Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2015&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2015&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Izrael már elég területet hódított meg Kánaán földjéből ahhoz, hogy Józsué fel tudja osztani a többi kilenc és fél törzs között. Ruben, Gád és Manassé fél törzse már megkapta jussát a Jordántól keletre. Józsué a föld szétosztását szent feladatnak tekintette, mert abban Isten Ábrahámnak tett ígéretének a teljesedését látta, amely 430 évvel korábban hangzott el (1Móz 12:3).
Ábrahám, Izsák és Jákób azt várták, hogy örökölni fogják Kánaánt az Egyiptom folyójától egészen az Eufráteszig, de 1 Móz 13:14-17 azt jelzi, hogy Istennek sokkal nagyobb terve volt velük. Azt mondta Ábrahámnak, hogy tekintsen északra, délre, keletre és nyugatra, mert neki adja mindazt, amit lát. Ábrahámnak gondot jelentett volna kerítéssel körbevenni a területet, mivel bármely irányba indult volna el addig míg ellátott, egyre tovább látott volna el! Pál azt mondta (Róm 4:13), hogy Isten terve az volt, hogy az egész világ örököse legyen.
Nekünk is szól az ígéret: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal 3:29). Köszönet Istennek ígéretéért!
Ralph Neall
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 38-39. fejezet
38. fejezet – VÁNDORLÁS EDOM KÖRÜL (3. rész)
Mózes mély szomorúsággal vette le Áronról a szent öltözetet és adta rá azokat Eleázárra, aki isteni kiválasztás alapján utóda lett apjának. Kádesben elkövetett bűnéért Isten megtagadta Árontól azt a kiváltságot, hogy Kánaánban is ő szolgáljon Isten főpapjaként, ő mutassa be az első áldozatot az ígéret földjén és így ő szentelje fel Izrael örökségét. Mózesnek egyedül kellett tovább hordoznia népe vezetésének terhét egészen Kánaán határáig. Messziről megláthatta Kánaánt, de határát nem léphette át. Mennyire más lett volna Isten ezen szolgáinak jövője, ha Kádesben a kőszikla előtt morgolódás nélkül kiállták volna azt a próbát, amelynek Isten alávetette őket! Egyetlen bűnös cselekedetet sem lehet többé meg nem történtté tenni. Megeshet, hogy egy egész élet munkája sem hozhatja helyre azt, ami elveszett a kísértés vagy a meggondolatlanság egyetlen rövid pillanatában.
A két nagy vezető távolléte a táborból és az a tény, hogy Eleázár is csatlakozott hozzájuk, akiről mindenki jól tudta, hogy ő lesz apja utódja a szent tisztségben, rossz előérzetet keltett az emberek szívében és aggódva várakoztak visszatérésükre. Mikor körülnéztek gyülekezetükben, megállapították, hogy azok a felnőttek, akik egykor Egyiptomot elhagyták, majdnem valamennyien elpusztultak a pusztai vándorlás során. Ekkor rossz sejtés lett úrrá rajtuk, mert visszaemlékeztek a Mózes és Áron felett kimondott ítéletre. Néhányan ismerték a Hór-hegy csúcsára vezető titokzatos út célját. A vezetőikért való féltő szeretetüket és aggályukat csak még jobban fokozták keserű emlékeik és az önvád.
Végül meglátták Mózes és Eleázár alakját, ahogy lassan ereszkedtek alá a hegy oldalán, de Áron nem volt velük. Áron fián, Eleázáron voltak a papi öltözethez tartozó ruhadarabok. Ezek mutatták, hogy ő követte apját a szent tisztség betöltésében. Mikor a nép nehéz szívvel összegyülekezett körülöttük, Mózes megmondta nekik, hogy Áron meghalt a karjaiban. Hór-hegyén, ahol ők ketten el is temették. A gyülekezet mély gyászba kezdett, mert Áront mindnyájan nagyon szerették, bár sokszor okoztak néki szomorúságot. "És látá az egész gyülekezet, hogy meghalt vala Áron, és siratá Áront harminc napig Izráelnek egész háza" (4Móz 20:29). {PP 427.1}
Izrael főpapjának temetéséről a Szentírás csak néhány szóval tesz említést: "Ott halt meg Áron, és ugyanott el is temetteték" (5Móz 10:6). Milyen kiáltó ellentétben áll ez a temetés a mai idők temetési szokásaival! Áron temetését Isten kifejezett parancsa szerint vezették le. A modern időkben egy magas állást betöltő ember temetési szertartása gyakran ezt az alkalmat hivalkodó és szertelen, sőt tékozló bemutatóvá teszi. Mikor Áron meghalt, - aki egyike volt azoknak a kiváló és híres embereknek, akik valaha is a föld színén éltek - csak két legközelebbi rokona volt tanúja halálának, és az eltemetéséről is csak ők ketten gondoskodtak. Áron magányos sírja a Hór-hegyén örökre rejtve maradt Izrael népének szeme elől. Istent nem tisztelik meg azokkal a látványos temetésekkel, amelyeket oly gyakran rendeznek ma a halottnak, nagy költségbe verve magukat a gyászolók, amikor hozzátartozójuk testét visszaadják a föld porának.
Jóllehet Áron halálát az egész gyülekezet gyászolta, de senkinek sem volt oly fájdalmas a veszteség, mint Mózesnek. Áron halála erőteljesen arra emlékeztette, hogy saját életének vége is közel van. De bármilyen rövid időt kell is neki még itt töltenie ezen a földön, mégis mélyen átérezte azt a veszteséget, amelyet állandó társának eltávozása, halála jelentett számára. Áronban olyan valakit veszített el, aki hosszú éveken át megosztotta vele örömeit, szomorúságait, reménységeit és félelmeit. Mózesnek most egyedül kell folytatnia munkáját. Tudta azonban azt, hogy barátja és szövetségese Isten, aki semmilyen bajban, megpróbáltatásban nem hagyja magára, segítség nélkül.
Hamarosan a Hór-hegyi távozás után Izrael vereséget szenvedett Aradtól. Arad a kanaániták egyik királya volt. Mivel azonban nagyon komolyan kérték Istentől a segítséget, ezt meg is kapták, és teljes vereséget mértek ellenségeikre. Győzelmük azonban ahelyett, hogy hálával töltötte volna be szívüket és az Istentől való függőségük felismerésére vezette volna őket, inkább dicsekedőkké és elbizakodottakká tette a hébereket. Csakhamar beleestek régi rossz szokásukba és zúgolódni kezdtek. Most azért voltak elégedetlenek, mert nem vonulhattak be Kánaánba már negyven évvel ezelőtt, közvetlenül a kémek beszámolójakor kitört lázadásuk után. Véleményük szerint a hosszú pusztai vándorlás szükségtelen késlekedés volt. Azt állították, hogy már akkor is éppen olyan könnyen legyőzhették volna ellenségeiket, mint ahogyan azt most tették.
Amint vándorlásukat déli irányban tovább folytatták, útjuk forró, homokos völgyön vezetett át, amely híján volt minden árnyéknak és növényzetnek. Ezt az utat hosszúnak és nehezen megjárhatónak találták; sokat szenvedtek a fáradságtól és a szomjúságtól. Ismét nem tudták elviselni hitük és türelmük próbáját. Azzal, hogy tapasztalataiknak szüntelenül csak a sötét oldalát idézték emlékezetükbe, egyre távolabbra és távolabbra kerültek Istentől. Szem elől veszítették azt a tényt, hogy ha Kádesben nem zúgolódtak volna, amikor a vizük elfogyott, akkor megkímélhették volna magukat az Edom körüli vándorlástól. Isten ennél jobb tervet készített számukra. Szívüknek hálával kellett volna inkább megtelnie Isten iránt, hogy bűnükért ilyen enyhén büntette őket. Ehelyett beképzelték maguknak, hogy ha Isten és Mózes nem léptek volna közbe, akkor most már régen birtokában lehetnének az ígéret földjének. Miután maguk hozták magukra a bajt, sorsukat sokkal keményebbé tették, mint amilyenné Isten szándékozott azt tenni. Minden szerencsétlenségüket, ami bűneik miatt érte őket, Isten számlájára írták. Szívükben keserű érzéseket tápláltak Isten velük való bánásmódjával kapcsolatban és végül mindennel elégedetlenekké váltak. Egyiptomot ragyogóbb és kívánatosabb helynek látták, mint a szabadságot és azt a földet, amely felé maga Isten vezette őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése