Higgyetek az Ő prófétáinak - április 26 - KEDD - 2 Sámuel 23

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 22. fejezet 289. nap

Izrael véneivel angyalok közölték, hogy szabadulásuk ideje elközeledett, és hogy Mózes az az ember, akire Isten rábízta ennek a feladatnak az elvégzését. Mózessel is angyalok közölték, hogy Jahve őt választotta ki népe megszabadítására. Mózes, mivel feltételezte, hogy népének fegyveres erővel kell majd kivívnia szabadságát, és így várhatóan neki kell majd a héberek hadseregét az egyiptomiak ellen vezetnie, elfojtotta nevelő anyjához és a fáraóhoz fűződő érzelmeit, nehogy ezek majd megakadályozzák Isten akaratának teljesítésében.

Az egyiptomi törvények szerint mindazoknak, akik elfoglalták a fáraók trónját, a papi rendnek is tagjaivá kellett lenniük. Ez azt jelentette, hogy Mózest is - a trón nyilvánvaló örökösét - be kellett avatni a nemzet és az államvallás titkaiba. Beavatása feladatával a papokat bízták meg. Mózest azonban - ámbár lelkes tanítvány volt - semmiképpen sem tudták rávenni arra, hogy részt vegyen a bálványistenek imádásában és szolgálatában. Megfenyegették a királyi korona elvesztésével és figyelmeztették, hogy a hercegnő is ki fogja tagadni, ha továbbra is állhatatosan ragaszkodik a héberek hitéhez. Mózes azonban továbbra is kitartott elhatározása mellett, hogy az egy Istenen, a menny és a föld Teremtőjén kívül senki és semmi mást nem imád és nem tisztel. Sőt vitatkozott és érvelt a papokkal. Rámutatott arra, hogy milyen babonás balgaságot követnek, amikor élettelen tárgyakat, bálványokat részesítenek tiszteletben. Senki sem tudta megcáfolni érveit, vagy megváltoztatni véleményét. Egy ideig eltűrték szilárd magatartását, határozottságát magas rangja miatt, és azért, mert a király és a nép bizalmát élvezte.

"Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják. Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett" (Zsid 11:24-26). Mózes alkalmas volt arra, hogy a föld nagyjai között kimagasló helyet foglaljon el, hogy a legdicsőbb ország királyi udvarában tündököljön, és megmutassa hatalma erejét. Nagy műveltségével kimagaslik minden idők nagy emberei közül. Páratlan történetíró, költő, filozófus, hadvezér és törvényadó volt. Mégis, amikor szinte az egész világ nyitva állt előtte, volt erkölcsi ereje ahhoz, hogy visszautasítsa a gazdagság kecsegtető kilátásait, a nagyságot és a hírnevet "inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét" (Zsid 11:25).

Mózest tanították arra is, hogy Isten a végső jutalmat az ő alázatos és engedelmes szolgáinak megadja, és ezzel szemben minden világi előnyt jelentéktelennek minősített. A fáraó palotájának a nagyszerűségét és az uralkodó trónját ösztönzésként tárták Mózes elé. ő azonban tudta, hogy a királyi udvar bűnös örömei és élvezetei az embert elvonják Istentől. Mózes túltekintett a káprázatos palotán, a koronán, és tekintetét arra a nagy megtiszteltetésre, irányította, amellyel a Magasságos az ő szentjeit ajándékozza majd meg bűntől mentes országában. A hit szemével Mózes látta azt a hervadhatatlan, el nem pusztítható koronát, amelyet a menny Királya helyez a győztesek homlokára. Ez a hite indította arra, hogy forduljon el a föld uralkodóitól és csatlakozzék az alázatos, szegény és megvetett néphez. Isten választott népéhez, amely nép Istennek kíván inkább engedelmeskedni, mint a bűnnek szolgálni.

Mózes negyven éves koráig maradt a királyi udvarban. Ezalatt gondolatai gyakran fordultak népe nyomorult állapotára. Szolgaságukban gyakran meglátogatta testvéreit, és azzal a bizonyossággal bátorította őket, hogy Isten a szabadításukért munkálkodik. Gyakran gerjedt haragra, amikor azt látta, hogy egyiptomiak igazságtalanul bánnak népével és kegyetlenül elnyomják őket. Ilyenkor égett a vágytól, hogy megtorolja gonoszságukat. Egy nap, amikor éppen kint járt a mezőn, meglátta, hogy egy egyiptomi robotmester ütlegel egy héber férfit. Odaugrott és agyonütötte az egyiptomit. Az izraelita férfiún kívül nem volt senki tanúja ennek a tettnek, és Mózes azonnal eltemette az egyiptomi testét a homokba. Késznek mutatkozott arra, hogy megvédelmezze népe ügyét. Azt remélte, hogy hamarosan felkelnek szabadságuk visszaszerzése érdekében. "És azt gondolá, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást; de azok nem értették meg" (ApCsel 7:25). Még nem készültek fel, még nem értek meg a szabadságra. A következő nap Mózes azt látta, hogy két héber férfi veszekedik egymással. Nyilvánvaló volt, hogy melyikük a hibás. Mózes megdorgálta a vétkest, aki azonnal támadóan szólt a dorgálóra, kétségbe vonva, hogy joga lenne a közbeavatkozásra, és aljas módon a tegnapi bűnténnyel vádolta: "[...] Kicsoda tett téged főemberré és bíróvá mi rajtunk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint megöléd az egyiptomit?" (2Móz 2:14).

Az egész ügy gyorsan ismertté lett az egyiptomiak előtt, s felnagyítva eljutott a fáraó fülébe is. Ezt a cselekményt igen nagy jelentőségű ügynek tüntették fel a fáraó előtt. Azt mondták neki, hogy Mózes a népét az egyiptomiak ellen szándékozik vezetni. Meg akarja dönteni a kormányt és maga akar a trónra ülni; és addig a királyság nincs biztonságban, amíg Mózes él. Az uralkodó azonnal úgy döntött, hogy Mózesnek meg kell halnia. Mózes tudomást szerzett erről, megszökött Egyiptomból és Arábia felé menekült.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 23

Ez a fejezet is a kétszeresen, vagy párhuzamosan feljegyzett bibliai igeszakaszok egyike. Ez azt jelenti, hogy a Szentlélek úgy gondolta, bölcs dolog megismételni ezt a leírást a Krónikák első könyvének 11. fejezetében, amely fejezetből azonban hiányzik „Dávid király utolsó szavainak”, a vég idejére szóló kijelentéseinek feljegyzése, amit Sámuel második könyve 23. fejezetének 2-7. verseiben olvashatunk. Nyilvánvaló, hogy ezekben a versekben Dávid a földi történelem legvégső eseményeiről beszél, mivel a 6. és 7. versben egyértelmű és erőteljes kifejezéseket használ a gonosz végleges megsemmisítésére és kiirtására vonatkozóan: „az istentelenek mindnyájan... tűzzel égettessenek meg”.

Ebben a szakaszban azt láthatjuk, hogy a Szentháromság szól Dávidhoz, ugyanis a 2. versben azt mondja, hogy „az Úr lelke (ruah) beszélt általam, az ő szava (Igéje) volt nyelvemen”, majd a 3. versben: „Izráel Istene mondotta, Izráel kősziklája (cúr) így szólt hozzám” (új prot. ford.). A Dávidnak szóló isteni üzenetben a messiási királyság gondolata tárul elénk a 3. és 4. versben. Az 5. versben pedig már Dávid reménnyel teli értelmezését találjuk, miszerint a jövendölés az ő „házára” vonatkozik. Izraelben a királyság rendszere, amely Saullal kezdődött, nem egyezett meg Isten eredeti tervével, Isten azonban kegyelmesen eltűrte ezt az emberi intézményt egy ideig, az igazi királyság megalapításáig – a Messiás uralma alatt.

 
Még egy fontos dolog ötlik szemünkbe, ahogy Sámuel 2. könyvét olvassuk, mégpedig az, hogy az embereknek abban az időben nem csak egy nevük volt: Jóséb-Basebetet Adinónak* is hívták. A Krónikák első könyve 11:11-ben Jósébnek egy másik névváltozatát is megtaláljuk: Jásobeámnak nevezi őt az Írás. Dávidot és Salamont uralkodásuk alatt több írnok is szolgálta, akik más és más betűformákat és helyesírási szabályokat alkalmaztak. A krónikások különbözősége a számok területén is megmutatkozott. Krónikák első könyve 11:11-ben a testőrök vezéréről azt olvassuk, hogy „felemelte a kopjáját háromszáz ellen, akiket egyszerre megsebesíte”, míg Sámuel könyve szerint „egy ízben nyolcszázat sebesített meg” (8. vers). Mondhatnánk, hogy ez ellentmondás, azonban az ókori keleten - ahogy sokszor ma is - háborúban, valamit természeti csapások idején természetes volt, hogy az áldozatok összeszámlálásakor gyakran eltérő eredmények kerültek feljegyzésre. Azt se feledjük, hogy amikor az időben jóval későbbi írnok feljegyezte, amit egy korábbi krónikából (mint pl. 2Sám 23) felolvastak neki, akkor a különböző kiejtési formák és azok esetleges félrehallása is szerepet jászhatott. 

A Szentlélek azt akarja, hogy figyeljünk fel az emberi tévedések valóságára, az emberi nyelvek, fülek, kezek, és az emberi emlékező tehetség gyarlóságára, amelyek az írnokok másolási gyakorlatában is megmutatkoztak. Mondhatjuk, hogy Isten Igéje még mindig létező valóság? Igen! És megbízhatónak is nevezhetjük a Bibliát? Teljes mértékben! A kétszeresen feljegyzett, azaz párhuzamos bibliai igeszakaszokban az említett jelenség nem rendkívüli. Egyes beszámolók békeidőben íródtak, míg mások szorongattatás és háborús idők közepette. A Szentlélek, mint a Szentírás ihletője mély együttérzést mutat az emberiség iránt, készséget mutat arra, hogy engedje az embert emberi módon szólni az emberhez, még ha ez tökéletlen is. Mindezen tökéletlenség ellenére Isten Lelkének az emberi elmére és szívre gyakorolt hatása az, ami igazán számít: az a világosság, ami csak Tőle származhat.

Ahogy Dávid mondta: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119:105). És ezt is: „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened” (Zsolt 119:11).

Szerető Istenünk!

 
Szentlélek Isten, Aki emberi kezek által szerkesztetted egybe Isten Igéjét, Te vagy egyedül hatalmas arra, hogy elvedd a tökéletlent, és elménkbe és szívünkbe tökéletes megértést adj, a teljes igazságot. Állandóan szükségünk van útmutatásodra. Jézus nevében jöttünk Hozzád. Ámen

Koot van Wyk

39. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 22. fejezetéhez (ápr. 24-30.).

Ez a fejezet Mózesnek, Isten szolgájának a formálódását írja le. A József idején megszerzett kiváltságok már a múlté lettek, szándékosan eltörölte őket az új fáraó. Ez a fáraó elrendelte a zsidó fiúgyermekek halálát. Mózes Isten gondviselése által megmenekült, és az édesanyja gondoskodhatott róla legfiatalabb éveiben. Micsoda bizonyságtétellé válik a történet az édesanyák befolyására!

 A zsidók Egyiptom jólétét keresték, nem a háborút, ami sokatmondó. Az egyetlen bűnük a hitük sértetlensége volt. „Azonban mindig megtartották elkülönültségüket. Az egyiptomiakkal nem társultak, nem vették fel nemzeti szokásaikat, sem vallásukat…” (242 o.) Megvizsgálhatjuk, hogy mennyire hűségesek voltak, ha a kivonulás eseményeit tekintjük! Azonban egy fontos szempontot tartsunk szem előtt: Isten népe nem azért akar különböző lenni, mert valami feltételezett erény van abban, ha különbözőek. A különbözőség csupán az eredménye a hitünk sértetlenségének, amikor bűnös kultúrában vagyunk.

Mózes alázatos pásztorként szolgált negyven éven keresztül. „De a végtelen Bölcsesség negyven évi alázatos pásztorkodásra hívta el azt, akit népe majdani vezetőjévé választott.” (247–238. o.) „Az örök hegyek ünnepélyes fenségében a Mindenható hatalmát és dicsőségét szemlélte napról napra…” (251. o.) Isten hívása váratlanul jött, az égő csipkebokor formájában. A megadás az életében felkészítette őt arra, hogy elfogadja Isten ígéretét a hatalomra, és bátorsággal fogjon hozzá a munkához. „Legyen a példája előttünk is arra, hogy mit tesz Isten azok jellemének megerősítésére, akik tökéletesen bíznak Benne és maradéktalanul engedelmeskednek parancsainak.” (255. o.)

A vezetői képességek fejlesztése a lelkiséggel kezdődik!

Skip Bell

Andrews University Theological Seminary

Fordította: Gősi Csaba