2016. április 4., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - április 4 - HÉTFŐ - 2 Sámuel 1

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 18-19. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18. fejezet 267. nap

Elhagyatott, hegyes vidék volt ez; vadállatok tanyája, tolvajok és gyilkosok rejtekhelye. A magányos, védtelen Jákób mélységes szorongással borult a földre. Éjfél volt. Mindaz, ami az életét kedvessé tette, a túlparton volt halálos veszedelemnek kitéve. Legjobban az a gondolat keserítette, hogy az ő bűne hozta ezt a veszélyt az ártatlanokra. Könnyek között, buzgón imádkozott Istenhez. Hirtelen egy erős kéz nehezedett rá. Azt gondolta, hogy ellenség tör életére, és igyekezett kiszabadítani magát a támadó szorításából. A sötétségben küzdöttek a győzelemért. Egy szó sem hangzott el, de Jákób minden erejét összeszedte; egy pillanatra sem lankadt ereje. Amíg így küzdött életéért, bűntudat nehezedett lelkére. Elé tárultak bűnei, hogy elválasszák Istentől. De kétségbeejtő helyzetében eszébe jutottak Isten ígéretei, és egész szívével irgalmáért könyörgött. A küzdelem majdnem hajnalhasadtáig tartott, amikor az idegen Jákób combjára tette ujját, és ő azonnal megbénult. A pátriárka most értette meg, ki volt az ellenfele. Tudta, hogy mennyei küldöttel tusakodott, és ezért nem tudott szinte emberfeletti erőfeszítéssel sem győzni. Krisztus volt az, "a szövetség Angyala" nyilatkoztatta ki magát Jákóbnak. A pátriárka megnyomorodott és nagyon szenvedett, de nem engedett szorításából. Bűnbánattal és megtörten kapaszkodott az Angyalba; "[...] sírt és könyörgött néki" (Hós 12:4) áldásáért esedezve. Biztos akart lenni abban, hogy Isten megbocsátotta bűnét. A fizikai fájdalom nem tudta Jákób figyelmét elterelni céljáról. Elhatározása csak erősödött, hite elmélyült és a végsőkig kitartó lett. Az Angyal megpróbálta kiszabadítani magát. Sürgette Jákóbot; "[...] Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal." De Jákób így válaszolt: "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet" (1Móz 32:26). Ha ez kérkedő, önhitt magabiztosság lett volna, Jákób nyomban megsemmisül. De azért volt olyan biztos a dolgában, mert bár megvallotta a maga érdemtelenségét, mégis bízott a szövetséget megtartó Isten hűségében.

Jákób "küzdött az Angyallal és legyőzte". Alázatosan, bűnbánattal és a saját akaratáról lemondva ez a bűnös, tévelygő halandó legyőzte a mennyei Felséget. Remegve kapaszkodott Isten ígéreteibe, és a Végtelen Szeretet szíve nem tudta elutasítani a bűnös könyörgését.

Ekkor világosan Jákób elé tárult, mi volt az a hiba, ami bűnéhez, az elsőszülöttségi jog csalás általi megszerzéséhez vezetett. Nem bízott Isten ígéreteiben, hanem a saját erőfeszítéseivel akarta elérni azt, amit Isten a maga idejében és módján valósított volna meg. A bocsánat bizonyságául neve, amely bűnére emlékeztetett, győzelmére emlékeztető névre változott. "[...] Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved," - mondta az Angyal - "hanem Izraelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél" (1Móz 33:28).

Jákób megkapta azt az áldást, amelyre lelke vágyott. Isten megbocsátotta annak a bűnét, aki a másikat kitúrta a helyéből. Jákób életének válságos szakasza befejeződött. Kétely, tanácstalanság és bűntudat keserítette meg korábbi életét, de most minden megváltozott. Olyan jó volt a béke, az Istennel való megbékélés! Jákób már nem félt Ézsaúval való találkozásától. Isten, aki megbocsátotta bűnét, meg tudja Ézsaú szívét is lágyítani, hogy elfogadja az ő megalázkodását és bűnbánatát.

Mialatt Jákób az Angyallal küzdött, Isten egy másik mennyei követet küldött Ézsaúhoz. Álmában Ézsaú látta öccsét, aki húsz évig atyja házától távol, számkivetésben élt; látta, mennyire fáj neki anyja halála; látta őt Isten seregeitől körülvéve. Ezt az álmot Ézsaú elmondta katonáinak, és azt a parancsot adta, ne ártsanak Jákóbnak, mert atyja Istene van vele.
A két csapat végül közeledett egymáshoz: a puszta vezére harcosait vezetve, Jákób pedig feleségeivel és gyermekeivel, pásztorok, szolgálók kíséretében, és az állatok hosszú sorával követve. A pátriárka botjára támaszkodva ment a katonák csapata elé. A nemrég vívott küzdelemtől sápadt és rokkant volt. Lassan és nehezen járt; minden lépésnél megállt, de arcáról öröm és béke sugárzott.

Ézsaú, amikor meglátta a szenvedő nyomorékot, "[...] eleibe futamodék és megölelé őt, nyakába borula, s megcsókolá őt, és sírának" (1Móz 33:4). E jelenet láttán még Ézsaú durva katonái is elérzékenyültek. Ézsaú ugyan elmondta nekik álmát, de ők nem találtak magyarázatot parancsnokuk változására. Látták, hogy a pátriárka milyen gyenge, de nem gondolták, hogy gyengesége jelenti az erejét.

A Jabbok partján átélt éjszakai küzdelmében, amikor a pusztulás oly közelinek tűnt, Jákób megtanulta, milyen hiábavaló az emberi segítség; milyen alaptalan emberi erőben bízni. Látta, hogy egyedüli segítsége az, aki ellen súlyosan vétkezett. Tehetetlenül és érdemtelenül hivatkozott Isten ígéretére, hogy irgalmaz a bűnbánó bűnösnek. Ez az ígéret volt a megbocsátás és az elfogadás biztosítéka. Az ég és a föld elmúlhat, ez az ígéret akkor sem vallhat kudarcot. Ez adott erőt neki félelmetes küzdelmében.

Jákób gyötrelmes éjszakája ábrázolja azt a próbát, amelyet Isten népének el kell viselnie közvetlen Krisztus második eljövetele előtt. Jeremiás próféta, aki szent látomásban látta ezt az időt, mondta: "[...] A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség, [...] miért változtak orcáik fakósárgává? Jaj! mert nagy az a nap annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból!" (Jer 30:5-7).

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 1

Saul és három fia elesett a filiszteusok elleni csatában, ahogyan ezt Sámuel 1. könyve is feljegyzi. Elérkezett az idő, hogy Dávid lépjen trónra. Sámuel 2. könyvének 1. fejezete a Saul és Dávid uralkodása közötti átmeneti időszak leírása.

Dávid még filiszteus területen volt, amikor hírét vette, hogy egy nagy ütközet volt a filiszteusok és Izráel között. Érthető, hogy Dávid mindent kész volt megtenni, hogy megtudja a csata kimenetelét. Valószínűleg türelmetlenül várta a legapróbb híradást is a harctérről. Történetesen a hír egy amálekitától jött, akinek az életét Saul kímélte meg, amikor Isten parancsa iránti engedetlenségében nem pusztította el teljes egészében az amálekitákat (1Sám 15:2-3). Függetlenül attól, hogy a beszámoló mennyire volt megbízható, egy néhány tényre fény derült: 1) Saul király elvesztette a csatát, és fiával, Jonatánnal együtt meghalt; 2) a hír hozója amálekita volt; és 3) a hírnök valószínűleg abban a hitben volt, hogy jó hírt hoz, „örömet szerez Dávidnak” (2Sám 4:10), a puszta tény, hogy elhozta Dávidnak Saul koronáját és az aranyperecét arra utalt, hogy Dávidban felismerte az új királyt.

Legnagyobb meglepetésére Dávid mélyen gyászolt Saul és Jonatán halála és az Úr népének vesztesége felett. Nem jutalmazta meg az amálekitát, ahogyan azt a hírvivő várta, hanem saját kardjával végeztette ki, mivel önnön vallomása tanúskodott ellene: „Én öltem meg az Úrnak felkentjét” (16. vers).

Dávid gyásza nem csupán politikai színjáték volt, siratóénekének, az Íj-dalnak (2Sám 1:17-27) keserűsége bizonyítja bánatának mélységét és őszinteségét. Dávid azt tanácsolja Izráelnek, hogy ne tegyék közhírré Saul halálát, ehelyett inkább egyszerű szavakkal hívja Izráel lányait, hogy sírjanak vele Saul felett (24. vers). Saul jó néhányszor halálra kereste Dávidot, mégsem okozott sem örömet, sem megelégedést számára a király halála. Az Úr útmutatása az ellenség szeretetéről nagyban átalakította Dávid látásmódját. Szemében Saul volt „Izrael gyönyörűsége”, az „erős és hatalmas”, mert ő volt az Úr fölkentje. Ahogy dicsérte üldözőjében az erényeket, Dávid az Urat dicsőítette meg, akitől „minden jó adomány és tökéletes ajándék” származik (Jak 1:17). Mi is Istennek adunk dicsőséget, amikor másokban, – még „ellenségeinkben” is – , a jót látjuk meg, és erényeikről beszélünk.

Dávid nagyra értékeli gyászénekében Jonatánt bátorságáért, apja, Saul iránt tanúsított gyermeki, ragaszkodó szeretetéért, és a nép iránti elkötelezett hűségéért. Ahogy olvassuk Dávid sorait, szinte érezzük összetört szíve bánatát, amit Jonatán felett érzett, akiben oly kivételes barátot veszített el, és osztozunk kimondhatatlan fájdalmában.

Dávid és Saul, Isten két felkentje közötti konfliktus arra a kozmikus küzdelemre emlékeztet bennünket, ami Mihály és a sárkány között folyik (Jel 12:7-9). Ahogyan Dávid kesergett Saul fölött, úgy sír Jézus is sátán és mindazok miatt, akik vele együtt fellázadtak a Menny ellen. Dávid szomorúsága ahhoz a keserűséghez is hasonló volt, amit Jézus érzett Jeruzsálem felett (Mt 23:37-39).

A jó hír az, hogy közel van az a nap, amikor minden küzdelem véget ér „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé ...”

Samuel Wang
Kelet-Ázsia Misszióközpont Taiwan

36. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez (ápr. 3-9.).

Ahogy pirkadni kezd, Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)

Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az „ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől, amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.

Szükségünk van-e nekünk is megváltásra azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?

Kenley Hall
Andrews University Theological Seminary

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése