MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 19. fejezet 272. nap
A
testvéreknek helyről helyre kellett vándorolniuk, hogy legelőt szerezzenek
nyájuknak. Sokszor hónapokig távol voltak hazulról. Az előbb említett események
után elmentek arra a helyre, amelyet atyjuk Sikhemben vásárolt. Az idő múlt, és
nem érkezett hír felőlük. Az atya kezdett aggódni értük a sekhemitákkal
szembeni korábbi kegyetlenségük miatt. Ezért elküldte Józsefet, hogy keresse
meg őket, és hozzon hírt hogylétükről. Ha Jákób tudta volna, mit éreznek fiai
Józseffel szemben, nem engedte volna el egyedül hozzájuk. De ők gondosan
eltitkolták érzéseiket.
József
vidáman vett búcsút atyjától. Sem az idős ember, sem a fiatal nem gondolta,
mennyi minden fog történni, amíg ismét találkoznak. Amikor hosszú és magányos
útja után József megérkezett Sikhembe, nem találta sem a bátyáit, sem a
nyájukat. Érdeklődésére Dóthánba irányították. Addig már több mint ötven
mérföldet tett meg, és most újabb tizenöt mérföld állt előtte. De elfeledve
fáradtságát sietett, mert arra gondolt, hogy megnyugtathatja atyját, és találkozhat
testvéreivel, akiket barátságtalanságuk ellenére szeretett.
Testvérei
közeledni látták őt. Az a gondolat sem tompított keserű gyűlöletükön, milyen
hosszú utat tett meg, hogy találkozzék velük; fáradt és éhes, és várja, hogy
testvéri szeretettel fogadják és vendégül lássák. Atyjuk szeretete jelének, a
cifra ruhának a láttán tomboltak a dühtől. "[...] Imhol jő az
álomlátó" kiáltották gúnyosan. Úrrá lett rajtuk a régóta titokban táplált
irigység és bosszú. "[...] Öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és
azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból"
(1Móz 37:19-20).
Véghez
is vitték volna szándékukat, de ott volt Rúben is. ő visszariadt attól, hogy
részt vegyen a testvérgyilkosságban, és azt javasolta, hogy vessék Józsefet
élve egy kútba, és hagyják ott elpusztulni. Titokban azt tervezte, hogy kimenti
és visszaadja atyjának. Miután rábeszélésére elfogadták tervét, Rúben otthagyta
őket, mert félt, hogy nem sikerül uralkodnia érzésein, és kiderül, mi a valódi
szándéka.
József,
nem is gyanítva a veszélyt, közeledett. Örült, hogy hosszú keresés után célhoz
ért. De a várt üdvözlés helyett mérges, bosszúra szomjas pillantásokkal
találkozott, és megrémült. Testvérei megragadták, és letépték róla a ruhát. A
fenyegetések és gúnyos megjegyzések halálos szándékról árulkodtak. Ügyet sem
vetettek könyörgésére. E dühödt embereknek teljesen a hatalmában volt. Durván
odavonszolták egy mély kúthoz, és bedobták. Miután meggyőződtek arról, hogy
nincs lehetősége a menekülésre, otthagyták, hogy éhen pusztuljon, amíg ők
"leülének kenyerezni".
De
némelyikük nyugtalan volt. Nem érezték a bosszújuktól várt elégedettséget.
Nemsokára utasokat láttak közeledni. Ismaelita karaván volt. A Jordánon túlról
jöttek fűszerekkel és egyéb áruval, és útban voltak Egyiptom felé. Júda most
azt javasolta, hogy ne hagyják öccsüket meghalni, hanem adják el ezeknek a
pogány kereskedőknek. Így elkerül útjukból, de tiszták maradnak vérétől
"[...] mert atyánkfia, vérünkből való ő" (1Móz 37:27). Ezzel a
javaslattal mind egyetértettek, és Józsefet gyorsan kihúzták a kútból.
Ahogy
József megpillantotta a kereskedőket, hirtelen felvillant előtte a szörnyű
valóság. A rabszolgasors félelmesebb volt, mint a halál. Rémülten könyörgött
hol egyik, hol másik bátyjának, de hiába. Egyikük-másikuk szánalomra indult, de
a gúnytól való félelmükben csendben maradtak. Mindnyájan érezték: túl messzire
mentek ahhoz, hogy meghátráljanak. Ha Józsefnek megkegyelmeznek, biztosan
beárulja őket atyjuknak, aki nem fog szemet hunyni kedvenc fiával szembeni kegyetlenségük
felett. Megkeményítve szívüket a fiú könyörgésével szemben, átadták őt a pogány
kereskedőknek. A karaván folytatta útját, és csakhamar eltűnt a látóhatárról.
Rúben
visszatért a kúthoz, de József nem volt ott. Rémülten, önváddal szaggatta meg
ruháját, és testvérét keresve kiáltotta: "[...] Nincsen a gyermek, és én,
merre menjek én?" (1Móz 37:30). Miután megtudta, mi lett József sorsa, és
hogy nem találhatja meg, kénytelen volt ő is leplezni bűnüket. Megöltek egy
kecskegidát, József ruháját a vérébe mártották, és elvitték atyjukhoz, mondván,
hogy a mezőn találták, és attól tartanak, hogy a testvérüké. "[...] ismerd
meg" - mondták - "fiad ruhája-é vagy nem?" (1Móz 37:32).
Rettegve várták ezt a jelenetet, de nem voltak felkészülve arra a szívettépő
gyötrelemre, arra a végtelen fájdalomra, amelynek szemtanúi lettek. "[...]
Fiam felső ruhája ez" - mondta Jákób - "fenevad ette meg őt, bizony
széjjelszaggatta Józsefet" (1Móz 37:33). Fiai és lányai hiába próbálták
megvigasztalni. "És megszaggatá Jákób ruháit, és zsákba öltözék és
gyászolá az ő fiát sokáig" (1Móz 37:34). Az idő sem enyhített fájdalmán.
"[...] Sírva megyek fiamhoz a sírba" (1Móz 37:35) - kiáltotta kétségbeesetten.
Fiai elborzadtak tettüktől, de félve atyjuk szemrehányásától, továbbra is
titkolták bűnüket, amit maguk is nagyon súlyosnak tartották.
Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 6
Isten tisztelete mindig a legfontosabb helyet
foglalta el Dávid gondolkodásában. Az ÚR volt az, aki erőt és győzelmet adott
Dávidnak, hogy megalapíthassa a birodalmat és királyságát. Most béke honol
Izráel királyságában, és Dávid régóta dédelgetett álmának is eljött az ideje,
hogy áthelyezhesse a frigyládát, Isten jelenlétének jelképét.
Két kísérletet tettek a frigyláda átszállítására, mindkettő tanulságos elemeket tartalmaz számunkra. Az első kísérletnél harmincezer izraelitát választottak ki az áthelyezéshez, a frigyládát is új szekérre tették át, és Dávid, valamint egész Izrael népe örvendezett az ÚR előtt. A művelet során Uzza szörnyethalt, mert megszegte a ládára vonatkozó szigorú előírásokat! Ekkor Dávid komolyabban rádöbbent, mint életében bármikor, hogy Isten törvénye szent, és annak szigorúan engedelmeskedni kell.
Felbátorodva azon, hogy Obed Edom házára, ahová a frigyládát helyezték, Isten áldása szállt, Dávid – három hónappal később – egy második kísérletet tett, hogy átszállítsa a ládát. Most azonban Dávid és az ő emberei pontosan betartottak az általuk ismert összes előírást, és sikeresen elszállították a frigyládát Jeruzsálembe. Dávid annyira izgatott volt, hogy gyolcs efódot viselt, és örömtáncot járt az Úr előtt. Égőáldozatot és békeáldozatot is bemutatott az Úrnak. Ez az esemény jelentős szerepet játszott abban, hogy Izrael népének szívét igaz istentiszteletre indítsa.
Az első kísérletnél a hűtlenség lehangolta és
összezavarta Dávidot. Későbbi tiszta engedelmessége azonban igazán örömteli
eseménnyé változtatta a szövetség ládájának átszállítását, amelynek
megünneplése maradandó hatással volt Izraelre akkor, és a következő nemzedékek
életére is. Mi is mélységes örömöt és boldogságot találhatunk abban,ha
fenntartások nélkül engedelmeskedünk az Úrnak.
Sajnos Mikál, Saul lánya – akit Dávid éppen a birodalom egyesítéséhez kért feltételként –, nem osztozott Dávid örömében a legszentebb ünnepség során. Így csúfolta Dávidot: „Milyen dicső volt ma Izráel királya! Úgy mutogatta magát szolgáinak a szolgálói előtt, ahogyan csak féleszű ember szokta magát mutogatni!” (2Sám 6:20 – új prot. ford.) Mikál – büszkesége és arroganciája miatt – nem élvezhette az Úr áldásait. A Biblia azt a szomorú megjegyzést teszi, hogy az asszonynak soha életében nem lehetett gyermeke.
Samuel Wang
36. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez
(ápr. 3-9.).
Ahogy pirkadni kezd,
Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a
fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és
akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve
Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau
elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő
atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem
is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)
Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai
áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy
gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az
„ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és
önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és
könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől,
amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól
ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.
Szükségünk van-e nekünk is megváltásra
azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő
jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és
identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy
átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?
Kenley Hall
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése