Higgyetek az Ő prófétáinak - december 29 - VASÁRNAP - Jób 7

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy küzdelem 16. fejezet 1629. nap

16. A zarándokatyák

Az angol reformátorok megtagadták ugyan a katolicizmus tanításait, de számos formaságát megtartották. Róma tekintélyét és hitvallását elvetették, jó néhány szokását és szertartását azonban bevitték az anglikán egyházba. Azt állították, hogy ezek a szertartások nem lelkiismereti kérdések. Mivel azonban a Szentírás se nem parancsolja, se nem tiltja őket, ezért nincs bennük semmi bűn, és nem is lényegesek. Megtartásukat, amelynek az volt a célja, hogy leszűkítse a reformált egyházak és Róma között tátongó szakadékot, azzal indokolták, hogy a katolikusok így könnyebben fogják a protestáns hitet elfogadni.

A konzervatívoknak és a megalkuvóknak ezek az érvek meggyőzőnek látszottak. Volt azonban egy másik osztály is, amely másképp vélekedett. Az a tény, hogy ezek a szokások a "Róma és a reformáció közötti szakadék áthidalását" célozzák, szemükben döntő érv volt megszüntetésükre. A rabszolgaság ismérveinek tekintették őket. E rabsághoz pedig, amelyből egyszer megszabadultak, semmi kedvük nem volt visszatérni. Úgy okoskodtak, hogy Isten lefektette Igéjében az igaz istentisztelet rendtartásait, és az embernek nincs joga ezekhez hozzátenni, vagy belőlük elvenni. A nagy hitehagyás úgy kezdődött, hogy egyesek megpróbálták Isten tekintélyét az egyház tekintélyével emelni. Róma azzal kezdte, hogy elrendelte azt, amit Isten nem tiltott meg, és azzal végezte, hogy megtiltotta azt, amit Isten kifejezetten megparancsolt.

Sokan mélységesen vágytak arra, hogy visszatérhessenek ahhoz a tisztasághoz és egyszerűséghez, amely az ősegyházat jellemezte. Az anglikán egyház számos szokását a bálványimádás emlékének tartották, és nem tudtak jó lelkiismerettel részt venni istentiszteletén. De az egyház, amelyet a polgári hatalom támogatott, nem engedte meg, hogy az emberek eltérjenek formáitól. Az istentiszteletek látogatását a törvény útján megkövetelte, és az illegális istentiszteleteket bebörtönzés, száműzetés és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta.

A XVII. század elején Anglia újdonsült királya kijelentette, hogy a puritánokat "alkalmazkodás"-ra bírja, vagy "kiűzi... az országból, vagy még ennél is rosszabb"-at tesz. Az üldözöttek és a rabok semmi jelét nem látták annak, hogy sorsuk később javulni fog. Sokan arra a meggyőződésre jutottak, hogy azoknak, akik Istent lelkiismeretük parancsa szerint akarják szolgálni, "Anglia örökre megszűnik lakható hely lenni". Egyesek elhatározták, hogy Hollandiában keresnek menedéket. Nehézségeket, veszteségeket, rabságot szenvedtek. Szándékaikat meghiúsították. Ellenségeik kezére játszották őket. De a rendíthetetlen kitartás végül győzött, és az üldözöttek menedéket találtak a Holland Köztársaság barátságos partjain.

Mai Bibliai szakasz: Jób 7

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3b+7&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3b+7&version=NT-HU

Jób megkérdezi azt, hogy nincs-e meghatározott ideje az emberek születésének? Mózes valószínűleg tanult csillagászatot Egyiptomban, Hatsepsut udvarában, Senenmut híres csillagász iskolájában. Mózes, Jób könyvének ihletett írója, fejlett csillagászati szakértelméről tesz bizonyságot. Jób azt mondja, hogy ahogyan a rabszolga, aki a forró napon dolgozik, vágyik az árnyékra, úgy a halál alvását is megelőzik munkás évek és aggodalommal teljes éjszakák (3. vers).  

Úgy tűnik, hogy nincs remény Jób gyógyulására (6. vers). A halál közelségében az élete csak lehelet távolságra van a távozástól, szemei talán már soha sem látnak jót (7. vers). Az, aki meghal nem jön elő újra, hogy folytassa életét (8. vers). Nincs hazatérés az ilyen személynek (9-10 vers). Jób megtagadja azt, hogy csendben maradjon, hogy „befogja a száját”, ezért gyötrelmében tovább beszél (11. vers). Isten őröket helyez Jób fölé, mintha a tengeri szörnyektől védené, vagy a szárazon a kígyóktól, amelyek az embereket veszélyeztetik (12. vers). Nappal a csontjaiban lévő fájdalom éjszaka pedig a rémálom ijesztgeti őt (13-16 vers). Jób nem akar tovább élni, még az örökkévalóságban sem (16. vers). Gyűlöli az életet, mivel az ő napjai hiábavalók.

De Jób tudja, hogy Isten a szívén viseli őt (17. vers). Amikor Isten szívén viseli, akkor felmagasztalja őt, amikor pedig a „Sátán viseli Jóbot a szívén” (Jób 1:8), Jób szenved. Isten egész éjjel látogatja az embereket. Az a gondolat, hogy „Isten minden reggel meglátogatja az emberek tetteit” nincs a szövegben. Ahelyett, hogy Isten az ember életének minden pillanatát ellenőrizné, Mózes azt mondja, hogy Isten nem hagyja az embert egyedül, és Jób tudni szeretné, hogy miért szenved. Isten közel van Jóbhoz, annak ellenére, hogy neki szembe kell néznie sátánnal (19. vers).

Isten az ember őrizője és Jób azon tanakodik, hogy az ő szenvedéseinek folytatása azt jelenti-e, hogy vétkezik az Őrizője ellen, noha ő nincs tudatában egyetlen bűnnek sem (20. vers). Jób rájött arra, hogy Isten kijelölte őt, és azt szeretné, ha Isten belátást adna neki abba, hogy miért szenved ő egy ilyen halál közeli állapotban, és bocsánatra vágyik minden vétkére. Arra gondol, hogy ha meghalna és eltemetnék, senki más, csak Isten találhatná meg őt, mivel megszűnt létezni (21. vers). Ahogy világossá válik a könyv további részeiben, Jób rájön arra, hogy Isten ismeri mindenkinek a formáltatását, és újra tudja azt teremteni, ami nem létezik.

Drága Istenünk! Mi tudjuk azt, hogy ha szenvedünk, az sátán munkájának köszönhető, és azt is, hogy ha az ölelő karjaidban maradunk, egy felsőbbrendű célja van a szenvedéseinknek. Nincs öröm abban, hogy a szenvedést nézzük, még az el nem bukott lények számára sem, akik láthatják sátán munkájának kibontakozását, minden változatosságában. Bármi történjék is velünk, kérünk maradj közel hozzánk! Ámen.

Koot van Wyk

230. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM  16. fejezetéhez (december 29 – január 4.).

A lelkiismereti szabadságot oly könnyű nagy becsben tartani, amikor magunkról van szó, mégis nehéz kiterjeszteni a testvéreinkre. Nagy önteltségünkben néha azt hisszük, hogy megoldhatjuk a világ problémáit, amennyiben ráerőszakoljuk Isten akaratát másokra. Helytelenül, de úgy véljük, ha megköveteljük a jó cselekedeteket, az azt eredményezi, hogy az embereknek jó indítékaik lesznek. Sajnos azonban éppen az ellenkezője igaz. Ami a világot hivatott megtisztítani, az fogja végül az egyházat megrontani! Amikor meg nem tért emberektől követeljük meg, hogy úgy tegyenek, mintha szentek lennének, méghozzá a Szentlélek ereje nélkül, a vallás hagyománnyá változik. Míg a jó cselekedetek természetesen fakadnak az Istent szerető szívből, a meg nem tért szív számára csak fáradságos munkát jelentenek.

A Zarándok Atyák sokat feláldoztak azért, hogy kivívják a szabadságukat, hogy meggyőződésük szerint gyakorolhassák hitüket, de amint megszerezték, rögtön megpróbálták a törvényhozás erejével megtartani azt. Amikor Isten akaratát államhatalmi törvényekkel próbálták megvédeni a Zarándokok, a hűségük felhígult, és gyakran le is győzte a nagyobb arányban jelen lévő hagyomány és babona. Még ma is gyakran tapasztaljuk olyan erők jelenlétét, amelyek törvényhozással kísérelik meg szabadságunkat korlátozni a hitünk szerinti Istentisztelet gyakorlásában. Az örökkévalóság hosszú ideig tart és nem éri meg feladni azt a kényelem és a kompromisszum kedvéért e kérdésben. Isten a Bibliát és a Szentlelkét adta nekünk, hogy az Ő ösvényén kalauzoljanak minket. A mi egyetlen biztos fogódzkodónk abban rejlik, hogy erős, elkötelezett kapcsolatot ápolunk vele, és minden új elgondolást a Szentírás mérlegének próbája elé állítunk.

Lisa Ward

Vidéki Élet adventista tisztviselő

Cleburne, Texas, USA

Fordította Gősi Csaba