítaná Izraelt, ellenségeik ujjonganának, és Isten meg lenne gyalázva. Az egyiptomiak azt állítanák, hogy az ő vádjaik igazak voltak, mert ahelyett, hogy áldozatot mutattak volna be Istennek, maga a nép lett az áldozat. Nem mérlegelnék Izrael bűneit; annak a népnek az pusztulása okát, amelyet ő, az Úr olyan feltűnő módon kitüntetett, és amely nép mégis szégyent hozott az ő nevére. Milyen nagy felelősség nyugszik azokon, akiket Isten megtisztelt azzal, hogy dicsőségessé tegyék az ő nevét a földön. Milyen nagy gonddal kellene őrizkedniük attól, hogy ne kövessenek el olyan bűnt, amely Isten ítéletét vonja rájuk és óvakodniuk attól, hogy szégyen érje Isten nevét. Amikor Mózes közbenjárt Istennél Izraelért, félénksége feloldódott mély felindultságában és szeretetében azokért, akikért Isten vezetésével olyan sok mindent megtett. Az Úr meghallgatta könyörgését, és elfogadta önzetlen imáját. Isten próbára tette szolgáját. Megpróbálta tévelygő és hálátlan népe iránt érzett hűségét és szeretetét. Mózes nemesen hordozta el ezt a próbatételt. Izraelért való fáradozása nem önző indítékból fakadt. Isten választott népének jóléte drágább volt számára saját személyes méltóságánál. Még annál a kiváltságnál is drágább volt, hogy atyjává válhatott volna egy hatalmas nemzetnek. Isten meg volt elégedve Mózes hűségével, szívének egyszerűségével és becsületességével, és mint hűséges pásztorra, rábízta azt a nagy feladatot, hogy Izraelt az ígéret földjére vezesse.

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 11

Amikor Athália úgy érezte, hogy ő irányít, hirtelen eljött a végső órája. Az Isten elleni cselekvés mindenképpen bukáshoz vezet. Athália úgy gondolta, hogy mindenkit megöletett, és a királyság élén a pozíciója megdönthetetlen, de nem vette észre, hogy Isten Jóást már a születésétől fogva védelmezte. Isten nem engedte, hogy a bűn győzedelmeskedjen.

Másrészről viszont, Isten irányítása csak addig érvényes, amíg mi is hajlandóak vagyunk együttműködni vele. Istennek megvan a kiválasztott népe minden időkben. A mai történetben Jójada volt Isten eszköze arra, hogy visszavezesse a királyságot Isten kiválasztott népének a törvényeihez. Jól kigondolt terve volt, hogy hogyan védje meg Jóást, és felülről kapott bölcsessége, hogy gondoskodjon Jóás megkoronázásáról, és átadja neki az ország irányítását.

Néha úgy gondoljuk, hogy mivel Isten irányít, megtehetjük, hogy mindent Istenre hárítsunk, abban bízva, hogy minden jól és gördülékenyen halad majd előre. Ez nem igazságos sem Istennel, sem embertársainkkal szemben, hogy mi magunk nem tervezünk, és nem szervezünk meg semmit. Valójában Isten akarata akkor teljesül legjobban, amikor mi is tesszük a saját dolgunkat.

Amikor a bűn vereséget szenved, fontos, hogy Istennel kössünk szövetséget, úgy, ahogy Jójada tette. „És kötést tőn Jójada az Úr, a király és a nép között, hogy ők az Úrnak népe lesznek" (17. vers). A földi ígéretek gyakran megbuknak, de az eltökéltség, hogy Istent követjük, és az Ő kiválasztott népéhez akarunk tartozni, az első lépés az Istennel való kibékülés útján.

Daniel Jiao

44. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 28. fejezetéhez (máj. 29-jún 4.).

Áron példája, amikor Mózes felment a hegyre, arra késztet, hogy a saját választásaim fölött tűnődjek el. Amikor nyomással szembesülök, a tömeggel tartok, vagy kitartok az elveim mellett? Az a vágyam, hogy olyan ember legyek, aki arra ösztönzi a körülötte lévőket, hogy azt tegyék, ami a helyes, az Istennek tetsző dolgot. Hihetetlenül fontos, hogy a vezetők számonkérhetők legyenek.

Beleborzongok, amikor olyanokról hallok, akik nyilvános bűnbe esnek, főképp, ha egyházi vezetőkről van szó. Ez Krisztus testére, az egész egyházra kihatással lesz: „Isten szemében nincs szörnyűbb gonoszság, mint mások bűnre való ösztönzése.” (PP 323)

Hála Istennek az Ő kegyelméért! Isten kegyelme lélegzetelállító, ahogy Áronnal bánt. Áron nem vállalt felelősséget Izrael bűnéért. „Az emberek – ők tették. Bedobtam az arany fülbevalókat a tűzbe, és hoppá, már el is tűntek! És lett belőlük aranyborjú!” Mégis, amikor Áron bűnbánatot tartott, Isten visszaállította őt a főpapi tisztségbe. Ez lenyűgöző! Csak azok lesznek megbüntetve, akik megmaradnak a lázadásban,. Isten irgalmassága elképesztő.

Őrizzük meg szívünkben mára ezt a régi dicsőítést: „Merj Dániel lenni, merj a tömegből kitűnni. Merj biztos céllal bírni, merd ezt másokkal tudatni!”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba