Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 26. fejezet 312. nap
A manna,
amely az égből hullott alá Izrael fenntartására, Jézus Krisztus jelképe volt,
aki Istentől jött, hogy életet adjon a világnak. Jézus azt mondta: "Én
vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak.
Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá [...] ha valaki eszik e
kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem,
amelyet én adok a világ életéért" (Jn 6:48-51). Isten népének a jövendő
életére szóló áldás ígéretei között ezt is feljegyezték: "A győzedelmesnek
enni adok az elrejtett mannából" (Jel 2:17).
Miután
elhagyta Szin pusztáját, Izrael Refidimben táborozott le. Itt nem volt innivaló
vize a népnek. Ismét kételkedni kezdtek Isten gondviselésében. Vakságukban és
balgaságukban ezzel a követeléssel fordultak Mózeshez: "Adjatok nékünk
vizet, hogy igyunk." Mózes azonban nem veszítette el türelmét és ezt
mondta nekik: "Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat?"
(2Móz 17:2). Azok azonban haragosan ezt kiáltották Mózesnek: "Miért hoztál
ki minket Egyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és
barmainkat?" (2Móz 17:3). Amikor Isten bőségesen ellátta őket élelemmel,
akkor szégyenkezve emlékeztek vissza hitetlenségükre, zúgolódásukra és megígérték,
hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. Ígéretükről azonban hamarosan
megfeledkeztek és hitük első próbatétele alkalmával kudarcot vallottak. A
felhőoszlop, amely vezette őket, úgy tűnt nekik, mintha félelmetes titkot
rejtegetne. Megkérdőjelezték Mózes személyét és szerepét. Ki ez a Mózes? -
kérdezgették egymástól - és mi lehetett a célja azzal, hogy kivezetett
bennünket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság töltötte be szívüket és
vakmerően azzal vádolták meg Mózest, hogy meg akarta ölni őket és gyermekeiket
éhséggel, szomjúsággal és nehézségekkel, mert így gazdagodhat meg legkönnyebben
vagyonukból. Dühük és méltatlankodásuk zűrzavarában már-már ott tartottak,
megkövezik őt.
Nehéz
helyzetében Mózes az Úrhoz kiáltott: "Mit cselekedjem ezzel a
néppel?" (2Móz 17:4). Az Úr utasította, vegye maga mellé Izrael véneit és
fogja botját, amellyel a csodákat művelte Egyiptomban, induljon el és menjen a
nép előtt. Az Úr pedig ezt mondta neki: "Ímé én oda állok te elődbe a
sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a
nép" (2Móz 17:6). Mózes engedelmeskedett és a sziklából folyamként ömlött
ki a friss víz, mégpedig olyan bőségesen, hogy ellátta az egész tábort. Isten
ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek: emelje fel botját és valami
rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban
cselekedte, nagy irgalmasságában megszabadításuk eszközévé tette Mózes botját.
"Sziklákat
hasított meg a pusztában, és inniok adott bőségesen, akárcsak a mélységes
vizekből. Patakokat fakasztott a kősziklából, és folyamok módjára vizeket
ömlesztett" (Zsolt 78:15-16). Mózes megütötte a kősziklát, de Isten Fia
volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett és kifakasztotta a
sziklából az életadó vizet. Nemcsak Mózes és a vének, hanem az egész gyülekezet
is, amely bizonyos távolságban ott állt és figyelt, megpillantotta az Úr
dicsőségét. Nem kétséges azonban, hogyha a felhő elmozdult volna, akkor az Úr
dicsőségének rettenetes ragyogása mindazokat megölte volna, akik ott tartózkodtak.
Szomjúságában
a nép megkísértette Istent, mert ezt kérdezte: "Vajon köztünk van-é az Úr
vagy nincsen?" "Mert ha ő hozott bennünket ide, miért nem ád vizet is
úgy, mint kenyeret?" Az így megnyilvánuló hitetlenség bizony már bűnnek
számított. Mózes félt is, hogy Isten ítélete szakad rájuk. Ezért azt a helyet
"Masszának és Méribának" nevezte, ami azt jelenti "megkísértés,
versengés", hogy ez emlékeztesse őket bűnükre.
Most
pedig egy újabb veszedelem fenyegette őket. Mivel zúgolódtak az Úr ellen, az Úr
megengedte, hogy ellenségeik megtámadják őket. Az amálekiták - vad és harcias
törzs, amely azon a vidéken lakott - kivonultak ellenük és megölték mindazokat,
akik kimerülten és fáradtan elmaradtak a néptől és így könnyen hátba
támadhatták és hatalmukba keríthették őket. Mózes tudta, hogy a nép zöme nem
készült még fel a harcra, ezért arra utasította Józsuét, hogy a különböző
törzsekből válasszon ki katonának alkalmas férfiakat és szervezzen belőlük egy
sereget. A következő napon vezesse őket az ellenség ellen, miközben ő maga,
Mózes, egy közeli magaslatra álljon Isten botjával a kezében. Ennek megfelelően
a következő napon Józsué és csapata megtámadta az ellenséget, mialatt Mózes,
Áron és Húr a csatateret ellenőrző dombon álltak. Az ég felé nyújtott karokkal
és jobb kezében az Isten botját tartva Mózes Izrael hadseregének győzelméért
imádkozott. A csata folyamán észrevették, hogy addig, amíg Mózes a karjait
kitárva felfelé tartotta kezeit, Izrael győzelmesen tört előre, de abban a
pillanatban, amikor karjait leeresztette, az ellenség kerekedett felül. Amikor
Mózes elfáradt, Áron és Húr megfogták és magasra tartották karjait egészen
napnyugtáig, amikor az ellenséget megfutamították.
Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 22
A tanulságok és azok
alkalmazhatósága végtelen ebben a fejezetben. Milyen gyakran rajtakapjuk
magunkat, hogy olyan ösztönösen cselekszünk, mint Akháb, amikor sokkal inkább
Josafát példáját kellene követnünk: „Kérdezősködjél
még ma az Úr beszéde után" (5. vers).
Isten prófétái sosem népszerűek – és sajnos ez igaz Isten népének körében is. Izrael királya gyűlölte magához hívni a prófétákat, mivel csak nagyon ritkán mondtak neki jó híreket. Inkább a hamis híreket hallgatta meg a 400 hamis prófétától! És Mikeás saját maga mondja ezt: „Él az Úr, hogy csak azt fogom mondani, amit az Úr mondánd nékem" (14. vers).
Mikeás üzenete éles ellentétben áll a hamis próféták kedves szavaival. Újra elmondhatjuk, mennyire értékeljük ennek az embernek a rendíthetetlen és elkötelezett hűségét Istenhez, még a lehetséges üldöztetés és bebörtönzés árnyékában is. A csata elkezdődött, és ahogy Mikeás megjósolta, Akháb a saját szekerében, a saját vérében állva hal meg. Elég szomorú vég egy olyan ember esetében, akinek Isten megváltást ajánlott fel újra meg újra. És bár az élete figyelmeztetésül szolgál mindnyájunknak, közülünk senki sem fog mást hibáztatni, hanem csak magát, hogyha elveszünk a végítéletkor. Ezért ha ma halljuk Isten hangját, akkor most jött el az idő, hogy válaszoljunk. Ma, csakis most tudunk választani: életet vagy halált. Vagy a Megmentőt választjuk, vagy önmagunkat. A választás mindig a mienk, és amit választunk, az fogja befolyásolni örök sorsunkat.
A Királyok első könyve kommentárjainak zárásaként figyeljük meg, hogy a Biblia újra meg újra utal arra, hogy a fiak mindig az apjuk lábnyomát követik (43. és 53. vers). Szülőként hatalmas a felelősségünk – túlságosan is hatalmas ahhoz, hogy egyedül hordozhassuk. Legyen az az örök vágyunk, hogy úgy vezessük gyermekeinket, hogy ismerjék és szeressék Jézust, miközben szorosan kapaszkodunk Isten kezébe! A gyermekeink mindig figyelnek minket; egy nap ránk fognak hasonlítani. Ezért mi is igyekezzünk Jézusra hasonlítani! Ámen!
Charissa Fong
42. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 26. fejezetéhez
(máj. 15-21.).
Ez a fejezet az
alábbi gyerekdalra emlékeztet: „Morgolódva vagy utálattal teli, vagy alázatosan
vagy hálával teli? Melyik a te hozzáállásod? Morgolódsz és sóhajtozol, vagy
elismered és hálás vagy mindazért, amit Isten tett érted?”
Hogyan reagálunk a nehézségekre, kihívásokra,
kényelmetlenségekre a bűnnek ezen a terméketlen világán? Istenre nézünk-e
bizalommal és örvendezve, hisz neki ezer útja van arra, hogy gondoskodjon
rólunk? Vagy a vezetésünket hibáztatjuk a megpróbáltatásokért? Megtanultunk-e
már hinni, hogy még a nehézségek idején is, Ő a keresztény hitünket növeli és Ő
gondoskodni fog rólunk?
Amikor ebben a terméketlen pusztaságban
megszomjazunk, kortyolunk-e mélyen az Élet vizéből, felismervén, hogy csak
Krisztus olthatja a szomjunkat? Vagy megelégszünk a világ keserű, szennyezett
vizével?
Éhezünk-e mannára – Isten szavára? Vagy
morgolódunk és panaszkodunk, mert Egyiptom húsosfazekait dédelgetjük?
Az Egyiptomból a Sínai-félszigetig vezető
útra való reflektálás arra emlékeztet, hogy többet imádkozzam, kevesebbet
kritizáljak, és naponta egyek és igyak Krisztus életéből. Hittel akarom keresni
az Ő gondviselését, és bízni akarok az ő megmentő kegyelmében és
irgalmasságában az élet száraz időszakai alatt.
„Drága Atyám, bocsásd meg, hogy siránkoztam
és panaszkodtam a sivatagban. Bocsásd meg, hogy elfelejtettem, hogy Te vagy az,
aki vezet. Adj, kérlek, hálás és hittel teli szívet. Ámen.”
Jan White
Associate Pastor
Simi Valley
Seventh-day Adventist Church, California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése