Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2013&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2013&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Saul mintegy harminc esztendős volt, amikor uralkodni kezdett Izrael felett. Egy vagy két évvel később háborúba keveredett a filiszteusokkal. Sok ezren gyűltek egybe Izrael minden részéről az ország védelmére, de belőlük Saul mindössze háromezret választott ki, a többieket hazaküldte. Ezer férfit fia, Jonathán parancsnoksága alá rendelt, kétezer embert pedig saját magának tartott fent a király. A filiszteus sereg azonban háromezer harci szekérrel, hatezer lovassal, és egy elképzelhetetlenül nagy létszámú gyalogsággal jött ellene. Látva ezt Izrael férfiai rögtön felmérték, micsoda veszélyt jelen ilyen óriási túlerővel szemben harcba szállni. Azok az emberek, aki az országnak azon a területén éltek, barlangokban és a föld üregeiben rejtőztek el.
Sámuel tudatta Saullal, hogy hét nap múlva eljön, hogy áldozatot mutasson be az Úrnak, és imádkozzék érte. Saul azonban egyre türelmetlenebb lett, és a hetedik nap reggelén úgy döntött, hogy maga mutatja be az áldozatot. Isten gondviselése által Sámuel kissé késleltetve érkezett, de épp’ amikor Saul „elvégezte az égőáldozatot, megérkezett Sámuel, és Saul elément, hogy köszöntse őt.”
Így szólt Sámuel Saulhoz: „Mit tettél?!” Saul így válaszolt: „Amikor láttam, hogy az embereim milyen rémültek, és hogy a nép kezd elszéledni mellőlem, és te nem jöttél el a meghagyott időre, a filiszteusok pedig összegyűltek már Mikmásban, azt gondoltam magamban: mindjárt ránk törnek a filiszteusok Gilgálban, és én az Úrnak színe előtt még nem imádkoztam; így vettem a bátorságot, hogy én mutassam be az égőáldozatot. Ekkor azt mondta Sámuel Saulnak: „Esztelenül cselekedtél; nem tartottad meg az Úrnak, a te Istenednek parancsolatát, melyet parancsolt neked; pedig most mindörökre megerősítette volna az Úr a te királyságodat Izráel felett. Most azonban a te királyságod nem lesz állandó. Keresett az Úr magának szíve szerint való embert, akit az ő népe fölé fejedelmül rendelt, mert te nem tartottad meg, a mit az Úr parancsolt neked” (13-14. vers). Ezzel Sámuel hazafelé vette az útját. Ekkor Saul megszámolta, hogy hány embere maradt, kiderült, hogy csak mintegy hatszázan tartottak ki mellette.
Volt egy másik gond is, amivel Saulnak szembesülnie kellett: nem voltak kovács mesterek Izraelben, akik kardot és dárdát készíthettek volna a hadsereg számára. Az izraeliták még a mezőgazdasági eszközeiket is a filiszteusokkal készíttették és éleztették. Így a csata napján nem volt egy szál kardjuk vagy dárdájuk sem, leszámítva Saul és Jonathán fegyvereit. Isten megengedte, hogy a sok nehézség válságba torkolljék, így feddte meg Saul makacsságát és önhitt engedetlenségét, a népet pedig alázatosságra és hitre nevelte.
„… engedelmeskedjünk Isten akaratának, járjunk egyenesen parancsolatai szerint minden körülmények között. Az ilyen cselekedetek következményeiért az Úr felel. Iránta való hűséggel bebizonyíthatjuk az emberek és az angyalok előtt, hogy nehéz időkben is alkalmas eszközök vagyunk akaratának teljesítésére, nevének felmagasztalására.” (Ellen G. White: Pátriárkák és Próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 578. oldal. - részlet a "Saul vakmerősége" c. fejezetből.)
Jack J. Blanco
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 51-52. fejezet
51. fejezet – ISTEN GONDJA A SZEGÉNYEKRE (1. rész)
Az istentiszteleti összejövetelek előmozdítása, valamint a szegényekről való gondoskodás céljából minden jövedelemből egy második tizedre is szükség volt. Az első tizedről az Úr kijelentette: "[...] a Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izráelben" (4Móz 18:21). A másodikról azonban így rendelkezett: "És egyed az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt, hogy ott lakozzék az ő neve, gabonádnak, mustodnak, olajodnak tizedét, a te barmaidnak és juhaidnak első fajzását: hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben" (5Móz 14:23; 16:11-14). Ezt a tizedet vagy pénzbeni megfelelőjét két éven át arra a helyre kellett vinni, ahol a szentély állt. A hálaáldozatnak Isten részére való bemutatása, valamint a meghatározott résznek a pap számára történő felajánlása után a megmaradt részt az áldozatot hozónak megvendégelésre kellett felhasználnia, amelyen részt vehettek a léviták, a jövevények, az árvák és az özvegyek. Így gondoskodtak a hálaáldozatokról és a megvendégelésekről az évenkénti ünnepeken, ezáltal a népet bevonták a papok és a léviták társaságába, hogy Isten szolgálatában oktatást és bátorítást nyerjenek.
Minden harmadik évben azonban otthon kellett a második tizedet a léviták és a szegények vendéglátására fordítani, amint Mózes megparancsolta. "[...] hogy egyenek a te kapuid között, és jóllakjanak" (5Móz 26:12). Ez a tized a jótékonyság és a vendégszeretet gyakorlásának alapját képezte.
A szegényekről további gondoskodás is történt. Isten igényeinek elismerésén kívül a Mózes által adott törvényeket semmi sem jellemzi jobban, mint a szegények iránti bőkezű, gyöngéd és vendégszerető lelkület. Bár Isten mérhetetlen áldásokat ígért népének, az mégsem volt szándéka, hogy a szegénység ismeretlen legyen közöttük. Kijelentette: szegények mindenkor lesznek az országban. Mindig lesznek népe között olyanok, akik együttérzésüket, gyengédségüket és jóakaratukat igénybe vennék. Akkor éppúgy, mint manapság, voltak, akiket szerencsétlenség, betegség ért és elveszítették tulajdonukat; mégis mindaddig, amíg követték az Isten által adott utasításokat, nem volt közöttük koldus, sem olyan, aki táplálékban hiányt szenvedett.
Isten törvénye a föld terméséből biztosított egy részt a szegényeknek. Ha valaki éhes volt, joga volt felebarátjának földjére, gyümölcsöskertjébe vagy szőlőjébe menni és a gabonából vagy gyümölcsből enni. Ezzel az engedéllyel téptek a kalászból a tanítványok is, amint szombatnapon áthaladtak a búzamezőn.
A termőföldek és gyümölcsöskertek utószedése (böngészése, tarlózása) egészen a szegényeket illette. "Mikor learatod aratni valódat a te meződön, és kévét felejtesz a mezőn ne térj vissza annak felvételére [...] Ha olajfád termését lerázod, ne szedd le, ami még utánad marad [...] Ha szőlődet megszeded, ne mezgéreld le; a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az. És emlékezzél vissza, hogy szolga voltál Egyiptom földén" (5Móz 24:19-22; 3Móz 19:9-10).
Hétévenként pedig különös módon intézkedtek a szegényekről. A szombatév - ahogy ezt nevezték - az aratás befejeztével kezdődött. A betakarítást követő vetési időben a nép nem vethetett, tavasszal nem művelhette szőlőjét és nem számolhatott sem aratással, sem szürettel. Abból, amit a föld termett, mindenki szabadon ehetett amíg friss volt, de tárházaikban semmit sem helyezhettek el. Annak az évnek termése az árváké, az özvegyeké, a jövevényeké és a mezei vadaké kellett legyen (2Móz 23:10-11; 3Móz 25:5).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése