Higgyetek az Ő prófétáinak - november 3 - HÉTFŐ - Józsué könyve 14. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Józsué könyve 14. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2014&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2014&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Józsué és a törzsek vezetői sorsvetéssel szétosztották a földet, ahogyan Isten Mózest utasította – kilenc és fél törzs a Jordántól nyugatra, két és fél törzs pedig a Jordántól keletre helyezkedett el. Káleb emlékeztette Józsuét, hogy negyvenöt évvel korábban ők ketten követték Istent és álltak ki a tíz kém ellenében, és ezek alatt az évek alatt az Úr életben tartotta őket. Ennyi ideig várt Isten, hogy beteljesíthesse ígéretét Izraellel kapcsolatban, és nekik adhassa Kánaánt.

Ezután Káleb, aki Júda törzséhez tartozott, Hebront kérte örökségül. Ez volt az a hely ahol Ábrahám, Izsák és Jákób is éltek egy bizonyos ideig, évekkel korábban, és amely az anákok főhadiszállása volt, az óriásoké, akik annyira megrémítették az izraelitákat, amikor először közelítették meg Kánaánt. Káleb még 85 évesen is egészséges és erős volt. Korából, tapasztalataiból és a nép tiszteletéből nem kovácsolt előnyt magának, nem használta ki azokat önző érdekei hajszolására. Hite pontosan olyan volt, mint amikor szembeszállt a kémek csüggesztő beszámolóival. Káleb nem telepedett le, hogy élvezze örökségét, hanem a bátor öreg harcos eldöntötte, hogy olyan példát ad a népnek, amely felmagasztalja Istent és bátorítja a törzseket, hogy hitben lépjenek előre és elfoglalják a megmaradt területeket Izrael javára és Isten dicsőségére (lásd Pátriárkák és Próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 476. oldal).

Gyakran úgy tűnik, hogy az álmok megvalósítására egy örökkévalóságig kell várnunk, de Isten ígéretei soha nem maradnak teljesületlenül, még akkor sem, ha várnunk kell Isten időzítésére.

Willie Edward Hucks II 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 38-39. fejezet

38. fejezet – VÁNDORLÁS EDOM KÖRÜL (2. rész)

Ha úgy vonultak volna át Edomon, amint Isten eltervezte, akkor ez az átvonulás áldás lett volna nemcsak a maguk, hanem az ország lakói számára is, mert megismerhették volna Isten népét, Isten imádását, tiszteletét és tanúi lehettek volna annak, hogy Jákób Istene hogyan áldotta meg azokat, akik szerették és félték őt. Mindezt azonban megakadályozta Izrael hitetlensége. Isten vizet adott a népnek válaszul zúgolódásukra, de ugyanakkor megengedte nekik, hogy hitetlenségükkel maguk munkálják büntetésüket. Ismét át kellett kelniük a kietlen pusztaságon és a csodálatosan keletkezett forrásból kellett oltaniuk szomjúságukat, amire nem lett volna soha többé szükségük, ha bíztak volna Istenben.

Ezt követően Izrael népe ismét déli irányba fordult. Útjuk kietlen pusztán vezetett át, amelyet az Edom hegyein és völgyeiben levő zöld növényzet látványa után még sivárabbnak találtak. Erre a komor pusztára letekintő hegyláncból emelkedik ki Hór hegye, amely Áron halálának és temetésének helye lett. Mikor az izraeliták eljutottak ehhez a hegyhez, Isten ezt a parancsot intézte Mózeshez:

"Vedd Áront és Eleázárt, az ő fiát, és vezesd fel őket a Hór hegyére. És vetkeztesd le Áront az ő ruháiból, és öltöztesd fel azokba Eleázárt, az ő fiát; mert Áron az ő népéhez takaríttatik, és meghal ott" (4Móz 20:25-26).

Ez a két idős férfi és a fiatalabb együtt kapaszkodott fel a hegy tetejére. Mózes és Áron feje olyan fehér volt, mintha hajukat százhúsz esztendő telének hava festette volna fehérre. Hosszú és eseményekben gazdag életüket a legmélyebb megpróbáltatások és legnagyobb megtiszteltetések jellemezték, amelyekben valaha is része lehetett egy embernek. Rendkívüli, természetes képességekkel felruházott emberek voltak. Minden hatalmukat, erejüket a végtelen Istennel való közösségük fejlesztette ki, magasztalta fel és tette tisztelettel parancsolóvá. Életüket Istenért és embertársaikért végzett önzetlen munkálkodásban, szolgálatban töltötték el. Arcvonásaik nagy szellemi erőről, határozottságról, nemes lelkületről és mély érzelmekről tett bizonyságot.

Mózes és Áron sok-sok éven át egymás mellett álltak a gondokban és a szolgálatban. Számtalan veszedelemmel szálltak szembe és küzdöttek meg együtt. Megosztották egymással Isten emlékezetes áldásait. Most azonban ütött számukra az egymástól való elválás órája. Nagyon lassan lépkedtek felfelé a hegy lejtőjén. Minden perc, amit még egymás társaságában tölthettek, értékes volt számukra. A hegyoldal meredek volt és a megmászása fáradságos. Mikor néha-néha megálltak megpihenni, ilyenkor tanácskoztak egymással, elbeszélgettek a múltról és a jövőről. Előttük - ameddig a szem elláthatott - terült el pusztai vándorlásuk színtere. Alant a síkon táboroztak Izrael óriási seregei, akikért ezek a választott férfiak életük legjavát leélték; akik jólétéért mély és nagy felelősséget éreztek, és akikért igen nagy áldozatot hoztak. Valahol Edom hegyei mögött húzódott az az ösvény, amely az ígéret földjéhez vezetett, ahhoz a földhöz, amelynek áldásait Mózes és Áron nem élvezhették. Szívükben nem talált magának helyet ezért a tényért semmiféle Isten ellen lázadó érzés; semmiféle zúgolódó kifejezés nem hagyta el ajkukat; orcájukon azonban ünnepélyes szomorúság jelent meg, mikor megemlékeztek arról a bűnükről, amely kizárta őket atyáik örökségéből.

Áron befejezte Izraelért végzett munkáját. Negyven esztendővel előbb, nyolcvanhárom éves korában hívta el őt Isten, hogy Mózessel együtt vegyen részt nagy és fontos missziójában. Testvérével szorosan együtt munkálkodott Izrael gyermekeinek Egyiptomból való kivezetésében. Ő tartotta felemelve Mózes karját, amikor a héber seregek az amálekiták ellen harcoltak. Isten megengedte neki, hogy Mózessel együtt ő is felmehessen a Sinai hegyre és ott lehessen Isten jelenlétének közelségében, hogy megláthassa az isteni dicsőséget. Az Úr Áron családjára ruházta a papság tisztségét, és őt magát a főpappá szentelés szent szertartásával a főpapi tisztséggel tüntette ki. Isten megtartotta Áront ebben a tisztségében az isteni ítélet szörnyű kinyilatkoztatása által is, amikor Kórét és társait elpusztította. Áron közbenjárása útján szűnt meg a táborban a csapás. Amikor két fia elégett, mert nem vették figyelembe Isten kifejezett parancsát, Áron nem lázadt fel Isten ellen, még csak nem is zúgolódott. Nemes életéről szóló feljegyzés szerint mégis tett valami olyat, ami foltot ejtett életén. Áron nagy és súlyos bűnt követett el. A Sinai hegynél engedett a nép lármás követelőzésének és aranyborjút öntött számukra. Azután akkor is vétkezett Isten ellen, amikor Miriámmal együtt ő is irigykedett Mózesre és zúgolódott is ellene. Kádesben pedig Mózessel együtt bántotta meg az Urat azzal, hogy nem engedelmeskedett parancsának, és nem szólt a kősziklának, hogy adjon vizet.

Istennek az volt a szándéka, hogy népe nagy vezetői Krisztus képviselői legyenek. Áron Izrael nevét hordozta a mellén. Isten akaratát ő közölte a néppel. Az engesztelés napján ő lépett be a szentek-szentjébe, "nem vér nélkül", az egész Izraelért közbenjáróként. Szolgálata elvégzése után előjött, hogy megáldja a gyülekezetet, amiképpen Krisztus is azért jön majd el, hogy megáldja várakozó népét, miután véget ér majd az érettük végzett engesztelő munkája. Éppen ennek a szent tisztségnek magasztos jellege, hogy Áron a mi nagy Főpapunk képviselője volt, tette bűnét még súlyosabbá Kádesben.