Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 30. fejezet 340. nap
Minden
reggel és este egy esztendős bárányt égettek el az oltáron, és vele a kötelező
ételáldozatot, amely jelképezte a nemzet naponkénti odaszentelődését Jahvénak,
és jelképezte a Krisztus engesztelő vérétől való állandó függőségüket. Isten
kifejezetten megparancsolta, hogy minden áldozat, amelyet neki szentelnek a
szentély szolgálatára, hiba nélkül való legyen, vagyis "ép"-nek
kellett lennie (2Móz 12:5). A papoknak tüzetesen meg kellett vizsgálniuk minden
állatot, amelyet áldozatként hoztak el a szent helyre és mindazokat az
állatokat vissza kellett utasítaniuk, amelyben valami hibát fedeztek fel. Csak
a "hiba nélküli" áldozat lehetett jelképe Krisztus tökéletes
tisztaságának, akinek fel kellett áldoznia magát "hibátlan és szeplőtlen
bárány"-ként (1Pt 1:19). Pál apostol úgy mutat rá ez áldozatokra, mint
amelyek azt szemléltetik, hogy Krisztus követőinek mivé kell válniuk. Azt
mondja: "Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy
szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a
ti okos tiszteleteteket" (Róm 12:1). Isten szolgálatára kell szentelnünk
magunkat, és igyekeznünk kell áldozatunkat mind tökéletesebbé tennünk. Isten
csak azzal elégszik meg, ha a legjobbat adjuk abból, amink van. Azok, akik
teljes szívükből szeretik Istent, legjobb szolgálatukat adják neki, és
állandóan arra törekedjenek, hogy minden erejüket összhangba hozzák azokkal az
isteni törvényekkel, amelyek Isten akaratának a teljesítésére fejlesztik ki
képességeiket.
A
tömjénáldozat bemutatásakor a pap közelebb került Isten jelenlétéhez, mint a
naponkénti szolgálat bármelyik más cselekményével. Mivel a szentély belső
kárpitja nem ért fel az épület mennyezetéig, ezért Isten dicsősége, amely
megmutatkozott a kegyelem trónja fölött, részben látható volt a sátor első
helyiségéből. Amikor a pap tömjénnel áldozott az Úr előtt, akkor a szövetség
ládája felé tekintett; és amint a tömjén füstje felemelkedett, az isteni
dicsőség leereszkedett a kegyelem trónjára és betöltötte a szent helyet és
gyakran mindkét helyiséget annyira, hogy kénytelen volt visszavonulni a sátor
ajtajához. Amint e jelképes szolgálatban a pap hittel tekintett a kegyelem
trónjára, amelyet nem láthatott, úgy Isten népének is most imáikat Krisztushoz
kell küldeniük, nagy főpapjukhoz, aki - noha az emberi szem nem láthatja őt -
érettük könyörög a mennyei szentélyben.
A
tömjén, amelynek füstje és illata Izrael imáival együtt száll fel a mennybe,
Krisztus érdemeit és közbenjárását ábrázolja. Krisztus tökéletes igazságossága,
amelyet Isten hit által az ő népének tulajdonít, teszi egyedül elfogadhatóvá
Isten számára a bűnös emberi lények szolgálatát. A szentek szentje kárpitja
előtt az állandó engesztelő áldozat oltára, a szentély előtt pedig a folyton
égő áldozat oltára állott. Istent vérrel és tömjénezéssel kellett
megközelíteni. Ezek a jelképek a nagy Közbenjáróra mutattak, aki által a
bűnösök megközelíthetik Jahvét, és aki által egyedül kaphatnak kegyelmet és
üdvösséget a bűnbánatot tartó hívő lelkek.
Amikor a
papok reggel és este beléptek a szent helyre a tömjénezés idején, a naponkénti
áldozatot már elkészítették a feláldozásra az udvarban levő oltáron. Ez volt a
áhítat ideje az istentiszteleten résztvevők számára, akik összegyülekeztek a
szent sátornál. Mielőtt Isten jelenléte elé kerültek volna a pap szolgálata
útján, szívüket meg kellett vizsgálniuk és bűneiket be kellett vallaniuk.
Csendes imában egyesültek arcukkal a szent hely irányába fordulva. Így kéréseik
a tömjénfüst felhőjével együtt szálltak fel, mialatt hitükkel erősen
belekapaszkodtak a megígért Üdvözítő érdemeibe, akit az engesztelő áldozat
jelképezett. A reggeli és az estéli áldozatokra kijelölt órákat szentnek
tekintették és az áhítat óráiként tartották meg mindenütt a zsidó nép körében. Amikor
a későbbi időkben a zsidók szétszóródtak és fogolyként éltek távoli
országokban, e kijelölt órákban ott is mindig arccal Jeruzsálem felé fordulva
imádkoztak Izrael Istenéhez. Ebben a szokásban a keresztények is megszívlelendő
példát láthatnak a reggeli és estéli imára. Amíg Isten megítéli a lélek nélküli
áhítatokat, addig örömmel tekint azokra, akik iránta való szeretetből hajtják
meg magukat előtte minden reggel és este, hogy nála bűnbocsánatot keressenek
elkövetett bűneikért és áldásáért könyörögjenek.
A szent
kenyeret mindig áldozatként tartották az Úr előtt. Így a naponkénti áldozatnak
volt a része. A szentély asztalára kitett kenyeret szent kenyérnek vagy "a
jelenlét kenyerének" nevezték, mivel mindig az Úr arca előtt volt. Az
ember Istentől való függőségének az elismerése volt úgy testi, mint lelki
táplálék tekintetében, amelyet csak Krisztus közbenjárására kaphat meg az
ember. A manna is és a szent kenyér is Krisztusra mutatott, az "élő
kenyérre", aki mindig Isten jelenlétében van érettünk. Maga Krisztus
mondta: "Én vagyok az életnek kenyere [...] amely a mennyből szállott
alá" (Jn 6:48-50). A kenyerekre tömjént tettek. Amikor a szent kenyeret
minden szombaton elvitték az asztalról, hogy frisset tegyenek fel, a rajta lévő
tömjént elégették az oltáron Isten előtt emlékeztetőül.
Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 3
Ebben a fejezetben az Isten szíve szerint való
embernek, Dávidnak a vérvonalát követhetjük nyomon, ami egyedülállóan vezethet
el minket a Menny örökkévaló kegyelmének megértéséhez. Dávidról tegnapi
olvasmányunkban esik szó először, Isai hetedik fiaként. Másutt a Szentírásban (ApCsel 13:22) Isten a saját szíve
és akarata szerinti férfinak nevezi Dávidot.
Lehet ez ugyanaz a személy, aki elcsábította Betsabét,
majd feleségül vette és négy fia született tőle a házasságtöréssel kezdődő
kapcsolatban (ld. 5. vers)? Figyeljük meg Isten türelmét, ahogy Dávid vérvonala
kibontakozik! Salamont – Dávid és Betsabé törvénytelen fiát – megemlíti később
az Írás Krisztus családfájában (lásd: Mt 1:6).
Ennek a házasságtörő leszármazási vonalnak a
tanulmányozása csak egy következtetésre vezethet bennünket. Tekintsünk
Krisztusra, és lássuk meg, hogy bár úgy tűnhet, a körülményeink
megronthatják a családfánkat, mégis Krisztus határozza meg az
örökségünket Őbenne. Dávid a saját szavaival írja le, milyennek kell a mi
krisztusi hitvallásuknak lennie. „Tiszta szívet teremts bennem,
Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!" (Zsolt 51:12 - új prot. ford.). Ez lesz a mi imánk is ma?
Christopher Beason
46. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 30. fejezetéhez
(jún. 12-18).
A szentély és a
szentélyszolgálatok egy jobb szentélyre és egy jobb főpapra mutattak. Mégis, a
valódi áldás a sivatagi sátorban az volt, ahogy Isten jelenléte testet öltött
és betöltötte a sátrat az Ő dicsőségével. Micsoda látvány is volt az! Nem
csoda, hogy Izrael gyermekeit tisztelettel töltötte el. Végül Isten jelenléte
testet öltött, emberi formában. Jánosnál olvashatjuk: „Az Ige testté lett és
lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét…” A lakozék szó a héber
megfelelője a köztünk „sátorozék” szónak. Képzeld csak el, milyen lehetett
sétálni, beszélni, tanulni magától Istentől, a mi Megváltónktól!
Ugyanakkor a kiváltság, hogy tanuljunk
Jézustól nem csak számukra volt adott, hanem a mi számunkra is. Pál azt írja:
„Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek
temploma … dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben” (1Kor
6:19–20). Isten bennünk akar lakozni!
A Zsidókhoz írt levél szerzője azt írja:
„Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a
Jézus vére által, azon az úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út
gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által” (Zsid 10:19). A szentély nem a
berendezésről szólt, hanem a Megváltóra mutatott – a Bárányunkra, Főpapunkra,
Barátunkra, Közbenjárónkra.
„Jézus Uram, Főpapom, sátorozz bennem a Szent
Lelkeden keresztül.”
Jan White
Associate Pastor
Simi Valley
Seventh-day Adventist Church, California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése