Higgyetek az Ő prófétáinak - június 19 - VASÁRNAP - 1 Krónikák 6

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 31-32. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31. fejezet 343. nap

31. Nádáb és Abihu bűne

A sátor felszentelése után a papokat is felszentelték szent szolgálatukra. Ezek az istentiszteletek hét napig tartottak és mindegyiket különleges szertartás jellemezte. A nyolcadik napon kezdték meg szolgálatukat. Ezután Áron, fiai közreműködésével bemutatta az áldozatot, amelyet Isten rendelt, majd felemelte a kezeit és megáldotta a népet. Mindent úgy tettek, ahogy Isten megparancsolta nekik. Isten elfogadta az áldozatot és figyelemre méltó módon láthatóvá tette előttük dicsőségét: tűz jött ki az Úr elől és megemésztette az oltáron lévő áldozatot. A nép félelemmel és nagy érdeklődéssel tekintett az isteni hatalomnak erre a csodálatos megnyilatkozására. Isten dicsőségének és jóindulatának jelét látták meg benne. A dicséret és imádat ujjongó kiáltása hagyta el ajkukat. Arcra borultak, mintha Jahve közvetlen jelenlétében lettek volna.

De nemsokára, váratlanul szörnyű csapás sújtott le a főpap családjára. Az istentisztelet órájában, amikor a nép imája és magasztalása szállt fel Istenhez, Áron két fia vette a tömjénezőjét és illatos tömjént égetett el azon "kedves illatú áldozatul az Úrnak". Azzal azonban, hogy "idegen tüzet" használtak, megszegték Isten parancsát. A tömjén égetésére ugyanis közönséges tüzet vettek igénybe a szent tűz helyett, amelyet Isten maga gyújtott meg és ugyanakkor megparancsolta, hogy erre a célra kell felhasználni. Ezért a bűnért tűz jött ki az Úrtól és a nép szeme láttára megemésztette őket.

Mózes és Áron után Nádáb és Abihu voltak a legnagyobbak Izraelben. Az Úr is felettébb megtisztelte őket, mert a hetven vénnel együtt ők is megpillanthatták az Úr dicsőségét a hegyen. Mindamellett bűnüket nem lehetett elnézni vagy könnyelműen venni. Ellenkezőleg, bűnük még súlyosabb volt. Senki se csalja meg magát azzal az elképzeléssel, hogy büntetés nélkül vétkezhet, mivel nagy ismerete van, s mivel Izrael fejedelmeihez hasonlóan felmehetett a hegyre, hogy Istennel közösségben legyen és dicsőségében időzzön. Senki se gondolja, hogy Isten ilyen kitüntetés után nem fog szigorúan büntetni. Ez végzetes tévedés. Azoktól, akik nagy tudást és előjogot kaptak, elvárható, hogy ismeretüknek megfelelően kegyes és erkölcsös életet éljenek. Kevesebbet nem fogadhat el Isten. A nagy áldások vagy kiváltságok sohase ringassanak bennünket biztonságba vagy gondatlanságba. Ez sohasem adhat engedélyt a bűn elkövetésére és nem keltheti azt az érzést, hogy Isten nem járt el szigorúan velük szemben. A kiváltság, amelyet Isten adott, eszköz arra, hogy bennünket készségessé és buzgóvá tegyen a szolgálatra, és ezáltal erőt adjon szent akaratának véghezvitelére.

Nádábot és Abihut ifjúságukban nem tanították meg az önuralom gyakorlására. Apjuk engedékeny természete, szilárdságának hiánya a helytelenségekkel szemben odavezetett, hogy elmulasztotta gyermekei megfenyítését. Fiainak megengedte, hogy hajlamaikat kövessék.

Akik hosszú ideig dédelgetik saját vágyaikat és kívánságaikat, végül oly mértékben kerülnek azok uralma alá, hogy még a legszentebb szolgálat iránti felelősségük sem lesz képes őket megszabadítani rossz szokásaiktól. Ezeket a fiúkat nem tanították meg arra, hogy tiszteletben tartsák apjuk tekintélyét. Nem fogták fel az Isten követelményei iránt tanúsított engedelmesség szükséges voltát. Áron téves engedékenysége fiaival szemben előkészítette Isten ítéletének mielőbb bekövetkezését.

Isten meg akarta tanítani a népet, hogy hódolattal és félelemmel közeledjen hozzá az általa előírt módon. Isten nem fogadhat el részleges engedelmességet. Nem volt elég, hogy az istentiszteletnek ebben az ünnepélyes időszakában majdnem mindent úgy cselekedtek, ahogy azt ő elrendelte. Isten átkot mondott azokra, akik eltérnek parancsolataitól és nem tesznek különbséget a közönséges és a szent között. Isten a próféta által ezt jelenti ki: "Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé teszik [...] jaj azoknak, akik magoknak bölcseknek látszanak és eszesek önmagok előtt! [...] Akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlük! [...] Mert a seregek Urának törvényét megvetették, és Izráel szentjének beszédét megutálták" (Ésa 5:20-24). Senki se csalja meg magát azzal a hiedelemmel, hogy Isten parancsolatainak egy része nem lényeges, vagy azzal, hogy Isten valami változtatást is elfogad a megkövetelt helyett. Jeremiás próféta ezt mondta: "Kicsoda az, aki szól és meglesz, ha nem parancsolja az Úr?" (JSir 3:37). Isten semmiféle olyan parancsolatot nem rögzített Igéjében, amelynek az emberek akaratuk szerint engedelmeskednek vagy nem engedelmeskednek, és nem viselik ennek következményeit. Ha az engedelmesség szigorú útja helyett az emberek valami más ösvényt választanak, akkor hamarosan megmutatkozik, hogy annak "[...] vége a halálra menő út" (Péld 14:12).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 6

Ez a fejezet a nemzetségtáblázatok sorában a lévitáknak szentel különleges figyelmet. Még ebben a hosszadalmasnak és unalmasnak tűnő felsorolásban is felfedezhetünk lelki családunkra vonatkozó tanulságokat. A fejezet vége felé olvashatjuk, hogy a léviták nem egy egybefüggő földdarabot kaptak, amikor a földterületek a törzsek között felosztásra kerültek, hanem Isten Izrael és Júda városai körül jelölte ki lakóhelyüket így biztosítva azt, hogy minden polgár életére befolyásuk lehessen. A földfelosztás módja mutatja, hogy Isten milyen különleges helyet biztosít szolgái részére, és milyen különleges módon gondoskodik azokról, akik teljes idejüket a szolgálatra szentelik. Szolgáljon ez ma emlékeztetőül arra vonatkozóan, hogy mi is hasonlóan megkülönböztetett figyelemmel viseltessünk mindazok irányában, akik Isten szolgálatában állnak, amikor támogatjuk őket az által is, hogy hűségesek vagyunk Istenhez tizedeinkben és adományainkban, ahogyan ezt Izrael is tette.

A 15. versben utalást találunk arra, hogy Nabukodonozor fogságba vitte Isten népét. Ez arra mutat, hogy a Krónikák könyve az Ótestamentum végéhez – időben – meglehetősen közel íródott. Ez a tény különleges hangsúlyt ad mindannak, amiről ez a nemzetségtáblázat beszámol. Gondosan nyomon követi Krisztus vonalát, különös tekintettel a papi szolgálatra, Ádámtól Áronon keresztül Dávidig. Ez még egy bizonyíték az ősi beszámolók megbízhatóságára, amely megerősíti bennünk az Isten igaz ígéreteibe vetett bizonyosságot, hogy Istennek terve van velünk, és az Ő tervében rejlik áldott reménységünk és megváltásunk.

Ma kettős feladat előtt állunk: megragadni azokat a lehetőségeket, amelyek által még inkább támogathatjuk és bátoríthatjuk a misszió frontvonalában tevékenykedő testvéreinket; valamint a megváltási terv fényében meglátni, hogy Isten milyen ígéreteket tett, amelyek bátorítanak bennünket és mindazokat, akik körülöttünk élnek.

Christopher Beason

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:

                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.

                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.

                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.

Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch

Társigazgató (nyugalmazott)

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba