Higgyetek az Ő prófétáinak - június 1 - CSÜTÖRTÖK - Zsoltárok 26

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit Zsoltárok 26 bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Zsolt%C3%A1rok%2026&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Zsolt%C3%A1rok%2026&version=NT-HU

(A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

 

1.    Nem kell attól félni, hogy Isten megvizsgál bennünket. Dávid nemcsak, hogy nem fél Isten vizsgálatától, hanem kifejezetten kéri. Azért nem fél, mert tudja, hogy Isten nem egy szőrszálhasogató, hibakereső Isten. Dávid arra kéri Istent, hogy a szívét vizsgálja meg és állapítsa meg azt, hogy teljes szívével húséges Hozzá. Szereti Őt és neki akar élni. Ez nem jelenti azt, hogy Dávid bűntelen tökéletes lenne (ismerjük az életét), hanem azt, hogy ragaszkodik Istenéhez. Ezért nem kell félnünk nekünk sem az ítélettől; attól, hogy Isten megvizsgálja a szívünket. Mert ha ezt teszi Önmagát találja meg benne. És ha ez így van, akkor minden rendben van.     

2.    Akkor sem kell félnünk Isten vizsgálatától, ha nem vagyunk tökéletesek. Ha Isten megvizsgál és bűnt talál bennünk, amivel szembesít bennünket, ez javunkat szolgálja, mert így tud formálni, nevelni és tisztítani bennünket.

3.    Isten háza, Isten lakóhelye egy vonzó hely. Ezért szereti Dávid Isten házát, azt a helyet, ahol Isten lakik. Isten közelsége a meghittséget jelenti számára, a bensőséges közösséget, a barátságot, a védelmet, gondoskodást és gyógyulást.     

4.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki különleges bíró, aki nem azért vizsgál, hogy kárhoztasson, hanem azért, hogy felmenthessen. Az iránta való szeretetet keresi szívünkben

b.    aki elfogadja az ember jóra való próbálkozását és ebben maximális segítséget is nyújt neki

c.    akinek jó hajlékában lakni

d.    akinek a gyülekezetében áll biztos talajon a lábunk

Olvasmány – E.G. White A NAGY KÜZDELEM 12. fejezet

12. fejezet – A FRANCIA REFORMÁCIÓ (5. rész)

A papok, akik nem akarták, hogy a nép dühe alábbhagyjon, a legszörnyűbb vádakat terjesztették a protestánsokról. Azzal vádolták őket, hogy a katolikusok lemészárlását, a kormányzat megdöntését és a király meggyilkolását forralják. De a legparányibb bizonyítékot sem tudták felhozni állításaik alátámasztására. A megjövendölt gonosztettek azonban teljesültek, de egész más körülmények között, és ellenkező okokból. Azok a kegyetlenségek, amelyekkel a katolikusok az ártatlan protestánsokat sújtották, egyre súlyosabb megtorlásért kiáltottak, és a későbbi századokban pontosan azt a gyászos végzetet váltották valóra, amely a katolikusok állítása szerint a királyt, kormányát és alattvalóit fenyegette. Azt azonban maguk a hitetlenek és a katolikusok idézték elő. Nem a protestantizmus bevezetése, hanem elnyomása volt az, ami háromszáz évvel később Franciaországra ezeket az iszonyú csapásokat hozta.

Gyanúsítások, bizalmatlanság és rettegés légkörében élt a társadalom minden osztálya. Az általános riadalom közepette látni lehetett, hogy a lutheránus tanítás milyen mélységes hatással van a legműveltebb, legbefolyásosabb és legjellemesebb emberekre. Bizalmi és megtisztelő állások hirtelen megürültek. Kézművesek, nyomdászok, tudósok, egyetemi tanárok, írók, sőt udvari emberereé is eltűntek. Emberek százai önkéntes száműzöttként menekültek Párizsból, szülőföldjükről. Sok esetben ezek adták első jelét annak, hogy helyeslik a reformált vallást. A katolikusok megrökönyödtek attól a gondolattól, hogy nem is gyanított eretnekeket tűrtek meg maguk között. Haragjukat a szerényebb áldozatok tömegén töltötték ki, azokon, akik hatalmukban voltak. A börtönök zsúfolásig megteltek, és a levegő is sötétnek látszott az égő máglyák füstjétől, amelyeket az evangélium megvallóinak gyújtottak.

I. Ferenc azzal büszkélkedett, hogy ő keltette életre azt a nagy tanulási mozgalmat, amely rányomta pecsétjét a XVI. század kezdetére. Örömét lelte abban, hogy minden országból tudós embereket gyűjtött udvarába. A tudományt szerette, a szerzetesek tudatlanságát és babonáját pedig megvetette. Ennek tulajdonítható - legalábbis részben - az a türelem, amit a reform iránt korábban tanúsított. De a tudásnak e patrónusa, aki vakbuzgóságában el akarta tiporni az eretnekséget, közzétett egy rendeletet, amelyben egész Franciaországban betiltotta a könyvnyomtatást. I. Ferenc példája egy a sok közül, amely tanúsítja, hogy a szellemi műveltség nem jelent védelmet a vallásos türelmetlenség és az üldözés ellen.

Franciaország ünnepélyesen és nyilvánosan teljesen elkötelezte magát a protestantizmus megsemmisítésére. A papok kimondták, hogy a magasságos ég megsértését - a mise kárhoztatását - vérrel kell jóvátenni. Kérték, hogy a király, népe érdekében, nyilvánosan szentesítse ezt a rettenetes "jóvátételt".

1535. január 21. volt a szörnyű szertartás végrehajtására kijelölt nap. Az egész nemzet babonás félelme és fanatikus gyűlölete feltámadt. Párizst zsúfolásig megtöltötték a környező vidékekről odaözönlő tömegek. A napot egy hatalmas, impozáns körmenet nyitotta meg. "A menet útját szegélyező házakon gyászdrapériák függtek, és helyenként oltárok álltak. " Minden kapu előtt fáklya világított az "oltáriszentség" tiszteletére. A körmenet napkelte előtt indult el a királyi palotától. "Az egyházmegyék zászlói és keresztjei nyitották meg a menetet, majd megjelentek a polgárok kettesével, kezükben fáklyákkal. " Azután jött a szerzetesek négy rendje, mindegyik a maga sajátos öltözékében. Majd a híres ereklyék óriási gyűjteménye következett. Bíborszínű és skarlátvörös palástban lovagló, ékszerekkel díszített egyházi méltóságok követték őket. Kápráztató és csillogó volt ez a menet.

"Az oltáriszentséget Párizs püspöke vitte egy pompás baldachin alatt, amelynek négy oszlopát egy-egy királyi herceg tartotta... Az oltáriszentség után a király lépkedett... Ezen a napon I. Ferenc nem viselt koronát, sem királyi palástot... Franciaország királya fedetlen fővel, szemét a földre szegezve, kezében égő viaszgyertyával" jelent meg, "mint aki vezekel". Minden oltárnál alázatosan meghajolt, nem a lelkét beszennyező bűnök miatt, sem pedig a kezét bemocskoló ártatlan vér miatt, hanem azoknak az alattvalóknak a halálos bűne miatt, akik kárhoztatni merték a misét. A királyné és az állami méltóságok - szintén kettesével - a király után mentek. Mindegyiküknél egy-egy égő fáklya volt.

A nap egyik szertartása volt az uralkodó beszéde, amelyet a püspöki palota nagytermében birodalmának magas tisztségviselőihez intézett. Szomorú ábrázattal jelent meg előttük, és megkapó ékesszólással siránkozott "a bűn, az istenkáromlás", a népre ráköszöntő "fájdalmas és gyalázatos nap" miatt. Hűséges alattvalóinak segítségét kérte a Franciaországot pusztulással fenyegető veszedelmes eretnekség kiirtásához. "Ha tudnám azt, hogy valamelyik testrészemet bemocskolta vagy megfertőzte az utálatos rothadás - mondta odanyújtanám nektek, hogy vágjátok le. Olyan igaz ez, uraim, mint az, hogy királyotok vagyok... És ha látnám, hogy valamelyik gyermekemet szennyezte be, nem kímélném,... magam adnám fel és áldoznám fel Istennek. " Szavai könnyekbe fulladtak, és az egész gyülekezet sírt, egy akarattal kiáltva: "A katolikus vallásért élünk és halunk!"

Rettenetes sötétségbe jutott az a nemzet, amely elvetette az igazság világosságát. A kegyelem, "amely üdvösséget hoz", megjelent. De Franciaország, bár látta a kegyelem erejét és szentségét, amelynek mennyei szépsége ezreket vonzott magához, és ragyogása nagyvárosokat és falucskákat töltött be, mégis elfordult tőle, inkább a sötétséget választva, mint a világosságot. A menny felkínálta ajándékát, de eldobták maguktól. A gonoszt jónak mondták, a jót pedig gonosznak, és végül áldozatul estek szándékos öncsalásuknak. Bár azt hitték, hogy Isten népe üldözésével Istennek szolgálnak, őszinteségük mégsem tette őket bűntelenné. Szántszándékkal elvetették azt a világosságot, amely megvédte volna őket a csalástól, lelküket a vérontás bűnétől.