MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 19. fejezet 270. nap
Annak a
földnek a lakói nem próbálták megtorolni a sékhemi mészárlást, mert Isten
félelmet keltett bennük. A karaván háborítatlanul jutott el Béthelbe. Itt az Úr
ismét megjelent Jákóbnak, és megújította a szövetségi ígéretet. "Jákób
pedig emlékoszlopot állíta azon a helyen, ahol szólott vele, kőoszlopot"
(1Móz 35:14).
Béthelben
atyja családjának egyik megbecsült tagját - Deborát, Rebeka dajkáját gyászolták
meg, aki elkísérte úrnőjét Mezopotámiából Kánaánba. Ennek az idős asszonynak a
jelenléte drága kötelékként kapcsolta össze Jákóbot ifjú életével, különösen
anyjával, aki olyan nagyon és gyengéden szerette. Debora elvesztése miatti mély
fájdalom kifejezéseképpen "a sírás cserfájá"-nak nevezték el azt a
fát, amely alatt eltemették. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy e
barátjuk hűséges szolgálatának és gyászolásának emlékét érdemes volt Isten
Igéjében megörökíteni.
Bétheltől
Hebron csak kétnapi járóföldre volt, ott súlyos bánat érte Jákóbot - meghalt
Rákhel. Kétszer hét évet szolgált érte, de szerelme könnyűvé tette a nehéz
munkát. Ennek a szeretetnek mély és maradandó voltáról tanúskodnak Jákób hosszú
idő múlva mondott szavai. Amikor Egyiptomban József meglátogatta haldokló
atyját, az idős pátriárka, visszapillantva életútjára, így szólt: "Mert
mikor Mezopotámiából jövék, meghala mellettem Rákhel Kánaán földén az úton,
mikor még egy dűlőföldre valék Efratától, és eltemetém őt ott az Efratába [...]
vezető úton" (1Móz 48:7). Hosszú és nyugtalan életének családi
történetében csak Rákhel elvesztéséről emlékezett meg.
Halála
előtt Rákhel megszülte második fiát. Utolsó leheletével Benóninak,
"fájdalmak fiá"-nak nevezte a gyermeket. De atyja a Benjámin,
"jobb kezem fia", vagy "erőm" nevet adta neki. Rákhelt ott
temették el, ahol meghalt, és emlékének megörökítésére azon a helyen oszlopot
állítottak.
Az
Efratába vezető úton egy másik sötét bűn ejtett foltot Jákób családján, amely
Rúbent, az elsőszülöttet megfosztotta az elsőszülöttségi jog kiváltságaitól és
megtisztelő címétől.
Végül
Jákób útjának végéhez érkezett - "Izsákhoz, az ő atyjához Mamréba [...]
azaz Hebronba, ahol Ábrahám és Izsák tartózkodnak vala" (1Móz 35:27-29).
Jákób és
Ézsaú atyjuk halálos ágyánál találkoztak. Az idősebb testvér valamikor mint a
bosszú alkalmát várta ezt az eseményt, de érzései azóta megváltoztak. Jákób,
aki meg volt elégedve az elsőszülöttségi jog lelki áldásaival, lemondott bátyja
javára atyja vagyonának örökléséről - az egyetlen örökségről, amelyet Ézsaú
akart és értékelt. Többé nem fordította őket egymással szembe a féltékenység és
a gyűlölet, mégis elvált útjuk. Ézsaú Széir hegyére költözött. Az áldásokban
gazdag Isten földi vagyont is adott Jákóbnak, az általa kívánt értékesebb
javakon kívül. A két testvér vagyona "[...] több vala, semhogy együtt
lakhattak volna, és tartózkodásuk földe nem bírja vala meg őket az ő nyájaik
miatt" (1Móz 36:7). Ez a különválás egyezett a Jákóbra vonatkozó mennyei
szándékkal. Mivel a testvérek vallási meggyőződése nagyon különbözött, jobb
volt nekik egymástól távol élni.
Ézsaút
és Jákóbot egyformán tanították Isten ismeretére, és mindkettőjüknek lehetősége
volt Isten parancsolataiban járni és kegyeit élvezni, de nem mindketten
választották ezt. A két testvér külön utakon járt, és ösvényük egyre jobban
távolodott egymástól.
Isten
nem önkényesen zárta ki Ézsaút az üdvösség áldásaiból. Kegyelmének ajándékait
Krisztus által mindenki elnyerheti. Nem kiválasztás, hanem saját döntésük
alapján kárhoznak el. Igéjében Isten feltárta az örök életre való kiválasztás
feltételeit: parancsolatai iránti engedelmesség a Krisztusba vetett hit által.
Isten a törvényével összhangban levő jellemet választja, és aki eléri
kívánalmainak normáját, beléphet a dicsőség országába. Krisztus ezt mondta:
"Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát
életet" (Jn 3:36). "Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram!
megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám
akaratát" (Mt 7:21). A Jelenések könyvében pedig kijelenti:
"Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek
fájához, és bemehessenek a kapukon a városba" (Jel 22:14). Ami pedig az
ember üdvösségét illeti, Isten Igéjében a kiválasztásnak ez az egyetlen módja
szerepel.
Minden
olyan lélek az örök élet jelöltje, aki félelemmel és rettegéssel munkálkodik
üdvösségén. Kiválasztott az, aki felveszi a fegyverzetet, és megharcolja a hit
szép harcát. Kiválasztott az, aki vigyáz és imádkozik, aki kutatja a
Szentírást, és nem teszi ki magát kísértésnek. Kiválasztott az, akinek a hite
állandó, és aki engedelmeskedik az Isten szájából származó minden igének. A
megváltás lehetősége mindenki számára készen áll. De a megváltás áldásait csak
azok fogják élvezni, akik eleget tettek a feltételeknek.
Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 4
Az előző fejezet már felfedte előttünk, hogy
Dávid megnyerte az emberek szívét, ahogyan megsiratta Abner elvesztését. Most
eljött az idő, hogy helyreállítsa Izrael királyságát.
A Beerótból származó Rimmon két fia
meggyilkolta Isbósetet álmában, majd lefejezték. A fejet elvitték Dávidnak,
gondolván, hogy jó hírt visznek. De Dávid nem jutalmazhatta meg őket egy ilyen
árulásért, ami ráadásul Izrael trónjához segíti őt. Elrendelte, hogy a két
gyilkos vezért végezzék ki. Ennek során Dávid megmutatta, hogy Isbósetet igaz
embernek tartotta, és tisztelettel temetette el. Isbóset halála és temetése
volt az utolsó lökés az északi királyság összeomlásában, valamint Dávid trónra
lépése Izráel és Júda felett is a küszöbön volt.
Észrevehetjük a következetlenséget Dávid viselkedésében,
amikor Isbóset gyilkosaival tárgyalt, és amikor a saját unokaöccsével, Joábbal,
aki Abner gyilkosa volt. Úgy tűnik, hogy Dávid gyenge volt, amikor a saját
családtagjaival kellett tisztességesen és nyíltan beszélnie. Ez a tendencia a
későbbiek során is megfigyelhető saját fiának, Absolonnak a lázadásánál és
halálánál. Az sosem becsületes, ha különbözőképp kezeljük a családunkhoz
tartozó bűnös embereket, mint azokat, akikhez nem fűz minket rokoni kötelék.
Samuel Wang
36. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez
(ápr. 3-9.).
Ahogy pirkadni kezd,
Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a
fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és
akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve
Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau
elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő
atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem
is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)
Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai
áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy
gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az
„ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és
önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és
könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől,
amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól
ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.
Szükségünk van-e nekünk is megváltásra
azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő
jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és
identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy
átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?
Kenley Hall
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése