MEGHALLGATHATOD itt: http://podcastmachine.com/podcasts/19165
Új olvasmány a fejezet végén a
Pátriárkák és próféták 2. fejezetéhez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 2. fejezet 183. nap
Isten az
embert - mint képviselőjét - az alacsonyabb rendű lények fölé helyezte. E
lények nem tudják megérteni, sem elismerni Isten korlátlan uralmát, de Isten
úgy alkotta őket, hogy képesek legyenek szeretni és szolgálni az embert. A
zsoltáros így beszél: "Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá
vetettél: [...] a mezőnek vadait is; Az ég madarait és [...] mindent, ami a
tenger ösvényein jár" (Zsolt 8:7-9).
Az
embernek Istent kellett tükröznie - mind külsejében, mind jellemében. Egyedül
Krisztus az Atya "valóságának képmása" (Zsid 1:3); de az embert Isten
a maga hasonlatosságára formálta. Természete összhangban volt Isten akaratával.
Értelme fel tudott fogni mennyei dolgokat. Érzései tiszták voltak; vágyait és
érzelmeit értelme uralta. Az ember szent volt, Isten képmását boldogan, akarata
iránti tökéletes engedelmességgel viselte.
Ahogy az
ember Teremtője kezéből kikerült, termete fenséges volt, alakja tökéletesen
arányos. Arcszíne viruló egészségről tanúskodott, és az élet fényétől és örömétől
ragyogott. Ádám sokkal magasabb volt, mint a föld mostani lakói. Éva termete
valamivel kisebb volt, de alakja nemes és nagyon szép. A bűntelen pár nem
viselt mesterséges öltözéket; fény és dicsőség takarta be őket, mint az
angyalokat. Ameddig engedelmeskedtek Istennek, ez a palást burkolta be őket.
Miután
Isten megteremtette Ádámot, minden élő teremtményt elé hozott, hogy nevet adjon
nekik. Ádám látta, hogy mindegyikük kapott társat, de "hozzá illő segítő
társat nem talált". Isten összes földi teremtménye között nem volt egy sem
olyan, mint az ember. És Isten így szólt: "Nem jó az embernek egyedül
lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt" (1Móz 2:18). Isten nem magányos
életre teremtette az embert, hanem társas lénynek. Társ nélkül az Éden szépsége
és örömteli foglalatosságai nem nyújtottak volna tökéletes boldogságot.
Megértés és társ utáni vágyát még az angyalokkal való közösség sem elégíthette
volna ki. Egy lény sem volt vele egyforma természetű, akit szerethetett és aki
szerethette.
Mai bibliai szakasz: 5 Mózes 31. fejezete
Meglehetősen könnyű
szomorúan olvasni Mózes életének végéről. Végül is egy hosszú, nehézségekkel
teli életet élt, ami látszólag csalódással ért véget. Az első negyven évet
Egyiptomban töltötte, még a Fáraó palotájában is élt; negyven éven át a juhokat
legeltette Midián pusztájában; negyven évet pedig Izrael vezetésével töltött a
sivatagban. Életének mindegyik szakasza az idő múlásával egyre bonyolultabb
lett. Mindezt tetézte az, hogy nem mehetett át a Jordánon az ígéret földjére.
Milyen kiábrándító?!
De Mózes Istennel
való kapcsolata (Zsid 11:23-27 ezt hitnek nevezi) tekintetét az örökkévaló
dolgokra irányította a nehézségek helyett. Mózes bizonnyal elmondhatta azt,
amit Pál, hogy „azt tartom, hogy amiket
most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk
megjelentetik” (Róm 8:18).
Noha Mózes nem
mehetett be az ígéret földjére az izraelitákkal, elmondhatta a népnek, hogy
Isten velük megy. Lényegében ezt mondta: „Nem én voltam az, aki eddig
vezettelek, hanem az Úr; és ha én el is hagylak benneteket, Ő nem.”
Mózes nagy ember
volt; az egyik legnagyobb azok közül, akik valaha e Földön éltek, de még ő sem volt nélkülözhetetlen vagy
pótolhatatlan. Istennél Izrael jó kezekben volt – akár Mózessel, akár nélküle.
John Ash
24. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 2.
fejezetéhez (január 10-16).
Ellen White
beszámolója a teremtés bibliai tanításáról kiemeli Isten tervének mindenek
feletti gyönyörűségét. A teremtés igazsága megcáfolja az evolúciós fejlődéstan
naturalista állítását, hogy az ember az élet alacsonyabb formájából fejlődött
ki. A Biblia azt tanítja, hogy minden élet közös forrása maga Isten. Az Isten
képét magán viselő Ádám és Éva egyenlőknek lettek teremtve azért, hogy Isten
képviselői legyenek a többi teremtmény előtt. A férfi és a nő Édenben való
elhelyezése az élet fájával, a teremtés befejezését jelentette, ami a hetedik
napon meg lett ünnepelve. Ez a szent szombati nyugalom az egész emberiségnek
adatott, állandó emlékeztetőként arra, hogy Isten mindennek a Teremtője.
Ugyanakkor az ember szabad volt abban, hogy
eldöntse, hogy engedelmeskedik vagy nem Isten parancsának a jó és gonosz
tudásának fájával kapcsolatosan. Még a tökéletes lényeknek is önkontrollt
kellett gyakorolni ahhoz, hogy sikerrel vegyék a hűség vizsgáját. Ha az
Istennek való engedelmességet választották volna, jellemük annyira megerősödött
volna, hogy örökre védve lettek volna a bukástól. Annak ellenére, hogy mi a bűn
világában élünk, Isten csodálatos terve az emberrel az Éden kertjében még
mindig az az ideál, amit meg kell céloznunk, hogy megvalósítjuk. Az Isten
kegyelmében való bizalom által visszamehetünk az Édenbe.
Martin Hanna
Andrews University
Theological Seminary
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése