2018. szeptember 14., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 14 - PÉNTEK - 1 János 2

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 65. fejezet 1159. nap

65. A templom ismételt megtisztítása

Szolgálatának kezdetén Krisztus kiűzte a templomból azokat, akik szentségtelen üzletelésükkel beszennyezték azt. Határozott, isteni viselkedése rettegéssel töltötte el a fondorlatos kereskedők szívét. Küldetésének végén újból a templomba jött, és ugyanolyan szentségtelen kép fogadta, mint azelőtt. A dolgok állapota még rosszabbra fordult. A templom külső udvara hatalmas állatvásárra emlékeztetett. Állatbőgés, pénzcsengés vegyült az adók-vevők heves alkudozásával, s eközben hallatszott a szent szolgálatot viselők hangja. A templom méltóságai maguk is az adásvétellel, pénzváltással foglalatoskodtak. Olyan tökéletesen irányította őket a nyereségvágy, hogy Isten szemében nem voltak különbek a tolvajoknál.

A papok és vezetők kevéssé ismerték fel elvégzendő munkájuk ünnepélyességét. Minden húsvétkor, sátoros ünnepkor állatok ezreit vágták le, vérüket a papok felfogták, és az oltárra öntötték. A zsidók megszokták a véres áldozatot, s majdnem szem elől tévesztették azt a tényt, hogy az állatok vérének kiontását a bűn tette szükségessé. Nem érzékelték, hogy ez Isten drága Fiának vérét jelképezi - mely kiontatik a világ bűneiért-, s hogy az áldozati felajánlásokkal az emberek figyelmét a megfeszített Üdvözítőre kell irányítani.

Jézus nézte az ártatlan áldozati állatokat, és látta, hogyan tették a zsidók ezeket a nagy gyülekezési alkalmakat vérontás és kegyetlenség színhelyévé. Az alázatos bűnbánat helyett megsokszorozták az állatáldozatokat, mintha Istent szívtelen szolgálattal lehetne tisztelni. A papok és főemberek szívét megkeményítette az önzés és a telhetetlenség. Az Isten Bárányára mutató jelképekből is kereseti lehetőséget csináltak. Így a nép szemében az áldozati szolgálat szentségét nagymértékben lerombolták. Jézus felháborodott: tudta, hogy vérét, mely hamarosan kiontatik a világ bűneiért, éppoly kevéssé értékelik majd a papok és vének, mint az állatok szüntelen kifolyó vérét.

Krisztus a próféták szavaival szólt ez ellen a gyakorlat ellen. Sámuel mondotta: "Vajon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Ímé, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél!" (lSám 15:22). Ézsaiás prófétikus látomásban látta a zsidók hitehagyását, és úgy szólt hozzájuk, mint Sodoma és Gomora vezetőihez: "Halljátok az Úrnak beszédét, Sodoma fejedelmei, és vedd füleidbe Istenünk tanítását, Gomora népe! Mire való nékem véres áldozataitoknak sokasága? ezt mondja az Úr; megelégeltem a kosok egészen égő áldozatait és a hizlalt barmok kövérét; s a tulkok, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm; ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kívánja azt tőletek, hogy pitvaraimat tapossátok? [...] Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát, szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét" (Ésa 1:10:12. 16-17).

Ő aki maga adta ezeket a próféciákat, most utoljára ismételte meg a figyelmeztetést. A prófécia beteljesedésekor a nép Jézust Izrael királyává kiáltotta ki. Ő elfogadta hódolatukat és a királyi méltóságot. Ilyen értelemben kellett cselekednie. Tudta, hogy erőfeszítései hiábavalóak a romlott papság megreformálására, munkáját mégis el kellett végeznie: egy hitetlen népnek kellett bizonyítania isteni küldetését.

Jézus átható tekintete újból végigpásztázta a templom megszentségtelenített udvarát. Minden szem felé fordult. Pap és főember, farizeus és pogány döbbent tisztelettel meredt reá, aki a mennyei király fenségével állt előttük. Egész lényén átvillant istensége, s olyan méltósággal és dicsőséggel ruházta föl Krisztust, amilyet még sohasem nyilvánított ki. A hozzá legközelebb állók olyan messze húzódtak tőle, amennyire csak a tömeg engedte. Néhány tanítványától eltekintve a Megváltó egyedül állt. Minden hang elcsitult. Kibírhatatlannak tűnt a mély csend. Krisztus olyan erővel szólalt meg, hogy viharként rázta meg az embereket: "Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek" (Mt 21:13). Hangja kürtszóként zengett a templomban. Arcán a neheztelés emésztő tűzhöz hasonlított. Hatalommal parancsolta meg: "Hordjátok el ezeket innen" (Jn 2:16).

Három évvel korábban a templom vezetői megszégyenültek, amikor elmenekültek Jézus elől. Azóta is csodálkoztak ijedtségükön, feltétlen engedelmességükön egy egyszerű, alázatos Ember iránt. Lehetetlennek tartották, hogy méltatlan alárendelődésük megismétlődjék. Most mégis jobban megrémültek, mint azelőtt, sietősebben teljesítették parancsát. Senki sem merészelte megkérdőjelezni hatalmát. Papok és kereskedők állataikat maguk előtt hajtva menekültek színe elől.

Az úton a templom felől találkoztak a tömeggel, mely betegeivel a Nagy Gyógyító felé tartott. A menekülők beszámolója egyeseket megfordulásra késztetett. Féltek Vele találkozni, aki olyan hatalmas, hogy egy pillantással elűzte a papokat és főembereket színe elől. Azonban rengetegen átverekedték magukat a siető sokaságon, mert feltétlenül hozzá akartak jutni, aki egyetlen reményük. Amikor a tömeg elmenekült a templomból, sokan hátramaradtak. Ezekhez csatlakoztak az újonnan érkezettek. A templomudvart újból megtöltötték a betegek és haldoklók, és Jézus még egyszer szolgált nekik.

Egy idő múltán a papok és vezetők visszamerészkedtek a templomba. A pánik elültével aggodalmaskodni kezdtek, vajon mi lesz Jézus következő lépése. Azt várták, hogy elfoglalja Dávid trónját. Csöndesen visszatértek a templomba, hallották a férfiak, nők és gyerekek Istent dicsérő hangját. Amikor beléptek, meghökkenten álltak meg a csodálatos jelenet láttán. Szemlélték, ahogy a betegek meggyógyulnak, a vakok visszanyerik látásukat, a süketek hallásukat, a bénák örömmel ugrándoznak. A gyerekek örültek a legjobban. Jézus meggyógyította betegségeiket, karjába zárta őket, engedte, hogy hálásan megcsókolják. Némelyikük elaludt a vállán, miközben tanította a népet. Most a gyerekek boldog hangon zengték dicséretét. Ismételgették az előző nap hozsánnáit, pálmaágakat lengettek diadalmasan a Megváltó előtt. A templom újra és újra visszhangozta kiáltásaikat: "Áldott, aki jő az Úrnak nevében!" (Zsolt 118:26) "Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő" (Zak 9:9). "Hozsánna a Dávid fiának!" (Mt 21:9).

Ezek a boldog, önfeledt hangok sértették a templom vezetőit. Véget akartak vetni az ilyen megnyilvánulásoknak. Azt mondták a népnek, hogy a gyermekek lába, az örvendező kiáltások megszentségtelenítik Isten házát. Mivel szavaik nem hatottak a népre, Krisztushoz folyamodtak: "Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig monda nékik: Hallom. Soha sem olvastátok-é: A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget?" (Mt 21:16). A jövendölés előre megmondta, hogy Krisztust királlyá kiáltják, és az igének be kell teljesednie. Izrael papjai és vezetői nem akarták hirdetni dicsőségét, Isten tehát gyermekeket indított, hogy tanúi legyenek. Ha a gyerekek hangja elhallgatott volna, a templom oszlopai zengték volna a Megváltó dicséretét.

A farizeusok teljesen összezavarodtak és kétségbeestek. Nem tudták megfélemlíteni azt, aki parancsolt. Jézus a templom őrizőjeként lépett fel. Ezelőtt sohasem követelt ilyen királyi tekintélyt. Szavainak és tetteinek sohasem volt ekkora ereje. Csodákat művelt szerte Jeruzsálemben, de még soha ilyen ünnepélyesen, áthatóan. Azoknak az embereknek a jelenlétében, akik látták csodáit, a papok és főemberek nem mertek Vele nyíltan ellenségeskedni. Noha válasza feldühítette és zavarba hozta őket, aznap képtelenek voltak bármi egyebet véghezvinni.

Másnap reggel a Magas Tanács újból megtárgyalta, hogyan járjanak el Jézussal szemben. Három évvel azelőtt jelt követeltek Messiás-voltáról. Azóta hatalmas csodákat művelt az egész országban. Meggyógyította a betegeket, csodásan jóllakatott ezreket, járt a hullámokon, szavával lecsendesítette a háborgó tengert. Ismételten nyitott könyvként olvasott az emberi szívekben, ördögöket űzött, halottakat támasztott fel. A vezetők láthatták a bizonyítékokat, hogy Ő a Messiás. Most elhatározták, hogy nem kérik hatalmának jeleit, hanem megpróbálnak kikényszeríteni belőle valami olyan vallomást vagy kijelentést, aminek alapján elítélhetik.

Odamentek a templomba, ahol tanított, s kérdéseket szegeztek neki: "Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? és ki adta néked ezt a hatalmat?" (Mk 11:18). Azt várták, hogy kijelenti: hatalma Istentől van. Készek voltak meghazudtolni egy ilyen állítást. Jézus azonban látszólag máshová tartozó kérdést vetett fel, s válaszát az erre adott felelettől tette függővé. "A János keresztsége - kérdezte - honnan vala? Mennyből-é, vagy emberektől?" (Mt 21:25).

A papok látták, hogy olyan dilemmába kerültek, amiből semmilyen okoskodás nem húzhatja ki őket. Ha azt mondják, hogy a János keresztsége a mennyből való, nyilvánvalóvá válik következetlenségük. Krisztus azt mondaná: Miért nem hittetek tehát néki? János bizonyságot tett Krisztusról: "Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29).
Ha a papok elhitték János bizonyságát, hogyan tagadhatták meg Krisztus Messiás-voltát? Ha elmondták volna, amit valójában hittek, hogy János szolgálata emberektől van, akkor a nép haragjának viharát zúdítják magukra, mert ők prófétának tartották Jánost.

A sokaság élénk érdeklődéssel várta a döntést. Tudták: a papok hitvallásukban elfogadták János szolgálatát, s elvárták, hogy minden további nélkül Isten küldöttjének ismerjék el őt. Miután a papok titkon tanácskoztak, elhatározták, hogy nem járatják le magukat. Képmutatóan tájékozatlanságot színlelve így szóltak: "Nem tudjuk." "Én sem mondom meg néktek, - felelte Krisztus - micsoda hatalommal cselekszem ezeket" (Mt 21:27).

Írástudók, papok, főemberek - mindenki elnémult. Szándékaik meghiúsultak, csalódottan, összeráncolt homlokkal álltak ott, nem mertek több kérdést feltenni Krisztusnak. Gyávaságukkal, határozatlanságukkal nagymértékben eljátszották a nép megbecsülését. Az emberek körülöttük álltak, és jólesően nézték, hogy ezek a büszke, önigazult férfiak vereséget szenvedtek.

Krisztusnak mindezek a szavai és tettei fontosak, és hatásuk még fokozódott megfeszítése és mennybemenetele után. Sokan, akik izgatottan várták Jézus kikérdezésének kimenetelét, és végül tanítványaivá lettek, először e szavak által vonzódtak hozzá ezen az eseménydús napon. A templomudvari jelenet sohasem halványult el emlékezetükben. A Jézus és a főpap közötti ellentét beszélgetésükből élesen kirajzolódott. A templom büszke méltósága díszes, drága öltözéket viselt. Fején süveg csillogott. Viselkedése fenséges, haját és lobogó szakállát beezüstözte a kor. Megjelenése megfélemlítette a szemlélőket. Ez előtt a nagytekintélyű személyiség előtt állt a mennyei Felség külsőcsillogás, pompa nélkül. Ruházatán az utazás nyomait viselte, sápadt arca türelmes szomorúságot fejezett ki, a rajta látható méltóság és jóindulat különös ellentétben állt a főpap büszke, elbizakodott, indulatos arckifejezésével. Sokan, akik hallották Jézus szavait, látták tetteit a templomban, attól fogva szívükbe zárták Őt, mint Isten prófétáját. Ahogyan azonban a nép rokonszenve felé fordult, úgy nőtt a papok gyűlölete Jézussal szemben. A bölcsesség, mellyel megóvta lábát a csapdától, újabb bizonyítéka volt istenségének, s ez feltüzelte haragjukat.

Mai Bibliai szakasz: 1 János 2

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:


Új protestáns fordítás:

János 1. levelének 2. fejezetében még közelebbről bemutatja a „bűntelen” hazugok állításait, akik problémákat okoztak a gyülekezetben.

De mielőtt erre térne rá, János még tisztább evangéliumot ad olvasóinak; az egyik legjobbat az Újszövetségben. „Fiacskáim” mondja pásztorként, „ezt azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig valaki vétkezik [általános igeidő, magára a bűn cselekményére utalva], van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus, és ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is.” (1-2. vers). Nemigen találunk ennél jobb megfogalmazást az evangéliumra.

János azonban még szükségét érzi, hogy visszatérjen a „bűntelen” hamisakra. A 2. fejezet még két hazugságot fektet le, az állítólagos „szentek” kérdése mellett. Először is azt vallják, hogy a világosságban vannak, de mégsem járnak teljesen Isten parancsolatai szerint. Itt az apostol valami komolyabbal foglalkozik, mint egyszerűen a Tízparancsolat megtörése. A 7-17. versekben a központi problémára mutat rá. A 9. versben fogalmazza meg a probléma velejét: „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van.” Az egyháztörténelem egyik legszomorúbb ténye miszerint nagyon sokan gondolják úgy, hogy szerethetik Istent anélkül, hogy szeretnék embertársaikat.

A fejezet második fele a Szentháromsághoz kapcsolódó hazugsággal foglalkozik. Tagadták, hogy Jézus volt Isten Krisztusa, és ezáltal az Atyát is tagadták (22-23. vers).

Nehéz természetű gyülekezeti tagokkal állunk szemben. De az apostolnak most is van egy evangéliumi megoldása: „maradjatok ő benne; hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen” (28. vers). János azzal a gondolattal zárja a fejezetet, hogy mindenki, aki igazságot cselekszik, „Tőle született”.

Ha az isteni Krisztusban lakozunk, Ő nemcsak megbocsátást szerez számunkra (1Jn 1:9), de általa az Isten parancsolatainak fényében járunk, különös tekintettel a parancsolatra, hogy szeressük embertársainkat (2:9). Valójában, ha Benne lakozunk, az minden szempontból át fogja formálni az életünket.

George R. Knight

162. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  63-65. fejezeteihez (szeptember 9-15.).

Ez a három fejezet szemléletesen ábrázolja Isten népét. Akár ujjongva ünnepel valaki, nem ismervén Jézus közelgő áldozatát, akár magabízó önhittséggel elbizakodva azt gondolja, hogy a kiválasztott nép tagja, vajmi kevés különbséget mutat a katasztrofális végkimenetel tekintetében. Hasonlóképpen napjainkban, akár „az Igazság“ birtokosai vagyunk, akár tudatlanok felőle, vajmi kevés különbséget jelent, ha nem vagyunk kapcsolatban Jézussal.

Az egész menny arra összpontosít, hogy segítsen Isten népének, hogy megértsék, ki is Jézus Krisztus, illetve az ő fáradhatatlan szeretetét és hatalmas vágyát, hogy személyes szinten kapcsolatba lépjen valamennyiünkkel. Mert csak a vele való eleven kapcsolaton keresztül juthatunk igazságosságra, amelyet nekünk akar adományozni Jézus, hogy készen álljunk a mennyre.

Krisztus váratlan átka a fügefára mély és józan figyelmeztetést tartalmaz napjainkra. Izrael saját magát pusztította el azzal, hogy elutasította Jézust, és eljátszotta a tőle kapott védelmet. Nekünk is megvan a döntési szabadságunk, hogy vagy csak jól mutassunk külsőleg, azonban gyümölcstől terméketlenek és örökre elveszettek legyünk; vagy hogy Jézussal kapcsolatban legyünk, a Szent Lélek gyümölcsét teremve és olyan életet élve, amelyet Isten és az Ő népe szolgálatának szentelünk.

A templom megtisztítása a rossz befolyásoktól és cselekedetektől, amelyek Isten céljával ellentétesek, a felszínen Jézustól meglepő cselekedetnek tűnik, ami nem egyezik az ő általános parancsával a szeretetre nézve. Mégis, amint a kapzsiság, a becstelenség és az Isten céljának helytelen bemutatása megszűnt, Jézus rögtön folytatni tudta gyógyító szolgálatát. Hasonlóképpen, amint Jézussal kapcsolatba lépünk, és megengedjük neki, hogy a jellemhibáinkat kiűzze szívünk templomából, szabadon tehet csodákat a helyreállítással, és a Szent Lelkének gyümölcseit teremheti bennünk.

Eileen VanTassel
Presbiter, Riverside Adventista Gyülekezet
Camas, WA, USA
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: