2020. szeptember 12., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 12 - SZOMBAT - Ézsaiás 22

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy Orvos lábnyomán 2. fejezet 1885. nap

AZ IGAZI ORVOS-MISSZIONÁRIUS

2. fejezet (7. rész) – A szolgálat napjai  

 Jézus nem akarta az embereket fényűzés utáni vágyuk kielégítésével magához vonzani. Az elfáradt és éhes tömeg számára a hosszú, érdekfeszítő nap után az egyszerű táplálék egyrészt Jézus hatalmát bizonyította, másrészt azt, hogy mindennapi szükségleteikről is szeretettel gondoskodik. A Megváltó nem ígért követőinek evilági fényűzést; az is lehet, hogy szegénység lesz a sorsuk. De szavát adta, hogy szükségleteiket kielégíti, és földi javaknál többet ígért - saját jelenlétét, amely állandó vigaszt jelent.

Miután a sokaság evett, nagy mennyiségű étel megmaradt, és Jézus ezt mondta tanítványainak: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!" (Jn 6:12). Ez nem csupán azt jelentette, hogy az ételt a kosarakba kell gyűjteni. A tanulság kettős volt. Semmit sem szabad eltékozolni. A mulandó értékeket se hagyjuk elveszni! Ne mellőzzünk semmit, ami emberek javára szolgálhat! Szedjük össze mindazt, ami a föld éhezőinek nyomorán enyhíthet! Ugyanígy meg kell becsülnünk a mennyei kenyeret, hogy kielégíthessük vele a lélek szükségleteit.

Élnünk kell Isten minden Igéjével. Semmi se vesszen el abból, amit Isten mondott! Egy olyan szót se hagyjunk figyelmen kívül, ami üdvösségünket érinti! Egy szó se essék a földre felhasználatlanul!

A kenyérszaporítás csodája Istentől való függőségünket példázza. Amikor Krisztus az ötezret megvendégelte, nem volt kéznél étel. Látszólag nem állt semmi sem rendelkezésére. Ott volt a pusztában ötezer férfival, és rajtuk kívül a nők és a gyermekek. Jézus nem kérte őket, hogy kövessék oda. Hívás és parancs nélkül jöttek, mert vágyakoztak közelségére. De Jézus tudta, hogy éhesek és kimerültek, hiszen egész nap hallgatták tanítását. Távol voltak otthonuktól, és közelgett az éj. Sokuknak pénzük sem volt élelemre. Ő, aki értük negyven napig böjtölt a pusztában, nem tudta elviselni, hogy éhesen térjenek haza.

A gondviselő Isten helyezte Jézust oda, ahol volt; és mennyei Atyjától várta az eszközt az emberek nyomorának enyhítésére. Amikor bajba kerülünk, Istenben kell bíznunk. Minden válságban hagyatkozzunk Őreá, akinek tárházai kimeríthetetlenek.

Ezzel a csodával az Atya ajándékozta meg Krisztust, és Ő továbbította azt a tanítványoknak, a tanítványok a népnek, az emberek pedig egymásnak. Hasonlóképpen mindazok, akik Krisztussal egyesülnek, megkapják tőle az élet kenyerét, és ők továbbadják másoknak. Tanítványai az eszközök, akik közvetítenek Krisztus és az emberek között.

Amikor a tanítványok hallották a Megváltó utasítását: "Adjatok nékik ti enniük!", minden nehézség eszükbe jutott. "Menjünk el a falvakba élelmet vásárolni?" - kérdezték. De Krisztus mit mondott? "Adjatok nékik ti enni!" A tanítványok odavitték Jézushoz mindazt, amijük volt. Jézus nem hívta őket enni, hanem azt mondta nekik, hogy szolgáljanak a népnek.

Az élelem megszaporodott Jézus kezében; és a tanítványok keze sohasem maradt üres, amikor Krisztus felé nyújtották. A kicsi készlet elég volt mindannyiuk számára. Amikor a sokaságot kielégítették, a tanítványok is ettek Jézussal a mennyből küldött drága ételből.

Milyen sokszor elszorul a szívünk a szegények, a tudatlanok, a szenvedők nyomorának láttán. És megkérdezzük: Mit ér a mi csekélyke erőnk és szűkös készletünk e roppant szükséglettel szemben? Nem kellene megvárnunk valakit, aki tehetségesebb, hogy ő irányítsa a munkát; vagy valamilyen szervezetet, hogy az vállalkozzék rá? Krisztus ezt mondja: "Adjatok nékik ti enni!" Használjátok eszközeiteket, időtöket, képességeiteket! Vigyétek árpakenyereteket Jézushoz!

Ha készletetek nem is elég ezrek táplálására, de elég lehet egy valaki részére. Krisztus kezében sok embert táplálhat. A tanítványokhoz hasonlóan add nekik, amid van, és Krisztus megszaporítja azt! Ő megjutalmazza a becsületes, egyszerű bizalmat. Ami csak szűkös készletnek tűnt, gazdag lakomának bizonyul.

"Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat... Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek. Amint meg van írva:


Szórt, adott a szegényeknek;
Az Ő igazsága örökké megmarad.

Aki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret eleségül, ád és megsokasítja a ti vetésteket, és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre" (2Kor 9:6-11).

Mai Bibliai szakasz: Ézsaiás 22

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=%C3%89zsai%C3%A1s%2022&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=%C3%89zsai%C3%A1s%2022&version=NT-HU

Ézsaiás művész és festő, az ő művészete azonban a szavaiban rejlik. A művét költői képekben tárja elénk, panelekből építi fel. Ennek a fejezetnek az első képe a látás völgye (1. vers). A házuk tetején álló emberekről ír, akiket megrémít azok kiáltása, akik a csatában megsebesültek ugyan, de a sérüléseikbe nem haltak bele azonnal (2. vers). Még a vezetők is elmenekültek a városból, de őket is elfogták (3. vers).

Ézsaiás szörnyen érzi magát ezek után, és legszívesebben keserves sírásra fakadna (4. vers). Ez az a nap, amikor, ahogy Ézsaiás írja, „rémülésnek és eltapodtatásnak és zavarnak napja jő Istentől, a seregeknek Urától a látás völgyére” (5. vers). Jóel így ír erről: „mert közel van az Úrnak napja az ítélet völgyében” (Jóel 3:14). Jóelnél ez nem más, mint Krisztus második eljövetele, amikor az Úr a szentekkel együtt hazatér a mennyei Sionba, ahol Ő maga lesz népének menedéke. Azoknak, akikről Ézsaiás ír, ez nem sikerült. Ez a hegyeken való kiáltás napja (5. vers folyt.). Úgy tűnik, mintha Ézsaiás a közvetlenül Krisztus második eljövetele előtti történéseket tárná elénk.

Ézsaiás következő képe Jeruzsálemet mutatja be. A környező völgyek harcra készülő lovakkal és szekerekkel voltak tele (6-7. vers). Azután pedig az Úr visszavonta védelmét Júda felől (8. vers). Dávid városa lakóinak problémája az volt, hogy inkább támaszkodtak az erdő házának fegyverzetére, mint az Úrra (8. vers folyt). Helyrehozták a falat, vizes árkokat alakítottak ki, aztán pedig még néhány házat is leromboltak, hogy megerősíthessék a falat (9-10. vers). Mégis sírás és jajgatás lett a vége – hasonlóan ahhoz, ahogyan az a végidőben is lesz. E hűségeseknek nagy volt a sírásuk és jajgatásuk. Nem Istenre, hanem valami másra koncentráltak. Ettek és ittak, mert másnap a halál várt rájuk, és ez nem bocsáttatik meg nekik, míg meg nem halnak (12-14. vers).

Sébna, a kincstár vezetője, királyt megillető temetést kíván magának Jeruzsálemben (15-16. vers). Büntetése az, hogy Úr megragadja, összegöngyölíti, és labdaként elhajítja messze földre, és ott fog meghalni, rettegésben (17. vers). Az Úr azért űzi ki őt a házából, teszi vele mindezt, és helyezi Eljákimot az ő helyére, mert Sébna az „ura házának gyalázata” (18-20. vers). Eljákim tekintélye nagy lesz. Olyan lesz, mint az erős helyre bevert szeg, és amelyik ajtót ő megnyitja, azt senki be nem zárja (21-23. vers). Mind dicsőség és tisztelet, mind pedig világi hírnév az osztályrésze lesz (24. vers).

Ézsaiás a saját idejére vonatkozó képe Ezékiás palotájáról itt ér véget, mert még egy képet szeretne bemutatni a második eljövetelről, arról, amivel ezt a fejezetet kezdte: „Ama napon, azt mondja a seregeknek Ura, kiesik a szeg, mely erős helyre veretett” (25. vers). A második eljövetelkor a földi díszek, rangok, képesítések, kitüntetések, érmek, koronák és palástok mind levágatnak és földre vettetnek, mert a feltámadáskor és a mennybe költözéskor már nem lesz rájuk szükség.

Drága Istenünk! Ézsaiás a végidő fontosságára hívja fel figyelmünket, amit köszönünk Neked. Urunk add, hogy mi Téged tegyünk az első helyre az életünkben, és a világot hagyjuk el, hogy Jézust megnyerjük! Ámen.

Koot van Wyk

266. heti olvasmány A NAGY ORVOS LÁBNYOMÁN   2. fejezetéhez (szeptember 6-12.).

A mi Megváltónk jó mintája volt a könyörületességnek, gyengédségnek és alázatosságnak, miközben önzetlenül szolgálta az emberiséget. Jézus mennyei Atyja dicsőségének jelképe volt, nem pedig a sajátjának. Amikor a kereszten szenvedett, egyszer sem tett csodát, hogy kedvezzen magának, és enyhítse kínszenvedéseit. Ez a fejezet egy régi fiatal, önkéntes misszionárius dalra emlékeztet: „ÖRÖM – Jézus elsőként, a többiek utána, te magad utoljára.” (Az angolban a kezdőbetűk az ÖRÖM szót adják ki.)

Amikor Jézus az emberek között élt, az emberiség iránt érzett szeretetet testesítette meg, amely nem, kor, faj és nyelv felett áll. Nemcsak testi és mentális betegségeket gyógyított, hanem enni adott az éhezőknek, és lehetővé tette, hogy a megfáradtak megpihenhessenek. Péter anyósának meggyógyítása során egy érintésre azonnal visszatért annak egészsége. Frissen szerzett elevenségével a Gyógyítóját és tanítványait szolgálta.

Krisztus szolgálatait egyszerűséggel teljesítette. Minthogy természetfeletti hatalommal rendelkezett, megsokszorozhatta volna a kenyeret levelekkel és kövekkel. Ő azonban a gyermek öt kenyerét és két halát választotta. Ő volt az élet kenyere; ők pedig emberek halászai lettek. Megparancsolta, hogy etessék meg a tömeget, és azzal látta el őket, ami már ott volt.

Krisztus elhordozta minden gyengeségünket. Az ő sebeivel gyógyulánk meg. Hát mi ne keljünk-e fel teljes erőbedobással, hogy a gyógyítónkat és Megváltónkat szolgáljuk? Mikor együttműködünk vele, ahogyan Ő tette az Atyjával, minden dicsőség Ő rá száll, hiszen mi csak az Ő keze és lába vagyunk.

Ruth Haamankuli
Egészségügyi szolgálatok igazgatója és gyülekezeti vén, Minnetonka Hetednapi Adventista Egyház, Minnesota
Fordította Gősi Csaba

 

  

2 megjegyzés: