Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A Gondolatok a hegyibeszédről 3. fejezet 1845. nap
4.
fejezet (1. rész) – Igaz istentisztelet
„Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az
emberek előtt, hogy lássanak titeket” (Mt 6:1)
Jézusnak a hegyen elmondott beszéde azokat a tanításokat
tárta fel, amelyeket életében csendben megvalósított ugyan, de amelyeket az
emberek mégsem értettek. Nem fogták fel, hogy ha ilyen hatalma van, miért nem
használja fel mindannak a megvalósítására, ami szerintük a lényeg volt.
Gondolataik, eljárásuk és indokaik éppen ellentétét képezték az övének. Úgy
tettek, mintha igen komolyan vennék a törvény iránti tiszteletet, ugyanakkor
azonban tulajdonképpeni titkos céljuk felé, az önmagasztalásra törekedtek,
pedig Jézus felvilágosította őket, hogy aki önmagát szereti, megszegi Isten
törvényét.
A farizeusi alapelvek ugyanazok voltak, mint amelyek minden
időben jellemezték az embereket. Napjainkban is a farizeusi szellem a mozgatója
az emberi természetnek; s mivel az Üdvözítő megmutatta azt a különbséget, ami
közte és a rabbik írásmagyarázatának szelleme között van, tanítása minden
korban alkalmazható az emberekre.
Krisztus korában a farizeusok állandóan az ég kegye
megnyerésére törekedtek, hogy ezáltal az emberek tiszteletét és saját jólétüket
biztosítsák, amit erényes voltuk jutalmának tekintettek. Ugyanakkor igyekeztek
az emberek szeme láttára jótékonykodni, hogy figyelmüket ezzel felkeltsék, és
jó hírüket megalapozzák.
Jézus elítélte ezt a látszattevékenységet:
„Mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit
cselekszik a te jobb kezed, hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te atyád,
aki titkon néz, megfizet néked nyilván” (Mt 6:3—4).
Jézus ezzel nem azt mondta, hogy a szeretetszolgálatot
mindig titokban kell tartani. Pál apostol, Isten Lelkétől indíttatva, nem
hallgatta el a macedóniai keresztények nagylelkű önfeláldozását, hanem beszélt
arról a kegyelemről, amelyet Krisztus munkált bennük, s ezáltal másokat is
ugyanaz a lélek hatotta át. A korinthusiakhoz is így írt: „A ti buzgóságtok
sokakat magával ragadt” (2Kor 9:2).
Krisztus szavai világosak: jó cselekedeteinknél ne az
emberek tiszteletét és dicséretét tekintsük célunknak. Az őszinte, istenfélő
ember nem igyekszik emberek előtt tündökölni. Akik dicsérő szavakra és
hízelgésre várnak — abban lelik örömüket —, csak névleg keresztények.
Krisztus követői a jó cselekedetek által ne önmagukat
dicsőítsék, hanem Őt, akinek kegyelme által mindezt végezhetik. Isten Lelke
képesít bennünket minden jó cselekedetre; a Lélek pedig azért adatott, hogy az
Adományozót dicsőítse. Ha Krisztus fénye sugárzik be lelkünkbe, ajkunk túlárad
az Isten iránti hálától és magasztalástól. Gondolatainkat és beszélgetésünket
ne saját imáink, kötelességtudásunk, jó cselekedeteink és önmegtagadásunk
elbeszélése képezze, hanem Jézust magasztaljuk mindenkor! Saját énünk vonuljon
háttérbe, Krisztus legyen számunkra minden mindenekben!
A szenvedők iránti szeretettől és részvéttől késztetve
őszintén adakozzunk, és ne azért, hogy jótéteményeinkkel kérkedjünk! Őszinte
szándék és igaz, szívbéli részvét azok az indokok, amelyeket a mennyben
értékelnek. Isten többre becsüli az őszinte, szerető, odaadó lelket, mint Ofir
aranyát.
A szeretetből fakadó szolgálat a legszebb istentisztelet.
Ne a jutalomra gondoljunk, hanem mindig arra, hogy miképpen szolgálhatunk;
mindamellett, az ilyen szellemben történő szolgálat jutalma sem fog elmaradni.
„Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Miközben igaz az, hogy Isten
maga a legnagyobb jutalom, aki mindent magában foglal, csupán akkor örvendhet
néki az ember, ha jellemében hozzá hasonlóvá vált. Csak a hasonlók fogadják el
egymást. Amennyire átadjuk magunkat Istennek az emberek szolgálatára, annyira
ragadhatjuk meg Istent.
Senki sem áraszthatja szívéből és életéből másokra Isten
áldásának folyamát, hogy önmaga ne részesüljön gazdag jutalomban. A hegyoldalak
és síkságok, amelyek lefolyást engednek a hegyi patakoknak, nem szenvednek
veszteséget ettől: százszorosan visszakapják, amit adnak, mert a víz, amely
átfolyik rajtuk, termékennyé teszi a földeket. Zöldebb a fű, gazdagabb a fák
lombja, és több virág nyílik. Ha a nyári napsugarak kopárrá és barnává
perzselik a mezőt, egy szép zöld sáv jelzi a folyó útját. A síkság, amelyen a
hegyek e kincse átfolyik, állandóan pompázik — annak a jutalomnak a jelképeként,
amelyet Isten kegyelme áraszt mindazokra, akiknek közvetítésével szétárad az
egész világra.
Ilyen áldásban részesülnek mindazok, akik irgalmasok a
szegények iránt. Ésaiás próféta mondja: Szegd meg az éhezőnek „kenyeredet, és a
szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested
előtt el ne rejtsd magadat! Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és
meggyógyulásod gyorsan kivirágzik... És vezérel téged az Úr szüntelen,
megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, ... és olyan leszel, mint a
megöntözött kert, és mint vízforrás, melynek vize el nem fogy” (Ésa 58:7—11).
Isten a jótékonyságot kétszeresen megáldja. Amíg az adakozó
ellátja a szűkölködőt, nagymértékben nyer áldást. Krisztus kegyelme olyan
jellemvonásokat fejleszt a lélekben, amelyek az önzés ellentétei, s amelyek az
életet megszépítik, megnemesítik és meggazdagítják. A csendben végzett baráti
cselekedetek szíveket kötnek össze, és közelebb vonják hozzá, aki minden
részvét forrása. Apró figyelmességek, jó és önfeláldozó cselekedetek, amelyek
oly csendben áradnak szét, mint a virágillat, nagyban hozzájárulnak az élet
megszépítéséhez. Végül majd megértjük, hogy az önfeláldozás mások javáért és
boldogságáért — ha itt mégoly kevésre becsülik is — értéket jelent, s a
mennyben a dicsőség Királyával való összeköttetésünk jelének tekintik, „aki
gazdag volt, de érettünk szegénnyé lett”.
Ha az irgalmasságot titkon gyakoroltuk, hatása akkor is
nyilvánvalóvá lesz a jótevő jellemében. Ha teljes szívvel igyekszünk Krisztus
követőihez méltóan tevékenykedni, akkor mind szorosabb összeköttetésbe kerülünk
Istennel. Isten Lelke pedig — ha szívünket uralja — összhangot teremt köztünk
és Isten között.
Isten megszaporítja mindazok adományait, akik a meglevőket
bölcsen felhasználták. Szeretettel elismeri a hívők szolgálatát Krisztusban,
akinek kegyelme és ereje őket erre képesítette. Akik keresztény jellemre és
tökéletességre törekedtek, földi vetésük szerint aratnak majd az eljövendő
világban. Az e földön megkezdett mű, ott, a szentebb és dicsőbb életben lesz
tökéletessé, hogy mindörökké fennmaradjon.
Mai Bibliai szakasz: Prédikátor
1
A fejezetet itt olvashatod
el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Bölcs Salamon
kérdésekkel és szomorú megjegyzésekkel indítja ezt a fejezetet, ám a végén
olyan igazságokat tár elénk, amiken egy kicsit eltöprenghetünk.
Az első ilyen igazság:
a mindennapi életnek megvan a maga rutinja. A nap felkel és lenyugszik, új
generációk nőnek fel és tűnnek el. De a rutinnak veszélyei is vannak, mivel
elveszíthetjük érdeklődésünket a szent és örökkévaló dolgok iránt. Naponta
kellene keresnünk az Urat, úgy, mintha a mai napunk lenne létezésünk egyetlen
napja.
Második
igazság: nem kell mindenről tudnunk a világon, mert nem fontos, vagy nem
örökké tartó. A lelki életünk szempontjából a legfontosabb az örökkévaló dolgok
tanulmányozása.
Harmadik igazság: a
világi tudás nem mindig tud megoldást nyújtani a lelki problémákra. Csak a
mennyei bölcsesség, ami Istennel való közeli kapcsolatunkból származik, tud
békét hozni az emberi szívbe.
Végezetül „Isten
azoknak ígéri meg bölcsességét, akik érzik annak szükségességét és kérik is
tőle. A Mindenható el tudja vezetni az embereket oda, ahol megismerhetik az
igazságot” (Testimonies for the Church [Bizonyságételek a gyülekezetek
számára]. 9. kötet, 181. oldal).
Tehát imádkozzunk az
Úrhoz, és engedjük a Szentlelket, hogy adjon bölcsességet a Mennyből, így
békében maradhatunk Istennel. Ámen.
André Dantas
261. heti olvasmány GONDOLATOK A HEGYIBESZÉDRŐL
4. fejezetéhez (augusztus 2-8.).
„A te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked
nyilván.” (Máté 6:4) Az óva intő ígéretet Jézus a 6. és 18. versekben
megismétli, látszólag a hangsúly kedvéért. Természetünknél fogva dicsekvőek
vagyunk. Zabolátlan emberi természetünk szeret hivalkodni, ez azonban nem Isten
útja. „A megromlás előtt kevélység jár.” (Péld 16:18) Isten minket az „énünk
mások javára és mások boldogságáért való megtagadására” hív, és ezt „a menny a
dicsőség királyával való egység jegyének ismeri el.”
Mi indít minket adakozásra, imára vagy böjtre? A
jutalom, amit Isten ígér? Miért int óvatosságra ez az ígéret? Azok, akik a bűn
sötétségében élnek, az önzőségük következtében vakok lévén mások szenvedésére,
„végül elveszítik látóképességüket.” Amikor meglátják Isten dicsőségét „az Ő eljövetelének
fényességével” (2Thess 2:8), az számukra
megemésztő tűz lesz. Amint azonban kincseket gyűjtünk a mennyben, „őszinte
szándékkal, szívbeli igaz szeretettel… ezen indokok azok, amelyeket a menny
értékel”, jellemünkben Istenhez hasonlatossá válunk, és „amennyire átadjuk
magunkat Istennek, hogy az emberiséget szolgáljuk, olyan mértékben részesülünk
Isten ajándékában. … A legnagyobb jutalom pedig Isten maga.” Elmélkedjünk hát ezen
alaposan. Szeretnél találkozni a Mennyei Atyáddal? Milyen jutalomra vágyakozol?
Mary Harrison
könyvelő, Grand Rapids, Michigan, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen ✝️🛐🙏🕊
VálaszTörlés