Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet 298. nap
Ezért
még borzalmasabb csapás sújtott le Egyiptomra. Marhavész támadt Egyiptom
szarvasmarhái között, amelyek a mezőn legeltek. A szent állatok és az igavonó
barmok - a tehenek és az ökrök, a juhok, a lovak és a tevék, a szamarak - mind
megbetegedtek és elpusztultak. Az Úr azonban határozottan kijelentette Mózes
útján, hogy a vész a héberek állatait nem érheti és azok közül egy sem vész
majd el. Amikor a fáraó követeket küldött az izraeliták otthonaiba, igaznak
bizonyult Mózes kijelentése: "De különbséget tesz az Úr az Izrael barmai
között és Egyiptom barmai között, és mindabból, ami Izrael fiaié, egy sem vész
el" (2Móz 9:4). A fáraó azonban még mindig hajthatatlan volt.
Isten
ezt az utasítást adta Mózesnek: "Vegyétek tele markaitokat kemencehamuval,
és szórja azt Mózes az ég felé a Fáraó szeme láttára" (2Móz 9:8).
Ennek a
cselekménynek mély jelentősége volt. Ezen események előtt négyszáz évvel Isten
megmutatta Ábrahámnak népe jövendőbeli elnyomatását, mégpedig egy füstölgő
kemence és egy égő fáklya jelképében. Isten ekkor azt is kijelentette, hogy
ítéleteivel majd meglátogatja az elnyomókat, népét pedig nagy vagyonnal vezeti
majd ki a fogságból. Egyiptomban Izrael hosszú ideig bánkódott, sínylődött a
szenvedések tüzes kemencéjében. Mózesnek ez a cselekedete biztosíték volt
számukra, hogy Isten tudatában van szövetségének, és hogy eljött az idő a
megszabadításukra.
Amint a
hamut az ég felé szórták, a hamu finom részecskéi szétszóródtak Egyiptom egész
területén. Ott azonban, ahol lehullottak és megtapadtak a föld színén,
"lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély" (2Móz 9:10). A
papok és a mágusok eddig bátorították a fáraót konokságában, most azonban -
amikor az ítélet még őket is elérte - megváltoztatták véleményüket. Megveretve
ettől az utálatos és fájdalmas betegségtől, az ő feldicsért hatalmuk hitványnak
bizonyult. Képtelenek voltak többé az Izrael Istene elleni harcra. Egyiptom
egész népének be kellett látnia a mágusokban, a varázslókban való bizakodás
balgaságát, hiszen saját magukat sem tudták megoltalmazni.
De a
fáraó szíve kemény maradt. Most az Úr üzenetet küldött neki, amelyben közölte
vele: "[...] ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre, a te
szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincs én hozzám hasonló az
egész földön [...] Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked
az én hatalmamat" (2Móz 9:14.16). Nem azért, mintha Isten csak erre a
célra teremtette volna, hanem azért, mert az ő gondviselése az eseményeket úgy
irányította, hogy az Izrael szabadítására kijelölt időpontban épp neki kellett
a trónon ülnie és uralkodnia Egyiptomban. Bár ez a konok zsarnok gonoszságával
már eljátszotta Isten irgalmát, az Úr mégis megőrizte életét, hogy
keményszívűsége által kinyilváníthassa csodáit Egyiptom földjén. Az eseményeket
Isten gondviselése irányítja. Isten egy kegyelmesebb királyt is helyezhetett
volna a trónra, aki nem merészelt volna szembeszegülni az isteni hatalom
kinyilatkoztatásaival. Ebben az esetben azonban Isten szándékai nem
valósulhattak volna meg. Isten megengedte, hogy népe az egyiptomiak
kegyetlenségét tapasztalva helyes fogalmat alkosson a bálványimádás
lealacsonyító befolyásáról. A fáraóval való eljárásában az Úr nyilvánvalóvá
tette a bálványimádás iránt érzett gyűlöletét és azt az elhatározását is, hogy
megbünteti a kegyetlenséget és az elnyomást.
Isten
ezt jelentette ki a fáraóval kapcsolatban: "[...] én pedig megkeményítem
az ő szívét, és nem bocsátja el a népet" (2Móz 4:21). Istennek nem kellett
természetfölötti hatalmát felhasználnia a király szívének megkeményítéséhez.
Isten a fáraónak isteni hatalmának legmegkapóbb bizonyítékát adta, de az
uralkodó konokul visszautasította azt a lehetőséget, hogy gondosan odafigyeljen
a világosságra. A végtelen Isten hatalmának bemutatását elvetette és még
határozottabbá vált lázadásában. Lázadásának magva, amelyet elhintett, akkor
hozta meg gyümölcsét, amikor megvetette Isten első csodáját. Amikor tovább
merészelt menni a maga útján és konoksága folyton tovább tartott, szíve egyre
jobban megkeményedett, míg elsőszülött fiának halott arcára nem nézett.
Isten
szolgái útján szól az emberekhez, figyelmezteti, inti őket és megdorgálja
bűneikért. Isten mindnyájunknak alkalmat ad arra, hogy kiigazítsuk
tévedéseinket, mielőtt azok meghatároznák és rögzítenék jellemünket. Ha azonban
nem engedjük meg, hogy Isten segítsen, ha nem akarunk megjavulni, akkor az
isteni hatalom és erő nem lép közbe saját tevékenységünk ellensúlyozására.
Könnyebbnek találjuk azt az utat, amelyet egyszer végigjártunk, és
megkeményítjük szívünket a Szentlélek befolyásával szemben. A világosság
további elvetése, az erőteljesebb befolyást is eredménytelenné és hatástalanná
teszi.
Ha
egyszer már engedtünk a kísértésnek, akkor még készségesebben megtesszük
második alkalommal. Bűneink minden egyes megismétlése csökkenti erőnket,
vakítja szemünket és tompítja meggyőződésünket. Türelmetlenségünk minden
elvetett magja megtermi gyümölcsét. Isten nem tesz semmi csodát annak
érdekében, hogy megakadályozza az aratást. "Amit vet az ember, azt
aratándja is" (Gal 6:7). Ha hitetlen vakmerőséggel vagy balga
közömbösséggel nyilvánítjuk ki magatartásunkat az isteni hatalommal szemben,
akkor azt fogjuk learatni, amit vetettünk. Éppen így sokszor a keresztény
emberek sokasága csak azért jelenik meg a templomban, hogy közömbös nyugalommal
hallgassák meg azokat az isteni igazságokat, amelyek egyszer felkavarták
lelküket. Mindazok, akik nemtörődömséget és az igazsággal szemben ellenállást
vetnek, azt is aratják az aratás idején.
Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 8
A 8. fejezet a Biblia
egyik legszebb és legemlékezetesebb fejezete. Mindnyájan láttunk már csodálatos
összejöveteleket, mint a világkongresszusok, egyházi központok megnyitása,
gyülekezetek felavatása; de Salamon templomának felavatásához semmi sem
hasonlítható! A király maga lett a próféta és a pap, amint Isten népének ehhez
a legdicsőségesebb fejezetéhez vezette a nemzetet. Salamon minden követ
megmozgatott ezért az ünnepségért! Aprólékos pontossággal dolgozott, és
teljesítette apjának, Dávidnak vágyát, hogy házat emeljen az Úrnak. Mindenkit
összegyűjtött a királyságból a vezetőktől fogva a közemberekig, hogy Dávid
városába kísérjék a szövetség ládáját. Hatalmas sokaság volt ott! Salamon azt
akarta, hogy Izrael történetében örökre maradjon fenn ez a nap. Amint a papok
elhagyták a szentélyt, olyan látványban és fenséges jelenetben volt részük,
amit emberi szavakkal ki sem lehet fejezni. Felhő ereszkedett az épületre, és
Isten dicsősége betöltötte a templomot! Isten ígérete beteljesedett! Népe
között marad és gyermekeivel lakozik! Milyen csodálatos érzés, hogy jelenléte
betölti az új Templomot!
Salamon áttekinti a
néppel együtt az Úr csodáit, amelyek a nép egyiptomi kivonulása óta történtek.
Újra felidézte, mennyire vágyott Dávid arra, hogy házat építsen az Úrnak, s
hogy ő elhatározta: teljesíti apja kívánságait. A Templom készen állt a maga
dicsőségében! Ellen White ezt írja: „Páratlanul szép és utolérhetetlenül pompás
volt az a fejedelmi épület, amelyet Salamon és társai emeltek Isten és az
istentiszteletek számára” (Próféták és
királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 24. oldal).
E csodálatos nap
csúcspontja Salamon imája volt, amely a Biblia egyik leglenyűgözőbb imádsága!
Az avatási beszéd után Salamon letérdelt a felavatási imához. Különféle
kifejezésekkel szólítja meg Istent: „Uram, Izrael Istene!” „Óh Uram, én
Istenem!” „Uram, Isten!” Négy főbb kérést intéz az Úrhoz: 1) vigyázzon a
Templomra éjjel és nappal; 2) hallgassa meg imáikat; 3) hallgassa meg Izrael
minden kérését; 4) válaszoljon nekik és bocsássa meg bűneiket. Salamon legfőbb
üzenete, amelyet át akart adni a népnek, a világnak, és mindnyájunknak, a
következő: „Hogy megismerjék a földön
minden népek, hogy csak az Úr az Isten, és hogy ő kívülötte nincsen más”
(60. vers).
Leo
Ranzolin
40. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 23. fejezetéhez
(máj. 1-7.).
Ahogyan Isten népe
egyre közelít a végső tetőponthoz, valóban úgy várunk megszabadítást ettől a
fertőzött, romlott világtól, hogy ne lenne mellette komoly nehézség vagy
szenvedés? Hányszor várjuk, hogy jól haladjon az életünk, hiszen Istent
szolgáljuk, de ha nem megy jól, akkor megkérdőjelezzük Isten vezetését?
Vagy talán mi, mint a modern Izrael,
elégedettek vagyunk az Egyiptomban lakozással. Hozzászoktunk a
kedvteléseinkhez, a kényelmünkhöz, sőt még a társadalmilag elfogadható
bálványainkhoz is. Mint a rabszolgák, inkább az ismerős és megszokott dolgokkal
tartunk, mint hogy a bizonytalanságot és a szélsőséges hányattatások
lehetőségét válasszuk. Talán jobban értékeljük a kompromisszumot, mint hogy
kiálljunk az elvekért és Istenért?
Isten az Ő irgalmában és kegyelmében
megengedi, hogy kihívások sorával találkozzunk életünk során – amelyek közül
néhányban szánalmasan elbukunk. Aztán Isten gyengéden rávilágít hitünk
hiányára, hogy így növekedhessünk a hitben, amiért Ő dolgozik a mi érdekünkben.
És ha úgy döntene, hogy nem szabadít meg minket – mi, mint a három zsidó a
tüzes kemencében, felkiáltunk: „A mi Istenünk képes minket megszabadítani, és
még ha úgy is dönt, hogy nem teszi, mi akkor is hűségesek maradunk hozzá.”
„Ó, Urunk, Istenünk, adj nekünk hitet és
bátorságot! Amikor a próbák jönnek, segíts, hogy rajtad őrizzük meg
tekintetünket, téged dicsőítve a végső megszabadításért erről a bűntől
fertőzött bolygóról. Ámen.”
Jan White
Társ lelkész
Simi Valley Seventh-day Adventist Church,
California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése