Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák
és próféták 68. és 69 fejezeteihez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 68. fejezet 505. nap
Ákhis
válasza szégyent és lelkiismeret-furdalást kellett ébresszen Dávid szívében,
mert arra gondolt, hogy bizony nem méltók Jahve szolgájához azok a csalások,
amelyekhez folyamodott. "Tudom; bizonyára kedves vagy előttem, mint az
Istennek angyala; de a Filiszteusok vezérei mondák: El ne jöjjön velünk a
harcba. Azért kelj fel korán reggel uradnak szolgáival együtt, akik veled
eljövének; keljetek fel korán reggel, mihelyt megvirrad, és menjetek el"
(1Sám 29:9-10). Így a csapda, amelybe Dávid beleesett, összetört és Dávid
kiszabadult belőle.
Három
napi út után Dávid és hatszáz főből álló csoportja visszatértek Siklágba,
filiszteus otthonukba. Itt azonban szomorú látvány fogadta őket. Az amálekiták
kihasználták Dávid és emberei távollétét és bosszút álltak a területükön
végrehajtott portyázásaikért. Megtámadták a védelem nélkül hagyott várost;
kifosztották és felgyújtották. Amikor pedig távoztak, az asszonyokat és a
gyermekeket fogolyként magukkal vitték sok zsákmánnyal együtt.
A
borzalomtól Dávid és emberei egy kis ideig némán néztek a megfeketedett és
parázsló romokra. Azután felfogva a nagy veszteséget és bajt, a harcosok
sírtak. "[...] felkiáltának és annyira sírának, hogy végre erejök sem volt
a sírásra" (1Sám 30:4).
Isten
itt ismét megintette Dávidot, mert kishitűsége vezette őt a filiszteusok közé.
Most megláthatta, hogy milyen biztonságot talált Isten és népe ellenségei
között. Követői is ellene fordultak, mert bajaik okát neki tulajdonították. Az
amálekiták bosszúállását ő hívta ki azzal, hogy többször is rájuk támadt. Mivel
ellenségei között biztonságban érezte magát, azért védelem nélkül hagyta a
várost. A fájdalomtól és a haragtól megvadult katonái most a legrosszabb
elkövetésére is készek voltak és azzal fenyegették, hogy megkövezik vezérüket.
Dávid
úgy érezte, nem számíthat semmiféle emberi támogatásra. Mindazt, ami még kedves
volt neki a földön, elvették tőle. Saul kiűzte őt az országból. A filiszteusok
kiutasították a táborukból. Az amálekiták kifosztották a várost, amelyben élt.
Feleségeit és gyermekeit fogságba vitték. Legközelebbi barátai és harcostársai
ellene lázadtak és halállal fenyegették. A nyomorúságnak ebben az órájában
Dávid nem engedte meg magának, hogy a fájdalmas körülményeknél időzzék, hanem
komolyan Istenhez fordult segítségért: "[...] megerősíté magát az
Úrban" (1Sám 30:6). Visszaemlékezett múltjára, és eseménydús életére.
Vajon elhagyta-e őt az Úr valamikor is? Lelke felüdült, amikor emlékezetébe
idézte Isten kegyelmének sok bizonyítékát. Dávid követői elégedetlenségükkel és
türelmetlenségükkel szenvedésüket, szerencsétlenségüket még fájdalmasabbá
tették.
Dávid,
az Isten embere azonban, akinek pedig nagyobb oka lett volna a fájdalomra, a
bánatra, bátor maradt. "Mikor félnem kellene is, én bízom te benned"
(Zsolt 56:4). Dávid így szólt szívében. Bár ő maga nem látja a kiutat a
nehézségekből, Isten azonban látja az utat és meg is taníthatja őt arra, hogy
mit tegyen.
Odahívta
Abjáthár papot, Akhimélek fiát, és segítségével "megkérdezé Dávid az Urat,
mondván: Üldözzem-é ezt a sereget? Utolérem-é őket?" A válasz ez volt:
"Üldözzed, mert bizonyosan utoléred, és szabadulást szerzesz" (1Sám
30:8).
Ezek a
szavak lecsendesítették a fájdalom és a szenvedély érzelmeit. Dávid és katonái
azonnal felkerekedtek, és elindultak az ellenség után. Olyan gyorsan mentek,
hogy amikor elérték a Bésor patakját, amely Gáza közelében ömlik a
Földközi-tengerbe, a csoport kétszáz emberét a kimerültség arra kényszerítette,
hogy álljanak meg és maradjanak ott. Dávid azonban a megmaradt négyszáz
emberével tovább nyomult előre.
Útközben
találkoztak egy egyiptomi rabszolgával, aki a fáradtság és az éhség miatt közel
volt a halálhoz. De amikor enni és inni kapott, magához tért. Elmondta, hogy
kegyetlen ura, egy amálekita, aki részt vett Siklág felégetésében, ott hagyta meghalni.
Elbeszélte a támadás és fosztogatás történetét. Mivel megígérték neki, hogy nem
ölik meg és urának sem adják vissza, beleegyezett abba, hogy Dávidot és
embereit ellenségük táborához vezeti.
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 28
Isten hívta el Dávidot uralkodói szerepre, és
tudta róla, hogy nagyszerű vezető lesz. Csodálatosan beszélgettek egymással –
olyannyira, hogy beszélgetéseik még a zsoltárok mai olvasóit is mélységesen
megihletik és lelkesítik.
Dávid mindig őszintén imádkozott Istenhez,
magatartásában semmi tettetés nem volt. Nem „tisztogatta” imáit, hanem nyitott
könyvként tárgyalta meg Istennel az életét. Ez a zsoltár nagyszerű példája
Dávid egyenes, őszinte megnyilvánulásának. Könyörög Istennek: „… ne fordulj el szótlanul tőlem, hogy ne
legyek, ha néma maradnál, a sírba szállókhoz hasonló. Halld meg esedezéseimnek
szavát, amikor kiáltok hozzád, és amikor felemelem kezeimet a te szentséged
lakhelye felé” (1-2. vers).
Dávid olyan példát állít elénk az imaéletet
illetően, amit mindnyájan követhetünk… mondjunk el Istennek mindent, és osszuk
meg vele lelkünk legmélyének kínzó aggodalmait. Isten mindent kezelni tud! A
zsoltárokban az érzelmek és hangulatok szinte egész skáláját megtalálhatjuk,
hiszen Dávid mindig nagyon szemléletesen közölte Istennel érzéseit és vágyait.
Az imádságban a legnehezebb igazságokat is
félelem nélkül közölhetjük Istennel, hiszen Ő soha nem ért félre bennünket. Hol
máshol lehetnénk ennyire szabadok, és önthetnénk ki szívtől-szívig
gondolatainkat? Dávid az Istennel való, bensőséges közösségére alapozta összes
vezetői feladatát.
A zsoltár végén Istent dicsőíti, hálát ad
Neki a megválaszolt imádságokért. Erről Dávid sosem feledkezett el!
„Áldott
az Úr, hogy meghallgatta esedezéseimnek szavát. Az Úr az én erőm és paizsom, ő
benne bízott szívem és megsegíttettem; örvend szívem és énekemmel dicsérem őt.” (6-7. vers).
Szenteljük oda újra magunkat egy komoly
imaéletre, szívtől-szívig való párbeszédre az Úrral.
Vinita Saunder
Southern Adventist
University
70. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 68. és 69. fejezeteihez
(nov. 27-dec. 3.).
Saul végzetének tragikus története mindig
igazinak hangzik az életemben, hiszen öt hónappal ezelőtt elvesztettem a
férjemet, kábítószerrel való visszaélés lefelé húzó spiráljának révén. A saját
családommal kapcsolatos tapasztalatom emlékeztetőül szolgál, hogy ez a világ
Isten nélkül semmi jót nem kínál számunkra, csak fájdalmat és szomorúságot,
amik végül halálhoz is vezetnek. Dicsérjük az Urat, amiért reményünk lehet egy
szebb jövő felől és a szerető Megváltónkért, aki igazgatja életünket.
Csak úgy mint Saulnál, a férjem életében is
rengeteg bizonyítéka volt Isten vezető kezének, amely sokszor lehetőséget adott
számára, hogy eltérjen helytelen döntéseitől, de ő mégis azt az utat
választotta, ami tragikus végzetéhez vezette. Isten rendkívül szerető barát és
Atya mindannyiunk számára, de meg kell hoznia a legvégső nehéz döntést, hogy
visszavonul, és meghagyja nekünk a döntés szabadságát.
Saul története emlékeztetőül szolgál, hogy
soha ne halasszuk holnapra a bűnbánat általi megbocsátás ajándékát! Minden
egyes nappal még közelebb vagy távolabb kerülhetünk attól, hogy halljuk a
Szentlélek hangját, ami meglágyítja vagy megkeményíti a szívünket Isten
akaratához.
„Semmilyen életpálya nem indulhat szebb és
nagyszerűbb kilátásokkal, mint Saulé, és semelyik nem zárulhat annyira éjféli
teljes sötétségben és kétségbeesésben; mégis ez a végzet elérhet minket is, ha
nem figyelünk, imádkozunk és járunk alázatosan Istenünkkel.” (F. B. Meyer)
Jill Simpson Palffy
Westminster HNA
gyülekezet
Fordította: Gősi
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése