Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 32. fejezet 348. nap
Isten
elhívta Izraelt, megáldotta és felmagasztalta őket. Nem azért, hogy az ő
törvényének való engedelmességük által egyedül csak ők kaphassák meg
pártfogását és kizárólagos elfogadóivá válhassanak áldásainak, hanem azért,
hogy általuk kijelentse magát a föld minden lakójának. Isten az ő szándékának
teljesítéséért parancsolta meg nekik, hogy különüljenek el a körülöttük levő
bálványimádó népektől.
A
bálványimádás és mindazok a bűnök, amelyek ebből következtek utálatosak voltak Isten
előtt. Ezért megparancsolta népének, hogy ne vegyüljön el ezekkel a népekkel és
"ne cselekedjék az ő cselekedeteik szerint" és ne feledkezzenek meg
Istenről. Megtiltotta nekik a bálványimádókkal való házasságkötést, nehogy a
szívük elforduljon tőle. Éppen olyan szükséges volt akkor, mint most is, arra
ügyelni, hogy Isten népe tiszta legyen, "[...] szeplő nélkül megtartva
magát a világtól" (Jak 1:27). Szabadnak kell lennünk a világ lelkületétől,
mert az ellentétben áll az igazsággal és a jogossággal. Isten azonban nem azt
akarta, hogy népe az önigazultság zártkörűségében éljen, kirekesztve magát a
világból, semmiféle befolyást sem árasztva többé arra.
Mesterükhöz
hasonlóan a tanítványoknak is a világ világosságává kell lenniük minden
korszakban. Az Üdvözítő ezt mondta: "[...] Nem rejthetik el a hegyen
épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a
gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak", - a
ház a világ. Azután hozzáteszi: "Úgy fényljék a ti világosságtok az
emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti
mennyei Atyátokat" (Mt 5:14-16). Éppen ez az, amit Énók, Noé, Ábrahám és
Mózes cselekedtek. Éppen ez az, amit Isten elrendelt, hogy népe, Izrael ezt
tegye.
A
hitetlenségtől, Sátántól irányított gonosz szívük késztette őket a világosság
elrejtésére, ahelyett hogy azt a körülöttük élő népekre árasztották volna.
Vakbuzgó lelkületük arra indította őket, hogy vagy a pogányok gonosz
gyakorlatait kövessék, vagy gőgös kizárólagosságba zárkózzanak be, mintha Isten
szeretete és gondoskodása egyedül reájuk terjedne ki.
Amiként
a Biblia két törvénnyel ajándékoz meg bennünket: egy változhatatlan és
örökkévaló törvénnyel és egy ideiglenes, átmeneti törvénnyel, azonképpen
szövetség is kettő van. A kegyelem szövetsége volt az első, amelyet Isten Éden
kertjében kötött az emberrel, amikor a bűneset után azt az ígéretet adta, hogy
az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Ez a szövetség minden embernek
bocsánatot és Isten támogató kegyelmét ajánlotta fel a jövőre a Krisztusban
való hit és az engedelmesség által. Az örök életet is megígérte nekik az Úr
azzal a feltétellel, hogy hűségesek maradnak Isten törvényéhez. A pátriárkák
így kapták meg az üdvösség reménységét.
Ugyanezt
a szövetséget újította meg Isten Ábrahámmal a következő ígéretben: "És
megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei..." (1Móz 22:18).
Ez az ígéret Krisztusra mutatott. Így fogta ezt fel Ábrahám is (lásd Gal
3:8.16), és bűnei bocsánatáért Krisztusban bízott. Ez volt az a hite, amelyet
Isten igazságul számított be néki.
Az
Ábrahámmal megújított szövetség Isten törvényének tekintélyét is fenntartotta.
Az Úr azt mondta Ábrahámnak: "[...] Én a mindenható Isten vagyok, járj én
előttem, és légy tökéletes" (1Móz 17:1). Isten a következőképpen tett
tanúbizonyságot hűséges szolgájáról: "Mivelhogy hallgata Ábrahám az én
szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és
törvényeimet" (1Móz 26:5), az Úr kijelentette neki: "És megállapítom
az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között
annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te
magodnak te utánad" (1Móz 17:7).
Bár ezt
a szövetséget Isten Ádámmal kötötte meg és Ábrahámmal csak megújította, mégis
egyedül Krisztus halálával teljesedhetett be. Isten ígérete alapján azóta
létezett, mióta Isten először adott hírt a megváltásról és azt hittel
elfogadták. Attól az időponttól kedve azonban, amikor Krisztus halálával
jóváhagyta ezt a szövetséget, már Újszövetségnek nevezték. Ennek az
Újszövetségnek is Isten törvénye az alapja. Egyszerűen arról intézkedett, hogy
az emberek ismét összhangba kerüljenek az isteni akarattal. Oda vezette el az
embereket, ahol engedelmeskedni tudnak Isten törvényének.
Egy
másik szerződés is volt, amelyet a Szentírásban Ószövetségnek neveztek. Ezt a
szerződést, szövetséget Isten a Sinai hegyen kötötte meg Izraellel. Ezt a
szövetséget az áldozat vére; az ábrahámi szövetséget Krisztus vére
hitelesítette. Ezt a szövetséget "második" vagy "új"
szövetségnek nevezzük, mivel azt a vért, amellyel megpecsételték, az első
szövetség vére után ontották ki. Az, hogy ez az Újszövetség már Ábrahám
napjaiban is érvényes volt nyilvánvaló abból a tényből, hogy Isten ígérete és
esküje erősítette meg, mégpedig "[...] két változhatatlan tény által,
melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon" (Zsid 6:18).
Ha pedig
az ábrahámi szövetség már magában foglalta a megváltás ígéretét, akkor miért
alkottak egy másik szövetséget a Sinai hegyen? Rabszolgasága idején a nép
nagymértékben elvesztette Isten ismeretét és az ábrahámi szövetség alapelveinek
ismeretét is. Egyiptomból való kiszabadításuk után Isten igyekezett feltárni
előttük hatalmát és kegyelmét, hogy ezek elvezessék őket oda, ahol minden arra
indítja majd őket, hogy egyedül csak őt szeressék és egyedül csak benne
bízzanak. Isten azért vezette őket a Vörös-tenger partjára - ahol a nyomukban
lévő és őket üldöző egyiptomi hadsereg miatt megmenekülésük lehetetlennek
látszott -, hogy felfoghassák teljes tehetetlenségüket és az isteni segítségre való
szükségüket. Isten csak azután szabadította ki őket az egyiptomiak kezéből, a
biztos pusztulásból, miután megértették helyzetüket. Akkor és ott megtelt a
szívük Isten iránti hálával, szeretettel és Isten hatalmában való feltétlen
bizalommal. Szabadítójukként Isten magához vonta őket, legalábbis időlegesen.
Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 11
Isten megígérte Dávidnak, hogy királlyá teszi
őt egész Izrael felett. A jövendölés beteljesedése Isten áldásának
következménye volt, de emberi közreműködést is igényelt.
Dávid nemes gondolkodású vezér volt. Egy
hadjáratban, amikor három katonája életét kockáztatva vitt neki ivóvizet, nem
volt hajlandó azt elfogyasztani. Nem akarta szomját emberei élete árán
csillapítani. Amikor Saul üldözte őt, és bár a körülmények könnyen lehetővé
tették volna, nem akarta megölni üldözőjét. Dávidot ezért mélyen szerették és
tisztelték katonái és Izrael népének többsége.
Vetélkedés soha nem háborgatta Dávid lelkét.
Biztos volt saját katonai képességeiben, és kétségtelenül legnagyobb becsben
tartotta legjobb katonáit. A legmesszebb menőkig megbecsülte őket. Ebben a
fejezetben láthatjuk a „Hírességek Csarnokát”, Dávid legkiválóbb harcosainak
listáját. Olvashatunk a „harminc” és a „három” hősről is, akik
felülmúlhatatlanok voltak Dávid idejében.
Dávid megtanít minket, hogy milyen fontos az
Úr ígéreteire várni, és közben tőlünk telhetően mindent megtenni azért, hogy
Isten terve életünkben megvalósuljon. Megtanulhatjuk még tőle, hogy a siker
nagyrészt kapcsolataink minőségén múlik.
Drága
Istenünk, add, hogy legyünk kedvesek és udvariasak a körülöttünk élőkkel, s így
mindenekfelett érezzék, hogy szeretjük és megbecsüljük őket!
Jobson Santos
47. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez
(jún. 19-25).
Nádáb és Abihu
története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos
történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre?
Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:
1) Az alkohol megrontja az
ítélőképességet, néha halálos következményekkel.
2) Isten szent; tisztelettel és
áhítattal kell megközelítenünk Őt.
3) A lelki vezetői rangban lévő
személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.
Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek
találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan
részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”
A 32. fejezet a két szövetség közti
kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét
szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a
Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.
Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és
Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint
Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni,
Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a
szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így
„megújult”.
Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul
és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!
Cindy Tutsch
Társigazgató (nyugalmazott)
Ellen G. White Intézet
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése