Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes harmadik könyve 5. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a
Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=lev%205&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=lev%205&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet
üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod
meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Mózes harmadik könyvének 4. fejezetében,
a bűnért való áldozat gyógyír volt a nem szándékosan elkövetett bűnökre, amikor
az emberek bűnük elkövetésekor nem ismerték fel tettük bűnös voltát. Mózes
harmadik könyve 5:1-13 versei kiterjesztik a bűnért való áldozat hatáskörét
azokra az esetekre, amikor valaki szándékosan nem tanúskodott egy bűnös
cselekedet ellen (1. vers), és amikor valaki nem volt tudatában, hogy
tisztátalan dolgot, vagy személyt érintett, ill. azt érintve nem tudta, hogy
tisztátalan lett, így gondatlanságból elmulasztotta alávetni magát a szükséges
megtisztulási szertartásnak, valamint ha valaki meggondolatlanul tett esküt és
nem tudta teljesíteni (2-4. vers). Amikor valaki (akár férfi, akár nő)
felismert egy bűnt, akkor annak szégyenét hordozta, és büntetésben részesült
mindaddig, amíg meg nem vallotta a bűnt Istennek (nem egy papnak), és amíg a
bűnéért áldozatot nem mutatott be. Ezután Isten (nem a pap), aki tudja, hogy a
bűnbánat mikor őszinte, úgy döntött, hogy megbocsát. A bűnért való áldozatkor
egy közembernek egy, a nyájából származó nőstény állatot (szintén Jézust
jelképezi) kellett bemutatnia, vagy madárfélékből is hozhatott áldozatot,
esetleg gabonafélékből. Így volt Isten kegyelmesen tekintettel a szegényekre
is.
Mózes harmadik könyve 5:14-6:7 versei
szerint, a vétekért való áldozat engesztelés volt a szentségtörés súlyos
bűnéért, ami visszaélni azokkal a szent dolgokkal, amik Isten közvetlen
tulajdonába tartoznak (mint például a tized), vagy tudatosan visszaélni Isten
szent nevével egy hamis esküben, félrevezetve egy másik személyt. Az ilyen
bűnök jogtalan anyagi előnyt eredményeznek, amit a bűn elkövetője köteles volt
megtéríteni Istennek ill. embertársának, valamint köteles volt ezen felül 20%
büntetést is megfizetni, mielőtt vétekért való áldozatot hozott volna Isten elé
(vö. Mt 5:23-24.) Még akkor is Krisztus áldozatára van szükségünk, amikor
mindent, a mennyire csak lehet, jóvá teszünk. Ugyanakkor, még amikor tudatlanul
vétkezünk is, és nem tudjuk teljes egészében beazonosítani a bűnünket, de
bűntudatot érzünk (3Móz 5:17-19), letehetjük bűnünk terhét Jézus lábainál
Roy Gane
Ima
éretted:
Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy hálás legyen azért, hogy minden
vétkét és terhét leteheti lábaidhoz, mert neked terved van mindennemű bűneink
rendezésére, Jézus nevében. Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK
ÉS PRÓFÉTÁK 18-19. fejezetek
18.
fejezet – A KÜZDELEM ÉJSZAKÁJA (1. rész)
1
Mózes 32-33.
Jákób
Isten parancsának engedelmeskedve elhagyta Mezopotámiát, de kétségekkel tele
lépett arra az útra, amelyen húsz esztendővel korábban menekültként járt. Atyja
becsapásával elkövetett bűnét egy pillanatra sem felejtette el. Tudta, hogy
hosszú számkivetése bűnének egyenes következménye. Éjjel és nappal ezekről a
dolgokról gondolkodott. Lelkiismeretének vádoló, feddő hangja miatt szomorú
szívvel ment útján. A pátriárka mélységesen meghatódott, amikor a távolból
feltűntek szülőföldjének dombjai. Egész múltja felelevenedett előtte. Nemcsak
bűnére emlékezett, hanem arra is, hogy Isten milyen kegyelmes volt hozzá,
megígérve segítségét és vezetését.
Amint
útja végéhez közeledve Ézsaúra gondolt, balsejtelmek nyugtalanították. Jákób
menekülése után Ézsaú önmagát tartotta atyja vagyona egyedüli örökösének. Jákób
visszatérésének híre félelmet ébreszthet benne, azt gondolva, hogy öccse
követelni fogja örökségét. Ha akar, Ézsaú most nagy kárt okozhat öccsének, és
bántalmazhatja, nem csupán a bosszú kedvéért, hanem azért is, hogy az oly
régóta sajátjának tartott vagyont zavartalanul biztosíthassa.
Az
Úr ismét megmutatta Jákóbnak, hogy törődik vele. Amint Gileád hegyétől dél felé
haladt, úgy látta, két mennyei angyal sereg veszi körül - elölről és hátulról -
és együtt halad csapatával, védelmül szolgálva. Jákóbnak eszébe jutott
látomása, amelyet régen Béthelnél kapott, és szíve megkönnyebbült, látva, hogy
Isten követei, akik reményt és bátorságot adtak néki Kánaánból való
menekülésekor, visszatértekor is oltalmazzák. Így szólt: "[...] Isten
tábora ez; és nevezé annak a helynek nevét Mahanáimnak" (1Móz 32:2) - azaz
"két sereg, vagy tábor."
Ám
Jákób érezte, hogy neki is tenni kell valamit saját biztonsága érdekében. Ezért
békéltető üdvözlettel követeket küldött bátyjához. Pontosan megmondta, milyen
szavakkal szólítsák meg Ézsaút. A két testvér születése előtt Isten előre
kijelentette, hogy az idősebb fogja a fiatalabbat szolgálni, és ennek emléke
nehogy keserűséget okozzon, Jákób azt mondta a szolgáknak, akiket "az én
uram"-hoz "Ézsaú"-hoz küldött, hogy Ézsaú előtt úgy említsék őt,
mint "a te szolgád Jákób". El akarta oszlatni Ézsaú attól való
félelmét is, hogy nincstelen vándorként tért vissza, aki követeli szülői
örökségét. Jákób óvatos volt, és ezt üzente: "Vannak pedig nékem ökreim és
szamaraim, juhaim, szolgáim és szolgálóim, azért híradásul követséget küldök az
én uramhoz, hogy kedvet találjak szemeid előtt" (1Móz 32:5).
A
szolgák azonban azzal a hírrel tértek vissza, hogy Ézsaú négyszáz emberrel
közeledik, és semmi választ nem küldött a szívélyes üzenetre. Biztosnak
látszott a bosszúállás. Rémület járta át a tábort. "Jákóbot ekkor nagy
félelem és szorongás fogta el" (1Móz 32:8. új prot. ford.). Vissza nem
fordulhatott, tovább menni pedig félt. Fegyvertelen és védtelen csapata nem
volt felkészülve az ellenséggel való harcra. Jákób úgy osztotta őket két
csapatra, hogy ha az egyiket megtámadják, a másik elmenekülhessen. Hatalmas
nyájából gazdag ajándékot küldött Ézsaúnak barátságos szavakkal. Mindent
megtett, amit csak tudott, hogy kiengesztelje hibájáért testvérét, és elhárítsa
a fenyegető veszedelmet. Azután alázatosan és bűnbánattal Istenhez könyörgött
védelemért: "[...] azt mondád nékem: Térj vissza hazádba, a te rokonságod
közé, s jól tészek veled: Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te
hűségednél, amelyeket a te szolgáddal cselekedtél: mert csak pálcámmal mentem
vala által ezen a Jordánon, most pedig két sereggé lettem. Szabadíts meg,
kérlek, engem az én bátyám kezéből, Ézsaú kezéből; mert félek őtőle, hogy
rajtam üt és levág engem, az anyát a fiakkal egybe" (1Móz 32:9-11).
Ekkor
elérték a Jabbok folyót. Az éjszaka közeledtével Jákób átküldte családját a
folyó gázlóján, és ő egyedül hátra maradt. Elhatározta, hogy az éjszakát imában
tölti. Arra vágyott, hogy egyedül lehessen Istennel. Isten meglágyíthatja Ézsaú
szívét. Isten volt a pátriárka egyedüli reménye.
Elhagyatott,
hegyes vidék volt ez; vadállatok tanyája, tolvajok és gyilkosok rejtekhelye. A
magányos, védtelen Jákób mélységes szorongással borult a földre. Éjfél volt.
Mindaz, ami az életét kedvessé tette, a túlparton volt halálos veszedelemnek
kitéve. Legjobban az a gondolat keserítette, hogy az ő bűne hozta ezt a
veszélyt az ártatlanokra. Könnyek között, buzgón imádkozott Istenhez. Hirtelen
egy erős kéz nehezedett rá. Azt gondolta, hogy ellenség tör életére, és
igyekezett kiszabadítani magát a támadó szorításából. A sötétségben küzdöttek a
győzelemért. Egy szó sem hangzott el, de Jákób minden erejét összeszedte; egy
pillanatra sem lankadt ereje. Amíg így küzdött életéért, bűntudat nehezedett
lelkére. Elé tárultak bűnei, hogy elválasszák Istentől. De kétségbeejtő
helyzetében eszébe jutottak Isten ígéretei, és egész szívével irgalmáért
könyörgött. A küzdelem majdnem hajnalhasadtáig tartott, amikor az idegen Jákób
combjára tette ujját, és ő azonnal megbénult. A pátriárka most értette meg, ki
volt az ellenfele. Tudta, hogy mennyei küldöttel tusakodott, és ezért nem
tudott szinte emberfeletti erőfeszítéssel sem győzni. Krisztus volt az, "a
szövetség Angyala" nyilatkoztatta ki magát Jákóbnak. A pátriárka
megnyomorodott és nagyon szenvedett, de nem engedett szorításából. Bűnbánattal
és megtörten kapaszkodott az Angyalba; "[...] sírt és könyörgött
néki" (Hós 12:4) áldásáért esedezve. Biztos akart lenni abban, hogy Isten
megbocsátotta bűnét. A fizikai fájdalom nem tudta Jákób figyelmét elterelni
céljáról. Elhatározása csak erősödött, hite elmélyült és a végsőkig kitartó
lett. Az Angyal megpróbálta kiszabadítani magát. Sürgette Jákóbot; "[...]
Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal." De Jákób így válaszolt:
"Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet" (1Móz 32:26). Ha
ez kérkedő, önhitt magabiztosság lett volna, Jákób nyomban megsemmisül. De
azért volt olyan biztos a dolgában, mert bár megvallotta a maga
érdemtelenségét, mégis bízott a szövetséget megtartó Isten hűségében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése