MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 19. fejezet 269. nap
19.
Visszatérés
Átgázolva
a Jordánon, "[...] minden bántás nélkül méne Jákób [...] Sekhem városába,
mely vala a Kánaán földén" (1Móz 33:18). Tehát teljesült a pátriárka
kérése - hogy Isten békében segítse vissza hazájába. Egy ideig Sekhem völgyében
lakott. Több mint száz évvel korábban Ábrahám itt táborozott le először, és itt
építette első oltárát az Ígéret földjén. Jákób itt "megvevé a mezőnek azt
a részét, ahol sátorát felvonta vala, Khámornak a Sekhem atyjának fiaitól száz
pénzen. És oltárt állíta ott, és nevezé azt ily névvel: Isten, Izrael
Istene" (19-20.v.). Ábrahámhoz hasonlóan, Jákób is sátra mellett oltárt
épített az Úrnak és házanépét összehívta reggeli és esti áldozatra. Itt ásta
azt a kutat, ahol tizenhét évszázaddal később Jákób Fia és Megváltója útközben
megállt, és amely mellett a déli forróságban megpihenve csodálkozó
hallgatójának arról a vízről beszélt, amely "[...] örök életre buzgó
víznek kútfeje lesz" (Jn 4:14).
Jákóbnak
és fiainak sekhemi tartózkodása gyalázattal és vérontással végződött. Egyetlen
meggondolatlan ifjú törvénytelen tette szégyent és bánatot okozott a család
egyik tagjának, a gyilkosság bűnébe sodort két testvért, és egy egész várost
rombolásnak és mészárlásnak tett ki. E szörnyű dolog úgy kezdődött, hogy Jákób
lánya "kiméne [...] hogy meglátogassa annak a földnek leányait" (1Móz
34:1). Tehát barátkozni merészelt az istentelenekkel. Sátán területére lép és
kihívja a kísértést az, aki szórakozást keres azok között, akik nem félik
Istent.
Simeon
és Lévi alattomos kegyetlensége nem volt minden ok nélkül, de a sekhemitákkal
szembeni tettükkel súlyos bűnt követtek el. Szándékukat gondosan eltitkolták
Jákób elől, akit bosszúállásuk híre nagyon megrémített. Fiai csalárd és
erőszakos tettétől lesújtva csak ennyit mondott: "[...] Megháborítottatok
engem, és utálatossá tettetek e föld lakosai előtt [...] én pedig kevesed
magammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak, és eltörölnek engem,
mind házam népével egybe" (1Móz 34:30). De fájdalmáról és iszonyatáról,
ahogyan ezt a véres cselekményt tekintette, tanúskodnak azok a szavak,
amelyekkel majdnem ötven évvel később felidézte halálos ágyán Egyiptomban:
"Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverök. Tanácsukban ne
légyen részes lelkem, gyűlésükkel ne egyesüljön dicsőségem [...] Átkozott
haragjok, mert erőszakos, és dühök, mivel kegyetlen"(1Móz 49:5-7).
Jákób
érezte, hogy oka van a mélységes alázatra. Fiai jellemében kegyetlenség és
álnokság nyilvánult meg. Hamis istenek voltak a táborban, és a bálványimádás
talajt talált családjában is. Vajon az Úr úgy bánik-e majd velük, ahogy
megérdemlik? A környező népek bosszújára hagyja sorsukat?
E
probléma miatt lesújtott Jákóbnak az Úr megparancsolta, hogy induljon dél felé,
menjen Béthelbe. E hely nemcsak az angyalokról kapott látomására és Isten
megígért irgalmára emlékeztette, de saját esküjére is, amit ott tett azért,
hogy az Úr legyen az Istene. Úgy határozott, hogy mielőtt elindul e szent hely
felé, családjának meg kell szabadulnia a bálványimádás szennyétől. Ezért ezt
parancsolta tábora minden tagjának: "Hányjátok el az idegen isteneket, kik
köztetek vannak, és tisztítsátok meg magatokat, és változtassátok el
öltözeteiteket. És keljünk fel, és menjünk fel Béthelbe, hogy csináljak ott
oltárt annak az Istennek, ki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és
velem volt az úton, amelyen jártam" (1Móz 35:2-3).
Jákób
elérzékenyülve ismételte el első bétheli tartózkodásának történetét - hogyan
jelent meg neki az Úr éjszakai látomásban, mikor életét mentő magányos
vándorként elhagyta atyja sátorát. Amint számba vette, hogy Isten milyen
csodálatosan bánt vele, szíve megindult, és gyermekeit is fékező erő vette
hatalmába. A leghatásosabb módszerrel készítette fel őket, hogy amikor Béthelbe
érkeznek, részt vegyenek az istentiszteleten. "Átadák azért Jákóbnak mind
az idegen isteneket, kik nálok valának, és füleikből a függőket, és elásá
azokat Jákób a cserfa alatt, mely Sékhem mellett vala" (1Móz 35:4).
Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 3
Az Úr megáldotta Dávid házát az ő gyengeségei és hiányosságai ellenére.
Dávid követte a kor szokását, hogy egy erős politikai szövetséget építsen ki,
és hogy megerősítse a királyságát, a többnejűséget (poligámiát) is, igénybe
vette -- a többnejűségre vonatkozó világos parancs ellenére (ld. 5Móz 17:17).
Dávid követelésének, hogy Abner a vele kötendő szövetség feltételeként hozza
vissza neki Saul lányát, Mikált, és annak a tervnek, hogy az egész Izraelt
egyesítse, szintén jelentős politikai célzata volt. Úgy tűnik, hogy Dávid
minden erőfeszítését, emberi erejét és értelmét latba vetette azért, hogy békét
és egységet teremtsen. Ezekben az
esetekben, Dávid a megbocsátás, az elfogadás és az ország jóléte iránti törődés
lelkületéről tett bizonyságot. Az Úr ismerte szívének szándékát és hiányosságai
ellenére megáldotta királyságát.
Az ambiciózus és nagyravágyó Abner a fejezet központi alakja. Az ő
rosszindulata Dávid ellen, és a hatalmi vágya késztette arra, hogy Isbósetet
tegye királlyá Izráel felett. Azonban helytelen viselkedése Saul egyik
ágyasával és dühös válasza Isbósetnek nyilvánvalóvá teszi azt, hogy sem az
Urat, sem a királyát nem tisztelte.
Mivel a Júda
és Dávid elleni két éves háború vesztésre állt, elégedetlen lett Isbósetnek,
Izrael királyának gyenge teljesítményével, Abner
árulást követett el Izráellel szemben és javaslatot tett Dávidnak, amit a
király tisztelettel fogadott, és ez pártatlan módon előkészítette az utat
Dávidnak, hogy egész Izráel királya legyen.
Jóáb, Dávid legfőbb parancsnoka azonban, nem örült Abner tervének, mivel
korábban megölte az ő testvérét Asáelt, és fenyegetést is jelentett volna Jóáb
vezetői karrierjére, ha Abner sikeresen csatlakozik Dávidhoz. Miután Abner
befejezte a tárgyalásokat Dáviddal és elment, Jóáb követeket küldött, hogy
vigyék Abnert Hebronba, aztán becsapta őt, hogy jöjjön ki a menedék városból és
megölte őt.
Dávid kijelentette, hogy semmi köze sem volt Abner vérontásához és súlyos
átkot mondott Jóábra és az ő utódaira. Gyászolta Abnert és böjtölt a váratlan
haláleset miatt. Dávid önzetlen elismerésével, az iránt, aki az ő keserű
ellensége volt, elnyerte egész Izráel bizalmát és csodálatát. Dávid nem bánt el
közvetlenül Joábbal, de átadta az ügyet az Úrnak, és hitt abban, hogy Jóáb
megkapja a gonoszságáért járó büntetést a kellő időben. Dávid megértette, mit
jelent megvárni azt, hogy az Úr orvosolja a dolgokat. Tegyünk mi is ekképpen.
Samuel Wang
36. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez
(ápr. 3-9.).
Ahogy pirkadni kezd,
Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a
fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és
akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve
Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau
elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő
atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem
is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)
Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai
áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy
gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az
„ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és
önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és
könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől,
amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól
ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.
Szükségünk van-e nekünk is megváltásra
azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő
jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és
identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy
átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?
Kenley Hall
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése