2016. május 19., csütörtök

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 19 - csütörtök - 1 Királyok 22

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 26. fejezet 312. nap

A manna, amely az égből hullott alá Izrael fenntartására, Jézus Krisztus jelképe volt, aki Istentől jött, hogy életet adjon a világnak. Jézus azt mondta: "Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá [...] ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért" (Jn 6:48-51). Isten népének a jövendő életére szóló áldás ígéretei között ezt is feljegyezték: "A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából" (Jel 2:17).

Miután elhagyta Szin pusztáját, Izrael Refidimben táborozott le. Itt nem volt innivaló vize a népnek. Ismét kételkedni kezdtek Isten gondviselésében. Vakságukban és balgaságukban ezzel a követeléssel fordultak Mózeshez: "Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk." Mózes azonban nem veszítette el türelmét és ezt mondta nekik: "Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat?" (2Móz 17:2). Azok azonban haragosan ezt kiáltották Mózesnek: "Miért hoztál ki minket Egyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?" (2Móz 17:3). Amikor Isten bőségesen ellátta őket élelemmel, akkor szégyenkezve emlékeztek vissza hitetlenségükre, zúgolódásukra és megígérték, hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. Ígéretükről azonban hamarosan megfeledkeztek és hitük első próbatétele alkalmával kudarcot vallottak. A felhőoszlop, amely vezette őket, úgy tűnt nekik, mintha félelmetes titkot rejtegetne. Megkérdőjelezték Mózes személyét és szerepét. Ki ez a Mózes? - kérdezgették egymástól - és mi lehetett a célja azzal, hogy kivezetett bennünket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság töltötte be szívüket és vakmerően azzal vádolták meg Mózest, hogy meg akarta ölni őket és gyermekeiket éhséggel, szomjúsággal és nehézségekkel, mert így gazdagodhat meg legkönnyebben vagyonukból. Dühük és méltatlankodásuk zűrzavarában már-már ott tartottak, megkövezik őt.

Nehéz helyzetében Mózes az Úrhoz kiáltott: "Mit cselekedjem ezzel a néppel?" (2Móz 17:4). Az Úr utasította, vegye maga mellé Izrael véneit és fogja botját, amellyel a csodákat művelte Egyiptomban, induljon el és menjen a nép előtt. Az Úr pedig ezt mondta neki: "Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép" (2Móz 17:6). Mózes engedelmeskedett és a sziklából folyamként ömlött ki a friss víz, mégpedig olyan bőségesen, hogy ellátta az egész tábort. Isten ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek: emelje fel botját és valami rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban cselekedte, nagy irgalmasságában megszabadításuk eszközévé tette Mózes botját.

"Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniok adott bőségesen, akárcsak a mélységes vizekből. Patakokat fakasztott a kősziklából, és folyamok módjára vizeket ömlesztett" (Zsolt 78:15-16). Mózes megütötte a kősziklát, de Isten Fia volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett és kifakasztotta a sziklából az életadó vizet. Nemcsak Mózes és a vének, hanem az egész gyülekezet is, amely bizonyos távolságban ott állt és figyelt, megpillantotta az Úr dicsőségét. Nem kétséges azonban, hogyha a felhő elmozdult volna, akkor az Úr dicsőségének rettenetes ragyogása mindazokat megölte volna, akik ott tartózkodtak.

Szomjúságában a nép megkísértette Istent, mert ezt kérdezte: "Vajon köztünk van-é az Úr vagy nincsen?" "Mert ha ő hozott bennünket ide, miért nem ád vizet is úgy, mint kenyeret?" Az így megnyilvánuló hitetlenség bizony már bűnnek számított. Mózes félt is, hogy Isten ítélete szakad rájuk. Ezért azt a helyet "Masszának és Méribának" nevezte, ami azt jelenti "megkísértés, versengés", hogy ez emlékeztesse őket bűnükre.

Most pedig egy újabb veszedelem fenyegette őket. Mivel zúgolódtak az Úr ellen, az Úr megengedte, hogy ellenségeik megtámadják őket. Az amálekiták - vad és harcias törzs, amely azon a vidéken lakott - kivonultak ellenük és megölték mindazokat, akik kimerülten és fáradtan elmaradtak a néptől és így könnyen hátba támadhatták és hatalmukba keríthették őket. Mózes tudta, hogy a nép zöme nem készült még fel a harcra, ezért arra utasította Józsuét, hogy a különböző törzsekből válasszon ki katonának alkalmas férfiakat és szervezzen belőlük egy sereget. A következő napon vezesse őket az ellenség ellen, miközben ő maga, Mózes, egy közeli magaslatra álljon Isten botjával a kezében. Ennek megfelelően a következő napon Józsué és csapata megtámadta az ellenséget, mialatt Mózes, Áron és Húr a csatateret ellenőrző dombon álltak. Az ég felé nyújtott karokkal és jobb kezében az Isten botját tartva Mózes Izrael hadseregének győzelméért imádkozott. A csata folyamán észrevették, hogy addig, amíg Mózes a karjait kitárva felfelé tartotta kezeit, Izrael győzelmesen tört előre, de abban a pillanatban, amikor karjait leeresztette, az ellenség kerekedett felül. Amikor Mózes elfáradt, Áron és Húr megfogták és magasra tartották karjait egészen napnyugtáig, amikor az ellenséget megfutamították.

Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 22

A tanulságok és azok alkalmazhatósága végtelen ebben a fejezetben. Milyen gyakran rajtakapjuk magunkat, hogy olyan ösztönösen cselekszünk, mint Akháb, amikor sokkal inkább Josafát példáját kellene követnünk: „Kérdezősködjél még ma az Úr beszéde után" (5. vers).

Isten prófétái sosem népszerűek – és sajnos ez igaz Isten népének körében is. Izrael királya gyűlölte magához hívni a prófétákat, mivel csak nagyon ritkán mondtak neki jó híreket. Inkább a hamis híreket hallgatta meg a 400 hamis prófétától! És Mikeás saját maga mondja ezt: „Él az Úr, hogy csak azt fogom mondani, amit az Úr mondánd nékem" (14. vers).

Mikeás üzenete éles ellentétben áll a hamis próféták kedves szavaival. Újra elmondhatjuk, mennyire értékeljük ennek az embernek a rendíthetetlen és elkötelezett hűségét Istenhez, még a lehetséges üldöztetés és bebörtönzés árnyékában is. A csata elkezdődött, és ahogy Mikeás megjósolta, Akháb a saját szekerében, a saját vérében állva hal meg. Elég szomorú vég egy olyan ember esetében, akinek Isten megváltást ajánlott fel újra meg újra. És bár az élete figyelmeztetésül szolgál mindnyájunknak, közülünk senki sem fog mást hibáztatni, hanem csak magát, hogyha elveszünk a végítéletkor.  Ezért ha ma halljuk Isten hangját, akkor most jött el az idő, hogy válaszoljunk. Ma, csakis most tudunk választani: életet vagy halált. Vagy a Megmentőt választjuk, vagy önmagunkat. A választás mindig a mienk, és amit választunk, az fogja befolyásolni örök sorsunkat.

A Királyok első könyve kommentárjainak zárásaként figyeljük meg, hogy a Biblia újra meg újra utal arra, hogy a fiak mindig az apjuk lábnyomát követik (43. és 53. vers). Szülőként hatalmas a felelősségünk – túlságosan is hatalmas ahhoz, hogy egyedül hordozhassuk. Legyen az az örök vágyunk, hogy úgy vezessük gyermekeinket, hogy ismerjék és szeressék Jézust, miközben szorosan kapaszkodunk Isten kezébe! A gyermekeink mindig figyelnek minket; egy nap ránk fognak hasonlítani. Ezért mi is igyekezzünk Jézusra hasonlítani! Ámen!

Charissa Fong

42. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 26. fejezetéhez (máj. 15-21.).

Ez a fejezet az alábbi gyerekdalra emlékeztet: „Morgolódva vagy utálattal teli, vagy alázatosan vagy hálával teli? Melyik a te hozzáállásod? Morgolódsz és sóhajtozol, vagy elismered és hálás vagy mindazért, amit Isten tett érted?”

Hogyan reagálunk a nehézségekre, kihívásokra, kényelmetlenségekre a bűnnek ezen a terméketlen világán? Istenre nézünk-e bizalommal és örvendezve, hisz neki ezer útja van arra, hogy gondoskodjon rólunk? Vagy a vezetésünket hibáztatjuk a megpróbáltatásokért? Megtanultunk-e már hinni, hogy még a nehézségek idején is, Ő a keresztény hitünket növeli és Ő gondoskodni fog rólunk?

Amikor ebben a terméketlen pusztaságban megszomjazunk, kortyolunk-e mélyen az Élet vizéből, felismervén, hogy csak Krisztus olthatja a szomjunkat? Vagy megelégszünk a világ keserű, szennyezett vizével?
Éhezünk-e mannára – Isten szavára? Vagy morgolódunk és panaszkodunk, mert Egyiptom húsosfazekait dédelgetjük?

Az Egyiptomból a Sínai-félszigetig vezető útra való reflektálás arra emlékeztet, hogy többet imádkozzam, kevesebbet kritizáljak, és naponta egyek és igyak Krisztus életéből. Hittel akarom keresni az Ő gondviselését, és bízni akarok az ő megmentő kegyelmében és irgalmasságában az élet száraz időszakai alatt.

„Drága Atyám, bocsásd meg, hogy siránkoztam és panaszkodtam a sivatagban. Bocsásd meg, hogy elfelejtettem, hogy Te vagy az, aki vezet. Adj, kérlek, hálás és hittel teli szívet. Ámen.”
Jan White
Associate Pastor
Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése