Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák
és próféták 30. fejezetéhez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 30. fejezet 336. nap
30.
A szentély és szolgálata
Amikor
Mózes a hegyen tartózkodott Istennel, a következő parancsot kapta:
"készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam" (2Móz
25:8). A szent hajlék, a sátor építésére vonatkozólag az Úr pontos utasításokat
adott Mózesnek. Az izraeliták hitehagyásukkal eljátszották az isteni jelenlét
áldásait. Egy időre lehetetlenné vált számukra, hogy szent hajlékot emeljenek
Istennek maguk között. Amikor az Úr ismét kegyelmébe fogadta őket, nagy vezérük
hozzáfogott az isteni parancs végrehajtásához. A szent hajlék elkészítéséhez
kiválasztott embereket Isten különös ügyességgel és bölcsességgel ajándékozta
meg. Az építmény tervét maga Isten adta meg Mózesnek. Különleges utasításokkal
is ellátta az épület méretét és alakját illetően. Azt is megmondta, hogy milyen
anyagokat kell használni felépítéséhez. Közölte, hogy az épületnek milyen
felszerelést, berendezést kell tartalmaznia. A kézzel készített szent hely
"[...] az igazinak csak másolata [...] mennyei dolgoknak ábrázolata"
kellett legyen (Zsid 9:24.23). A mennyei templomnak - ahol Krisztus, nagy
főpapunk, miután feláldozta életét a bűnösökért, közbenjár - kicsinyített
másolata. Isten a hegyen megmutatta Mózesnek a mennyei szentélyt és
megparancsolta neki, hogy mindent a bemutatott minta szerint csináljon meg.
Mindezeket az isteni utasításokat Mózes gondosan feljegyezte és közölte a nép
vezetőivel.
A
szentély felépítéséhez nagy és költséges előkészületeket kellett tenni. A
legértékesebb és legdrágább anyagok nagy mennyiségét kellett összegyűjteni. Az
Úr azonban csak önkéntes adományokat fogadott el. "Szólj az Izráel
fiainak" - mondta Mózesnek - "hogy szedjenek nékem ajándékokat; minden
embertől, akit a szíve hajt arra, szedjetek nékem ajándékokat" (2Móz
25:2). Ez isteni parancsot Mózes elmondott a gyülekezetnek. Az Isten iránti
odaadás és az áldozatkészség lelkülete volt az első a magasságos Isten
lakhelyének a készítésénél
Az egész
nép egyhangúlag válaszolt Mózes felhívására: "És eljőve mindenki, akit a
szíve indíta, és akit lelke hajt vala, és hozának áldozatot az Úrnak, a
gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent
ruhákhoz valókat. És jövének férfiak és asszonyok együtt, mind, akit szíve
indított, hozának kapcsokat, függőket, gyűrűket, karperecet, mindenféle arany
eszközöket; a férfiak is, mind akik aranyból hoztak: áldozatot az Úrnak. És
minden ember, kinek amije vala, hozott kék, bíborpiros, és karmazsinszínű, és
lenfonalat, kecskeszőrt, veresre festett kosbőröket és borzbőröket. Minden, aki
ezüstöt vagy rezet vihetett, felhozá azt áldozatul az Úrnak, és akiknél
sittim-fa találtaték a szolgálat különböző szükségeire, felhozák azt. Az
asszonyok közül pedig mind, akik ahhoz értettek, saját kezeikkel fonának, és
felvivék azt a mit fontak, a kék, és a bíborpiros, és a karmazsinszínű, és
lenfonalat. Azok az asszonyok pedig, akik ahhoz értettek, fonának kecskeszőrt.
A főemberek pedig hozának ónix köveket, foglalni való köveket, az efódhoz és a
hósenhez. Illatozó szert is és olajat, a mécsbe és a kenethez, és fűszereket a
füstöléshez" (2Móz 35:21-28)
Mialatt
a szentély építése tartott, az emberek - öregek és fiatalok, férfiak és nők,
még a gyermekek is - folyamatosan hozták adományaikat, amíg azok, akiket
megbíztak a munka vezetésével azt nem mondták, hogy most már elég, mert már
több gyűlt össze annál, mint amit fel tudnak használni. Mózesnek ki kellett
hirdetnie az egész tábor területén: "Se férfi, se asszony ezután ne
készítsen ajándékot a szent munkára. És megszűnék a nép hordani" (2Móz
36:5). Az izraeliták zúgolódásait, Isten ítéleteinek a látogatásait, amelyeket
bűneik miatt kellett elszenvedniük, figyelmeztetésként a későbbi nemzedékek
számára mind feljegyezték. Isten iránti odaadásukkal, buzgalmukkal és
nagylelkűségükkel követendő példát adtak mindnyájunk számára. Mindazok, akik
szeretnek Istennek szolgálni, és értékelik Isten jelenlétének áldásait,
ugyanilyen lelkületet tanúsítanak, ugyanilyen áldozatkészséget mutatnak oly
imaháznak a felépítése során, ahol Isten találkozhat velük. Ezek az emberek
olyan adományt kívánnak vinni az Úrnak, amely a legjobb mindazok közül, amikkel
rendelkeznek. Az Isten számára épített házon nem lehet adósság, mert ezzel az
építkezők Istent becstelenítenék meg. Azt az összeget, amely elegendő a munka
elvégzéséhez és befejezéséhez, önként kell odaadni, hogy az építő munkások azt
mondhassák el, amit a sátor építői mondtak: "Többet hord a nép ajándékba,
mint amennyi kell a munka elkészítésére" (2Móz 36:4).
Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 24
Ezékiás király
uralkodásának utolsó 15 esztendejében történt, hogy a babilóniaiak látogatást
tettek Jeruzsálemben. Ennek a látogatásnak sok évvel később súlyos
következménye lett: Nabukodonozor megtámadta és
megszállta a várost.
Amikor Ezékiás könyörgésére Isten
megígérte, hogy 15 évvel meghosszabbítja az életét, a király azt kérdezte
Ésaiástól, mi lesz a jele, hogy meggyógyítja őt az Úr, és hogy harmadnapra
felmehet az Úr házába (lásd 2Kir 20:8). Ezt válaszolta a
próféta: „Ez legyen jeled az Úrtól, hogy Ő megcselekeszi ezt a dolgot,
amelyről szólott néked: Előremenjen-é az árnyék tíz grádiccsal, vagy
visszatérjen-é tíz grádiccsal? És felele Ezékiás:
Könnyű az árnyéknak tíz grádiccsal alábbszállani. Ne úgy, hanem menjen hátra az
árnyék tíz grádiccsal. És könyörgött Ésaiás
próféta az Úrhoz, és visszatéríté az árnyékot Akház napóráján, azokon a
grádicsokon, a melyeken már aláment volt, tíz grádiccsal” (2Kir 20:9-11). Ez a
jelenség keltette fel a babilóniaiak érdeklődését, és hozta a látogatókat
Jeruzsálembe. Ezékiás azonban ahelyett, hogy Isten nevét hirdette volna
látogatóinak, kincseit és gazdagságát mutogatta körbe nekik (2Kir 20:13).
Elvetette az irigység magvát; és Ésaiás kijelentette, hogy Ezékiás minden
vagyonát el fogják hurcolni a babilóniaiak (2Kir 20:17).
Pontosan így történt
minden: „És elvitte onnét az Úr házának minden kincsét és a király házának
kincsét, és összevagdalt minden arany edényt, amelyet Salamon, az Izráel
királya csináltatott volt az Úr templomában, amint az Úr megmondotta volt”
(2Kir 24:13).
Mit tanulhatunk
mindebből? Elsősorban azt, hogy ha bármikor bármilyen sikerünk is van ebben az
életben, ne feledjük, hogy Istené az érdem, és Neki adjunk dicsőséget! Amikor
az emberek látják Isten dicsőségét, közelebb kerülnek Hozzá (Mt 5:16), és földi
vágyaik alábbhagynak.
Azt is megtanulhatjuk, hogy ezen a
világon semmi sem a miénk, még a pénzünk és úgynevezett személyes tulajdonaink
sem. Ha helyesen viszonyulunk a tulajdon kérdéséhez, és úgy gondolkodunk
javainkról, hogy azok mind Istenéi, akkor tudunk eléggé alázatosak lenni a
ahhoz, hogy Őt szolgáljuk.
Daniel Jiao
46. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 30. fejezetéhez
(jún. 12-18).
A szentély és a
szentélyszolgálatok egy jobb szentélyre és egy jobb főpapra mutattak. Mégis, a
valódi áldás a sivatagi sátorban az volt, ahogy Isten jelenléte testet öltött
és betöltötte a sátrat az Ő dicsőségével. Micsoda látvány is volt az! Nem
csoda, hogy Izrael gyermekeit tisztelettel töltötte el. Végül Isten jelenléte
testet öltött, emberi formában. Jánosnál olvashatjuk: „Az Ige testté lett és
lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét…” A lakozék szó a héber
megfelelője a köztünk „sátorozék” szónak. Képzeld csak el, milyen lehetett
sétálni, beszélni, tanulni magától Istentől, a mi Megváltónktól!
Ugyanakkor a kiváltság, hogy tanuljunk
Jézustól nem csak számukra volt adott, hanem a mi számunkra is. Pál azt írja:
„Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek
temploma … dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben” (1Kor
6:19–20). Isten bennünk akar lakozni!
A Zsidókhoz írt levél szerzője azt írja:
„Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a
Jézus vére által, azon az úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út
gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által” (Zsid 10:19). A szentély nem a
berendezésről szólt, hanem a Megváltóra mutatott – a Bárányunkra, Főpapunkra,
Barátunkra, Közbenjárónkra.
„Jézus Uram, Főpapom, sátorozz bennem a Szent
Lelkeden keresztül.”
Jan White
Associate Pastor
Simi Valley
Seventh-day Adventist Church, California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése