Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet 300. nap
Az
uralkodó ismét magához hívatta Mózest és Áront és így szólt hozzájuk:
"Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak a ti Istenteknek. Kik s kik azok, akik
elmennek?" (2Móz 10:8). Azok pedig ezt válaszolták: "A mi
gyermekeinkkel és véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal,
juhainkkal és barmainkkal megyünk, mert az Úrnak innepet kell szentelnünk"
(2Móz 10:9). A királyt elöntötte a düh és felbőszülten ezt kiáltotta: "Úgy
legyen veletek az Úr, amint elbocsátlak titeket és gyermekeiteket! Vigyázzatok,
mert gonoszra igyekeztek. Nem úgy! Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az
Úrnak, mert ti is ezt kívántátok. És elűzék őket a Fáraó színe elől" (2Móz
10:10-11). A fáraó arra törekedett, hogy kemény munkával elpusztítsa az izraelitákat,
most pedig úgy tett, mintha nagyon érdekelné őt a jólétük és gyengéden
gondoskodna gyermekeikről. Valójában azonban csak azért akarta az asszonyokat
és a gyermekeket otthon tartani, hogy ily módon biztosítsa a férfiak
visszatérését.
Mózes
most kinyújtotta botját Egyiptom földjére és keleti szél kezdett el fújni
sáskákat hozva magával. "[...] Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután
sem lesz olyan" (2Móz 10:14). A sáskák sokasága úgy eltakarta az eget,
hogy a föld elsötétedett és megemésztettek minden zöld növényzetet, ami még
megmaradt a föld színén. A fáraó sietve elküldött a prófétákért és ezt mondta:
"Vétkeztem az Úr ellen, a ti Istenetek ellen és ti ellenetek. Most
annakokáért bocsásd meg csak ez egyszer az én vétkemet és imádkozzatok az Úrhoz
a ti Istentekhez, hogy csak ezt a halált fordítsa el én tőlem" (2Móz
10:16-17). Mózes és Áron így cselekedtek, és az erős nyugati szél elvitte a
sáskákat a Vörös-tenger felé. A király pedig állhatatosan kitartott konok
elhatározása mellett.
Egyiptom
népe kétségbeesett. Az eddig rájuk szakadt csapások is szinte elviselhetetlenek
voltak, és a jövő félelemmel töltötte el szívüket. A nép úgy imádta, tisztelte
a fáraót, mint istenük képviselőjét, sokan azonban most meggyőződtek arról,
hogy uralkodójuk éppen azzal az istennel ellenkezik, akit a természet összes
erői szolgálnak. Arról is meggyőződtek, hogy azok a héber rabszolgák, akiket
Istenük csodálatos módon kedvelt, bizonyosak voltak abban, hogy meg fognak
szabadulni. Munkavezetőik nem merték úgy elnyomni őket mint azelőtt tették.
Egész Egyiptomot betöltötte, áthatotta az a titkos félelem, hogy a rabszolgává
tett héber nép fellázadhat és megbosszulja mindazt a rosszat, amit velük
tettek. Az emberek mindenütt lélegzetüket visszafojtva azt kérdezték egymástól:
vajon mi lesz ezután?
Hirtelen
sötétség telepedett meg a földön, sűrű és fekete sötétség "és pedig
tapintható sötétség". Nemcsak nem volt világosság, hanem a levegő is olyan
nyomottá vált, hogy alig tudtak lélegzetet venni. "Nem látták egymást, és
senki sem kelt fel az ő helyéből három napig; de Izrael minden fiának
világosság vala az ő lakhelyében" (2Móz 10:23). A nap és a hold imádás
tárgyát képezte az egyiptomiaknál. Ezzel a titokzatos sötétséggel a népet és az
isteneiket egyaránt megverte, büntetéssel sújtotta az a hatalom, amely magáévá
tette és felkarolta a héber rabszolgák ügyét. (Lásd Függelék 2. megjegyzését.)
Bármilyen félelmetes volt is ez az ítélet, mégis Isten könyörületének volt a
bizonyítéka, és annak, hogy Isten nem akar pusztítani. Isten időt adott
Egyiptom népének arra, hogy megtérjenek és bűnbánatot tartsanak, mielőtt
elhozná rájuk az utolsó és legrettenetesebb csapást.
Végül a
félelem további engedményre késztette a fáraót. A sötétség harmadik napjának
végén magához hívatta Mózest és hozzájárult a nép eltávozásához, feltéve, ha
megengedik, hogy a nyájak és a csordák Egyiptomban maradjanak. Mózes azonban
határozottan ezt válaszolta neki: "[...] egy körömnyi sem marad el [...]
magunk sem tudjuk, mivel szolgálunk az Úrnak, míg oda nem jutunk" (2Móz
10:26).
Mózesnek
erre a beszédére a fáraót fékezhetetlen düh fogta el, és ezt mondta neki:
"Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd; mert
amely napon az én orcámat látod, meghalsz" (2Móz 10:28). "Helyesen
szólál" - mondta Mózes - "nem látom többé a te orcádat" (2Móz
10:29).
"[...]
A férfiú Mózes is igen nagy vala Egyiptom földjén a Fáraó szolgái előtt és a
nép előtt" (2Móz 11:3). Az egyiptomiak szinte szent félelemmel tekintettek
rá és tartották tiszteletben. A király sem merte bántani, mert a nép olyan
embernek tartotta, mint akinek egyedül volt és van hatalma a csapások
eltávolítására. A nép azt kívánta, hogy az izraeliták megkapják az engedélyt és
eltávozhassanak Egyiptomból. Egyedül a király és a papok álltak ellen mindvégig
annak, hogy teljesítsék Mózes követelését.
Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 10
Salamon
uralkodását nevezhetnénk Izrael népe aranykorának is. Bölcsességének és
gazdagságának híre bejárta az egész Közel-Keletet. Sába királynőjét – akit a
Dél királynőjének is hívtak – szintén nagyon lenyűgözték a Salamonról hallott
hírek. Igazából nem tudjuk, hogy honnan is jött pontosan. Némelyek szerint
Arábiából, mások szerint Etiópiából. A lényeg azonban az, hogy ő személyesen
akart megbizonyosodni Salamon hírnevéről és bölcsességéről. Azt mondta, hogy
nem hitt a szóbeszédnek, miután azonban személyesen látogatta meg a királyt, és
mindezt saját maga látta, azon a véleményen volt, hogy a király bölcsessége és
gazdagsága felülmúlja mindazt, amit róla hallott. És mindebben az az igazán
csodálatos, hogy ő is Izrael Istenének tulajdonította a dicsőséget.
Salamon és
Sába királynője kölcsönösen ajándékokat adtak egymásnak. Mindazonáltal Salamon
nem követte el Ezékiás hibáját, aki bemutatta az egész gazdagságát és
elfelejtette az Úrnak adni a dicsőséget. Sába királynőjét annyira lenyűgözte
Izrael Istene, és az, amit Salamonnak adott, hogy azt gondoljuk, ez a
látogatása hozzájárult ahhoz, hogy át is adja életét Izrael Istenének (lásd Mt
12:42). Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindenünket, amink van, Istentől kaptuk!
E világ dolgai eltörpülnek Isten dolgai és gyermekeinek adott lelki
jótéteményei mellett. Sajnos az emberek úgy gyűjtenek gazdagságot, hogy mindezt
nem az adományozónak tulajdonítják. Sába királynője sokkal többet kapott
vissza, mint amennyit Salamonnak adományozott: azokat az áldásokat kapta meg,
amit akkor kapunk, ha elismerjük, hogy Isten a hatalmas gondviselő. Salamon a
Föld minden nemzetének bizonyságot tett. Mindannyian azért jöttek hozzá, hogy
hallják azt a bölcsességet, amit Istentől kapott. Adja meg Isten, hogy
láthassuk kettejüket, amint egymást köszöntik Isten országában!
Sok
gyülekezeti tag van világszerte, akik elismerik, hogy mindenüket Istentől
kapták, és ezért cserébe mindent megtesznek, amit tudnak, hogy az Ő ügyét
előremozdítsák. Valakitől egyszer ezt hallottam: „Akármennyit is adok Neki,
Isten mindig sokkal többet ad vissza!” Isten az, aki felruház bölcsességgel,
tudással és jóléttel, és népe pedig dicsőíti az Ő nevét és továbbsegíti
munkáját.
Leo Ranzolin
40. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 23. fejezetéhez
(máj. 1-7.).
Ahogyan Isten népe
egyre közelít a végső tetőponthoz, valóban úgy várunk megszabadítást ettől a
fertőzött, romlott világtól, hogy ne lenne mellette komoly nehézség vagy
szenvedés? Hányszor várjuk, hogy jól haladjon az életünk, hiszen Istent
szolgáljuk, de ha nem megy jól, akkor megkérdőjelezzük Isten vezetését?
Vagy talán mi, mint a modern Izrael,
elégedettek vagyunk az Egyiptomban lakozással. Hozzászoktunk a
kedvteléseinkhez, a kényelmünkhöz, sőt még a társadalmilag elfogadható
bálványainkhoz is. Mint a rabszolgák, inkább az ismerős és megszokott dolgokkal
tartunk, mint hogy a bizonytalanságot és a szélsőséges hányattatások
lehetőségét válasszuk. Talán jobban értékeljük a kompromisszumot, mint hogy
kiálljunk az elvekért és Istenért?
Isten az Ő irgalmában és kegyelmében
megengedi, hogy kihívások sorával találkozzunk életünk során – amelyek közül
néhányban szánalmasan elbukunk. Aztán Isten gyengéden rávilágít hitünk
hiányára, hogy így növekedhessünk a hitben, amiért Ő dolgozik a mi érdekünkben.
És ha úgy döntene, hogy nem szabadít meg minket – mi, mint a három zsidó a
tüzes kemencében, felkiáltunk: „A mi Istenünk képes minket megszabadítani, és
még ha úgy is dönt, hogy nem teszi, mi akkor is hűségesek maradunk hozzá.”
„Ó, Urunk, Istenünk, adj nekünk hitet és
bátorságot! Amikor a próbák jönnek, segíts, hogy rajtad őrizzük meg
tekintetünket, téged dicsőítve a végső megszabadításért erről a bűntől
fertőzött bolygóról. Ámen.”
Jan White
Társ lelkész
Simi Valley Seventh-day Adventist Church,
California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése