MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Új olvasmány a fejezet végén a
Pátriárkák és próféták 22. fejezetéhez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 22. fejezet 287. nap
22.
Mózes
Az
egyiptomiak, hogy az éhínség idején elláthassák magukat élelemmel, barmaikat és
szántóföldjeiket eladták az uralkodónak és így örökös rabszolgaságra kötelezték
magukat. József azonban bölcsen gondoskodott szabadon bocsátásukról. Megengedte
nekik, hogy saját földjeik bérlői legyenek. Évenként munkájuk egyötödét kellett
befizetniük hűbérként az állam pénztárába.
Jákób
fiainak azonban nem kellett ilyen feltételek mellett elkötelezniük magukat.
Azért a szolgálatért, amit József nyújtott az egyiptomi népnek, nemcsak az
ország egy részét ajándékozták nekik otthonukként, de adót sem kellett
fizetniük; az ínség idején pedig élelemmel is bőségesen ellátták őket. A király
nyilvánosan elismerte, hogy Egyiptom József kegyelmes Istene útján élvezte a
gabonában való bőséget, mialatt más országok népei éhen vesztek el. A fáraó azt
is látta, hogy József ügyintézése nagymértékben meggazdagította az országot és
ezért háláját kedvezményekkel fejezte ki Jákób családja iránt.
Az idő
múlásával ez a nagy ember, akinek Egyiptom oly sokat köszönhetett, és az a
nemzedék is, amelyet megáldott munkájával, a sírba szállott. "Azonközben
új király támada Egyiptomban, aki Józsefet nem ismerte vala" (2Móz 1:8).
Nem mintha az új király előtt ismeretlenek lettek volna Józsefnek a nemzet
érdekében tett szolgálatai. De nem kívánta ezeket elismerni, és amennyire csak
lehetett igyekezett elfelejteni mindezt. "És monda az ő népének: Ímé az
Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. Nosza bánjunk okosan vele,
hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is
ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harcoljon és az országból kimenjen"
(2Móz 1:9-10).
Az
izraeliták már sokan voltak. "Izráel fiai pedig szaporák valának,
szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy hogy megtelék
velök az ország" (2Móz 1:7). József gondoskodása és az akkor uralkodó
fáraó támogatása alatt, az izraeliták gyorsan szaporodtak és betöltötték a
földet. Megmaradtak különálló népnek, és sem szokásaikban, sem vallásukban nem
voltak közösek az egyiptomiakkal. Egyre növekvő számuk felkeltette a király és
a nép félelmét, és attól tartottak, hogy háború esetén esetleg Egyiptom
ellenségeihez csatlakoznak. Az államérdek mégsem engedte az országból való
kiűzésüket. Sokan közülük ügyes és értelmes szakmunkások voltak, akik
nagymértékben elősegítették a nemzet gazdagodását. A királynak szüksége volt az
ilyen képesített dolgozókra pazar palotái és templomai építésénél. Ennek
megfelelően egy sorba állította őket azokkal az egyiptomiakkal, akik
birtokaikkal együtt magukat is eladták a királyságnak. Hamarosan felügyelőket
rendeltek föléjük és így rabszolgaságuk teljes lett. "[...] kegyetlenül
dolgoztatták az egyiptomiak az Izráel fiait. És kemény munkával keseríték
életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden
munkájokkal, melyeket kegyetlenül dolgoztatnak vala velök" (2Móz 1:13-14).
"De
minél inkább sanyargatják vala őt, annál inkább sokasodik és annál inkább
terjeszkedik vala, s félnek vala az Izráel fiaitól" (2Móz 1:12).
A király
és tanácsadói azt remélték, hogy nehéz munkával megfékezhetik az izraeliták
szaporodását, és így csökkenthetik létszámukat, megtörhetik független
lelkületüket. Amikor szándékukat nem sikerült megvalósítaniuk, még kegyetlenebb
szabályokat vezettek be. Rendeletet adtak ki a bábáknak, mely szerint a
megszületéskor meg kell ölni minden héber fiúgyermeket. E rendeletnek Sátán
volt az indítványozója. ő tudta, hogy a szabadító Izraelből származik. Azzal,
hogy rávette a királyt az izraeliták fiúgyermekeinek elpusztíttatására, Isten
szándékát remélte meghiúsítani. Ezek az asszonyok azonban félték az Istent és
nem merték végrehajtani a király kegyetlen parancsát. Az Úr elismerően
vélekedett magatartásukról és megáldotta őket. A királyt felbőszítette
szándékának kudarca, és további kemény parancsot adott ki. Az egész népet
felszólította, hogy mindenki keresse meg és gyilkolja meg tehetetlen áldozatát.
"Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, aki
születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben"
(2Móz 1:22).
E
rendelet idején fia született a Lévi törzsből származó istenfélő házaspárnak,
Amrámnak és Jokébednek. A csecsemő "szép" volt. Szülei abban a hitben
éltek, hogy Izrael szabadításának ideje közeleg, és Isten szabadítót támaszt
népének. Elhatározták, hogy kicsi gyermeküket nem szolgáltatják ki. Istenben
való hitük megerősítette szívüket, "[...] és nem féltek a király
parancsától" (Zsid 11:23).
Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 21
Ebben a fejezetben még többet tudunk meg Dávid
életrajzíróiról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy rendezetlenül, nem
kronologikus sorrendben írtak, de mégis volt egy bizonyos időrendi sorrendjük.
Például, Dávid hét és fél éven keresztül Hebronból irányította az országot,
majd Jeruzsálembe tette át székhelyét, ahol még évekig uralkodott, egészen a
haláláig (2Sám 5:5). Dávid egészen addig nem gondoskodott Méfibósetnek, Jonatán
fiának, Saul unokájának a szükségleteiről, amíg nem költözött Jeruzsálembe, de ezt
követően – ahogy a Biblia 2Sám 9:13-ban mondja: „állandóan a király asztalánál étkezett”.
Mindezek előtt egy kellemetlen helyzetről szerezhetünk tudomást, amelynek során Saulnak és fiainak ellenségeit bábként használták fel, politikai elismerés céljából, de Méfibósetet megkímélték ettől. A gibeoniták, az amoriták maradéka kölcsönös egyezséget kötött az izrealitákkal még Józsué ideje alatt. Annak ellenére, hogy városaik Benjámin törzsének területén voltak, Saul indokolatlanul lemészárolta a lakók egy részét. Az éhínség Isten büntetése volt Saul öldöklése miatt. Később Dávid a gibeoniták kérése szerint hét embert adott nekik Saul családjából, hogy felakaszthassák őket viszonzásként azért, amit Saul tett velük. Dávid gyorsan cselekedett a béke érdekében, de Méfibósetet nem adta oda nekik. Az árpaaratás első napjaiban (2Sám 21:9) akasztották fel a hét embert egy hegyen annak bizonyítékaként, hogy az „életet életért” elvet beteljesítették. Aja leányának, Rispának két fiát szintén felakasztották (Rispa Saul király ágyasa volt). Rispa letáborozott a szikla tetején, és éjjel-nappal távol tartotta a madarakat és más állatokat a holttestektől (10. vers).
A korábbi történetekből tudjuk, hogy Jábes-Gileád lakói elmentek Bethsánba éjszaka, ahol a filiszteusok kiakasztották Saul és Jonatán holttestét a falra, levették a testeket, hazavitték, és tisztességesen eltemették azokat. A gibeonitákkal való tapasztalata után Dávid elment Jábes-Gileádba, felvették Saul és Jonatán hamvait, és a másik hét halottal együtt eltemették őket Saul édesapjának a sírboltjában. Ezek után Isten meghallgatta az ország népének imáját (2Sám 21:12-14). De vajon miért tűnik úgy, hogy Isten megelégedett Saul hét leszármazottjának a halálával, és ezután már meghallgatta az ország imáját? Valójában nem Isten, hanem a gibeoniták elégedtek meg az ítélettel, és fordultak vissza Istenhez, és Isten erre a lépésükre válaszolt.
A történetírónak van még egy információja, amit közölni akar velünk, mégpedig az, hogy a filiszteusok háborúba bonyolódtak Izraellel. Az egész lényege, hogy a katonák nem akarták, hogy Dávid továbbra is velük tartson a heves csatába, mert már fáradékony volt. Tehát a történetíró leírja azokat a férfiakat, akik Dávid helyébe léptek az óriásokkal való küzdelmekben. Például Séruja fia, Abisai megölte Jisbi Bénóbot, máshol Sibbékai megöli Sábot. Egy másik csatában Elkhanán megölte a gitteusi Góliát testvérét. Az utolsó a listán az a csata Gáthban, ahol Jonatán, Simeán fia megölte azt az óriást, akinek hat ujja volt mindkét kezén és mindkét lábán. Mindegyik óriás az összes elképzelhető fegyverrel fel volt fegyverezve. Bár az Úr nevét nem említi a szöveg ezekben a csatákban, de le tudjuk vonni a következtetést, hogy az Úr oltalmazta Dávidot, és Ő adott neki győzelmet ellenségei felett a királyi sereg katonái által.
Szerető Istenünk!
Egy olyan világban élünk, ahol mindennaposak a
válások, elszakadások és keveredések. Az igaz vallás hívei is minden szinten
kompromisszumokat kötnek, de mindezek közepette biztosítasz bennünket arról,
hogy a hűségeseket vezetni és védeni fogod, és mindennapi szükségleteinkben is
megsegítesz minket. Ámen.
Koot van Wyk
39. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 22. fejezetéhez
(ápr. 24-30.).
Ez a fejezet
Mózesnek, Isten szolgájának a formálódását írja le. A József idején megszerzett
kiváltságok már a múlté lettek, szándékosan eltörölte őket az új fáraó. Ez a
fáraó elrendelte a zsidó fiúgyermekek halálát. Mózes Isten gondviselése által
megmenekült, és az édesanyja gondoskodhatott róla legfiatalabb éveiben. Micsoda
bizonyságtétellé válik a történet az édesanyák befolyására!
A
zsidók Egyiptom jólétét keresték, nem a háborút, ami sokatmondó. Az egyetlen
bűnük a hitük sértetlensége volt. „Azonban mindig megtartották elkülönültségüket.
Az egyiptomiakkal nem társultak, nem vették fel nemzeti szokásaikat, sem
vallásukat…” (242 o.) Megvizsgálhatjuk, hogy mennyire hűségesek voltak, ha a
kivonulás eseményeit tekintjük! Azonban egy fontos szempontot tartsunk szem
előtt: Isten népe nem azért akar különböző lenni, mert valami feltételezett
erény van abban, ha különbözőek. A különbözőség csupán az eredménye a hitünk
sértetlenségének, amikor bűnös kultúrában vagyunk.
Mózes alázatos pásztorként szolgált negyven
éven keresztül. „De a végtelen Bölcsesség negyven évi alázatos pásztorkodásra
hívta el azt, akit népe majdani vezetőjévé választott.” (247–238. o.) „Az örök
hegyek ünnepélyes fenségében a Mindenható hatalmát és dicsőségét szemlélte
napról napra…” (251. o.) Isten hívása váratlanul jött, az égő csipkebokor
formájában. A megadás az életében felkészítette őt arra, hogy elfogadja Isten
ígéretét a hatalomra, és bátorsággal fogjon hozzá a munkához. „Legyen a példája
előttünk is arra, hogy mit tesz Isten azok jellemének megerősítésére, akik tökéletesen
bíznak Benne és maradéktalanul engedelmeskednek parancsainak.” (255. o.)
A vezetői képességek fejlesztése a
lelkiséggel kezdődik!
Skip Bell
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése