Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2018&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2018&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Miután Kánaánt bevették, még mindig volt hét törzs, amely nem kapta meg örökségét. Józsué azt javasolta, hogy Izrael fiai válasszanak három-három embert a hét törzs mindegyikéből, akik bejárják a földet és beszámolót hoznak. Le kellett írniuk, hogy mit láttak, és javaslatot kellett tenniük a nagy terület felosztásáról, amit teljesítettek is. A léviták azonban nem kaptak törzsi földterületet, mert nekik a nép között kellett lakniuk, és a nép lelki szükségleteit kellett szolgálniuk. Aztán Józsué sorsot vetett Silóban az Úr előtt, és a földet aszerint osztotta szét. Nem ő döntött arról, hogy az egyes törzsek hol lakjanak, és nem is beszélt össze Eleázár pappal, hogy ketten döntsék el a föld felosztását, hanem mindent az Úrra bízott.
Ez hasonlít ahhoz, amit a tanítványok tettek, amikor egy tanítványt kellett találniuk Júdás helyett (ApCsel 1:15-26). Abban az időben Péter felállt a 120 hívő között, akik imádkozásra jöttek össze, és ezt mondta: „Júdás közülünk való volt, de elárulta az Urat, aztán felakasztotta magát. Találnunk kell valakit, aki velünk volt kezdettől fogva, aki tanúja volt Jézus feltámadásának, és aki Júdás helyét elfoglalja.” A csoport megállapodott két névben: József, akit Justusnak is hívtak és Mátyás. Aztán imádkoztak: „Urunk, aki minden ember szívét ismered, mutasd meg, hogy e két ember közül melyiket választottad az apostoli szolgálatra.” Aztán sorsot vetettek és a sors Mátyásra esett, aki a tizenkét apostol egyike lett.
A sorsvetés nem olyan dolog, amit minden fontos döntésnél gyakorolnunk kellene, még akkor sem, ha egyházi vezetésre választunk meg valakit, de buzgón kell imádkoznunk, hogy az Úr akarata legyen meg, és az eljárást nem egy vagy két embernek kell lebonyolítani. Hinnünk kell az Úr vezetésében, aki vezetni és irányítani fogja az Ő egyházát úgy, miként a múltban is tette..
Ralph Neall
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 38-39. fejezet
39. fejezet – BÁSÁN BEVÉTELE (1. rész)
5 Mózes 2; 3:1-11.
Az izraeliták, miután elérték Edom déli részét, északnak fordultak és arcukat ismét az ígéret földje felé irányították. Útjuk most tágas fennsíkon vitt át, amelyen a hegyekről jövő hűvös, friss szellő söpört végig. Ez kellemes változást jelentett a kiszáradt völgyön átvezető vándorútjuk után. Élénkebben és reménykedve haladtak előre. Miután átkeltek Záred patakján, Moáb földjének keleti határa mellett mentek el. Igen, mert Isten ezt a parancsot adta Mózesnek: "[...] Ne hadakozzál Moáb ellen, és ne ingereld azt hadra, mert nem adok az ő földjéből néked semmi örökséget; mert a Lót fiainak adtam azt örökségül" (5Móz 2:9). Isten ugyanezt az utasítást ismételte meg az ammoniták felől is Mózesnek, akik szintén Lót leszármazottai voltak.
Tovább haladtak előre észak felé és Izrael seregei hamarosan elérték az emoreusok országát. Ez az erős és harcias nép eredetileg Kánaán földjének déli részét foglalta el. Mivel azonban számuk megszaporodott, átkeltek a Jordánon háborút indítva a moábiták ellen, és miután legyőzték őket, országuk területének egy részét birtokukba vették. Itt letelepedve uralkodtak az Arnon és a tőle északra lévő Jabbok folyó közötti területen. A Jordánhoz vezető út, amelyhez az izraeliták menni vágytak, közvetlenül ezen a területen vonult át. Ezért Mózes barátságos üzenetet küldött Szihonhoz, az emoreusok királyához, a fővárosba. Békességes beszéddel ezt üzente neki: "Hadd menjek át a te földeden! Útról-útra megyek, nem térek le se jobbra, se balra. Eleséget pénzen adj nékem, hogy egyem; vizet is pénzen adj nékem, hogy igyam; csak gyalog hadd megyek át" (5Móz 2:27-28). A válasz azonban határozottan elutasító volt. Sőt az emoreusok összehívták hadaikat a benyomulók megállítására. Ez a félelmetes hadsereg rémületbe ejtette az izraelitákat, akik szegényesen voltak felkészülve arra, hogy megütközzenek a jól felfegyverzett és jól kiképzett hadsereggel. Ami a hadviselésben való jártasságot és ügyességet illette, ellenségeik ebben is előnyben voltak. Minden emberi számítás szerint ennek a csatának nagyon gyorsan Izrael döntő vereségével kellett végződnie.
Mózes azonban tekintetét a felhőoszlopra függesztette és azzal a gondolattal bátorította a népet, hogy Isten jelenlétének jele még velük van. Ugyanakkor arra utasította őket, hogy tegyenek meg mindent, amit emberi erővel meg lehet tenni és így készüljenek fel a harcra. Ellenségeik égtek a harci vágytól és biztosak voltak abban, hogy a felkészületlen izraelitákat elsöprik országuk földjéről. Azonban a minden ország Urától meghatalmazás érkezett Izrael vezetőjéhez: "Keljetek fel azért, induljatok, menjetek át az Arnon patakán; lásd: kezedbe adtam Szihont, Hesbonnak királyát; az Emoreust, és annak földét; kezdj hozzá, foglald el azt, és hadakozzál ő ellene. E napon kezdem rábocsátani a népekre, hogy féljenek és rettegjenek tőled az egész ég alatt, és akik híredet hallják, rendüljenek meg és reszkessenek te előtted" (5Móz 2:24-25).
Ezeket a Kánaán határain élő népeket megkímélte volna az Úr, ha nem helyezkednek szembe szavával, és nem kísérlik akadályozni Izrael előrenyomulását. Az Úr hosszútűrő, kegyelmes és irgalmas volt ezekhez a népekhez, annak ellenére, hogy pogányok voltak. Mikor Isten látomásban megmutatta Ábrahámnak utódai sorsát, hogy Izrael gyermekei idegenek, jövevények lesznek egy idegen országban négyszáz évig, akkor ezt az ígéretet adta neki: "Csak a negyedik nemzedék tér meg ide; mert az Emoreusok gonoszsága még nem tölt be (1Móz 15:16). Az emoreusok bálványimádók voltak, akik gonoszságukkal az életüket már eljátszották. Isten négyszáz évig mégis megkímélte őket, mert félreérthetetlen bizonyítékát akarta adni nekik, hogy ő az egyedüli igaz Isten, az ég és a föld Alkotója. Isten mindazon csodái, amelyekkel Izraelt kihozta Egyiptomból, ismeretesek voltak előttük. Isten elegendő bizonyítékot adott nekik, amelyből megismerhették volna az igazságot, elfordulván a bálványimádástól és kicsapongó életmódjuktól. De elvetették maguktól az Isten által felkínált világosságot, és továbbra is bálványaikon csüngtek.
Mikor az Úr másodszor is elvezette a népet Kánaán határáig, hatalma további bizonyítékával ajándékozta meg az ott letelepedett pogány nemzeteket. Meglátták, Isten Izraellel volt, mikor győzelmet aratott Arad királya és a kánaániták felett, és amikor csodálatos módon megmentette azokat, akik egyébként elpusztultak volna a kígyók marásától. Ámbár az izraelitáknak nem engedték meg az átkelést Edom földjén és így arra kényszerültek, hogy egy hosszú és nehéz utat tegyenek meg a Vörös-tenger vidékén, és elmenjenek Edom, Moáb és Ammon földje mellett, ennek ellenére nem tanúsítottak ellenséges magatartást egyik néppel szemben sem és kárt sem tettek tulajdonukban. Miután eljutottak az emoreusok földjének határához, ezt a népet is csak arra kérték, hogy engedje őket átvonulni országukon. Megígérték nekik, hogy figyelembe veszik és megtartják mindazokat a szabályokat, amelyeket más népekkel való érintkezésükben már alkalmaztak. Amikor azonban az emoreusok királya visszautasította ezt az udvarias kérelmüket és kihívóan harcra gyűjtötte seregeit, akkor a gonoszság, a bűn pohara betelt és Isten az emoreusok legyőzését, megsemmisítését határozta el.
Az izráeliták átkeltek az Arnon patakján és előnyomultak az ellenséges sereg irányába, megütköztek velük. A csatában Izrael hadseregei győztek. Megszerzett előnyüket kihasználták és hamarosan birtokukba vették az emoreusok országát. Az Úr volt az, aki legyőzte népének ellenségeit. Ugyanezt megtette volna már harmincnyolc évvel előbb is, ha akkor és ott Izrael reá bízta volna magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése