Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 25. fejezet 305. nap
Egyiptomban
eközben elterjedt az a hír, hogy Izrael gyermekei a pusztában való időzés és
Isten imádása helyett továbbmennek előre a Vörös-tenger irányában. A fáraó
tanácsosai jelentették a királynak, hogy rabszolgáik megszöktek és sohasem
fognak visszatérni. Az egyiptomiak sajnálkoztak, hogy balgaságukban az
elsőszülöttek halálát Isten hatalmának tulajdonították. A nagy emberek,
félelmük elmúltával, a csapásokat természeti okokkal magyarázták. "[...]
Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izraelt a mi szolgálatunkból?" (2Móz
14:5) - kérdezgették egymástól.
A fáraó
összegyűjtötte haderőit: "És vőn hatszáz válogatott szekeret és Egyiptom
minden egyéb szekerét és hárman-hárman valának mindeniken" (2Móz 14:7).
Maga mellé vette: a lovasokat, a vezetőket és a gyalogosokat. Maga a király,
akit birodalmának nagyjai kísértek, vezette támadó hadseregét fővezérként.
Azért pedig, hogy isteneik kegyét és vállalkozásuk sikerét biztosítsák, a papok
is csatlakoztak hozzájuk. A király elhatározta, hogy nagyszerű haderejének
megmutatásával megfélemlíti az izraelitákat. Az egyiptomiak attól féltek, hogy
egy újabb - esetleg kikényszerített meghódolás Izrael Istene előtt, más
nemzetek gúnyolódásának tárgyává tenné őket. Ha azonban most hatalmuk
megmutatásával mennek előre és visszahozzák a szökevényeket, akkor
visszaszereznék dicsőségüket és rabszolgáik szolgálatát.
A
héberek a tenger mellett táboroztak, amelynek vize látszólag áthidalhatatlan
akadályt jelentett számukra. Déli irányban durva, göröngyös hegység akadályozta
a továbbmenetelt. Ekkor hirtelen a távolban megpillantották az egyiptomi
katonák csillogó fegyvereit, és feltűntek a feléjük robogó harci szekerek is, a
nagy hadsereg előőrsei. Mikor közelebb értek, rádöbbentek, hogy az egyiptomi
sereg üldözőbe vette őket. Izrael szívét rémület töltötte be. Néhányan az Úrhoz
kiáltottak segítségért, a nép nagyobb része azonban Mózeshez sietett
panaszával: "[...] Hát nincsenek-é Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába
hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket
Egyiptomból? Nem ez volt-é a szó, amit szóltunk vala hozzád Egyiptomban,
mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az Egyiptombelieknek, mert jobb
volt volna szolgálnunk az Egyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg"
(2Móz 14:11-12).
Mózest
igen bántotta, hogy népének ilyen kevés hite van Istenben; pedig tapasztalták
Isten érettük való hatalmának megnyilvánulásait. Hogyan vádolhatják őt
veszedelmes és nehéz helyzetükért, amikor ő mindig Isten kifejezett parancsa szerint
járt el? Igaz, hogy semmi lehetőségük nem volt a szabadulásra, hacsak Isten
közbe nem lép szabadon bocsátásuk érdekében. Miután azonban Isten utasításának
engedelmeskedve kerültek ebbe a helyzetbe, azért Mózes nem félt a
következményektől. Nyugodtan és bíztatóan szólt: "[...] Ne féljetek,
megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek;
mert amely Egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr
hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek" (2Móz 14:13-14).
Nem volt
könnyű Izrael seregeit az Úr szabadítására várakoztatni. A fegyelem és az
önuralom hiányában hamar erőszakosak lettek. Valószínűnek tartották, hogy
hamarosan ellenségeik, elnyomóik kezébe esnek. Ezért hangosan jajgattak,
siránkoztak. A csodálatos felhőoszlopot Isten jelenlétének jeleként követték
mindeddig; most azt kérdezgették maguk között: vajon ez a felhőoszlop nem
vetíti-e előre valami nagy szerencsétlenség árnyékát? Vajon nem vezette-e be
őket a hegy oldalán ebbe az átjárhatatlan útba, amelyből nincs menekvés? Így
Isten angyala a szerencsétlenség előhírnökeként jelent meg félrevezetett
elméjükben.
Most
azonban, amikor az egyiptomi hadsereg már megközelítette őket abban a
reményben, hogy Izrael népét könnyen zsákmányul ejtik, a felhőoszlop fenségesen
az égbe emelkedett, átment az izraeliták feje fölött és leereszkedett az
izraeliták és az egyiptomi sereg közé. Sötét fal támadt az üldözők és
üldözöttek között. Az egyiptomiak nem láthatták többé az izraeliták táborát és
így kénytelenek voltak megállni. Azonban az éjszaka legsötétebb szakában, a
felhőfalból világosság áradt a héberekre és fénnyel árasztotta el az egész
tábort.
Ekkor
visszatért a reménység Izrael szívébe. Mózes pedig felemelte szavát az Úrhoz.
"És monda az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izráel fiainak, hogy
induljanak el. Te pedig emeld fel a te pálcádat és nyújtsd ki kezedet a
tengerre és válaszd azt kétfelé, hogy Izráel fiai szárazon menjenek át a tenger
közepén" (2Móz 14:15-16).
A
zsoltáríró, amikor megemlékezik Izraelnek a tengeren való átkeléséről, így
énekel: "Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem
látszottak meg. Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak
kezével" (Zsolt 77:20-21). Amikor Mózes kinyújtotta botját, a víz
kettévált, és Izrael bement a tenger kettévált vize közé. Száraz mederben
mentek, mivel a vizek falként álltak mindkét oldalon. Isten tűzoszlopából
világosság vetődött a tajtékosan feltornyosuló hullámokra és megvilágította az
utat, amelyet hatalmas barázdaként vágott a tenger vizén át, és amely a
távolabbi túlsó part homályában veszett el.
"Az
Egyiptombeliek pedig utánok nyomulának és bemenének a Fáraó minden lovai,
szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az
Egyiptombeliek táborára a tűz- és felhőoszlopból és megzavará az Egyiptombeliek
táborát" (2Móz 14:23-24). A titokzatos felhő tűzoszloppá változott a
megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Visszhangzottak a mennydörgések és
cikáztak a villámok. "A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a
fellegek, és a te nyilaid széjjel futkostanak. Mennydörgésed zúgott a
forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és
megindult a föld" (Zsolt 77:18-19).
Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 15
Siralmas látni, hogy hiába
foglalta el a trónt egy másik király Júdában, mégsem történt semmilyen
változás. Általában rengeteg elvárás van az újonnan választott vezetővel
szemben. Az emberek jobb gazdasági kilátást, békét, és egyéni jólétet várnak.
Sok nemzet életében láttuk már ezeket az elvárásokat. A polgárok Ígéreteket
kapnak, és abban a reményben szavaznak, hogy minden jobbra fordul. De Júdában
nem ez volt a helyzet. A Biblia azt mondja, hogy Abija „folytatta apjának a
vétkeit!” Rövid ideig uralkodott, de minden maradt a régiben. Ám őt követően
olyan királyuk lett végre, aki változtatott. „Asa azt tette, amit helyesnek lát
az Úr.” Reformokba kezdett, elsőként megszabadult a szodomitáktól,
elpusztította a bálványokat, és elmozdította a nagyanyját a királynői székéből,
mert kánaáni bálványt készített, és azt imádta.
Milyen hatékony vezető! Azonban minden erőfeszítése ellenére sem sikerült megszabadulnia az áldozóhalmoktól. Ezek imádati helyek voltak egyes magaslatokon, a nyílt vidéken! Közülük sokat meg is találtak a régészek. Amikor Isten népe elfoglalta Kánaán földjét, az Úr megparancsolta nekik, hogy rombolják le az összes ilyen magaslatot. A pusztában a szent sátor volt az imádat helyszíne, később pedig a jeruzsálemi templom lett az a helyszín, ahol Istent dicsőíthették.
Habár Asa mindvégig hűséges volt az Úrhoz, elkövetett egy hibát. Összeszedte a kincseket az Úr templomából, és elvitte őket Benhadádnak, a pogány szíriai királynak, és felajánlotta neki a kincseket, amelyek az Úr templomához tartoztak, azt remélve, hogy majd segít neki elrendezni a dolgait Baásával, aki megölte Jeroboám fiát, és egész Izráel királya lett. Azzal, hogy átadta a szíriai királynak a templom kincseit, Asa azt remélte, hogy ezzel biztosítja a szíriai király segítségét Baása ellen, aki elfoglalta Júdea egy részét. Ahelyett, hogy a bizalmát az Úrba helyezte volna, Asa a saját útját járta, és fizetett a szíriai királynak, hogy elérhesse a céljait. Isten nem áldhatja meg a pogány királyokkal kötött szövetségeket. Amikor Asa megöregedett, betegség érte a lábát és meghalt. Sajnos a legtöbb júdai folytatta a hamis istenek imádatát a magaslatokon, és Baása is Jeroboám, az első izraeli király bűnös útját járta. Miért van az, hogy jó vezetés és Istenbe vetett bizalom nélkül hajlamosak vagyunk visszaesni, és a régi útjainkat járni?
Leo Ranzolin
41. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 24-25. fejezeteihez
(máj. 8-14.).
Csak úgy, mint Izrael
gyermekei, mi is vágyjuk, hogy az életünk ajtófélfáját a Bárány vére borítsa
be. Az Ő halála a mi életünk ígérete. Az Ő megszabadítása a bűn kötelekéből
felszabadít minket a kétségbeesés alól. Amíg körülöttünk a világ
jajveszékelését halljuk, a szívünk a szabadítással örvendezik.
„Az út, amelyen Isten vezet, lehet, hogy pusztaságon
vagy tengeren keresztül visz, de biztonságos ösvény.” (290. o.) Ezek a szavak
kihívást jelentenek számunkra az élet nehéz körülményei közepette. Időnként az
éjszaka sötétsége áthatolhatatlannak tűnik. Máskor az utunkat leküzdhetetlen
akadályok nehezítik. A mi emberi nézőpontunk számára a nehézségek sokszor
lehetetlenségnek tűnnek, mégis, minden hívő szív számára rendelkezésre áll
Isten szabadítása.
Lépjünk hát előre hitben hálás szívvel.
Bízzunk benne, hogy Istennek több útja is van gondoskodni rólunk, amikor hiányt
szenvedünk, mint mi el tudnánk képzelni. Nyíljon ki a szemünk az ég minden
seregére, aki körülveszi Isten népét. Énekeljünk dicsőítő és hálaéneket a
csodálatos áldásainkért. Beszéljük a hit nyelvét, és ne kételkedve szóljunk.
Higgyünk, ne zsörtölődjünk és panaszkodjunk.
„Köszönjük, Urunk a jelenléted csodálatos
ígéreteit. Láttuk, hogyan vezetted embereidet a múltban. Segíts hinnünk és
bíznunk az ígéreteidben, hogy velünk lesznek minden kihívás során, amíg csak el
nem érjük a Mennyet.”
Jan White
Társ lelkész
Simi Valley Seventh-day Adventist Church,
California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése