Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A Gondolatok a hegyibeszédről 4. fejezet 1847. nap
4.
fejezet (3. rész) – Igaz istentisztelet
„És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a
pogányok” (Mt 6:7)
A pogányok puszta vezeklési eszköznek tekintették imáikat,
amellyel a bűnt kiengesztelhetik; úgy gondolták, hogy minél hosszabbak imáik,
annál több érdemet szereznek vele. Azonban, ha tevékenységük által
megszentelődhettek volna, az azt jelentené, hogy olyan valamivel rendelkeznek,
ami örvendezésre és dicsekvésre méltó. A farizeusok is elfogadták az imának ezt
a pogány módját, amivel ma is találkozhatunk az ún. keresztények között. A
megszokott, betanult imaszövegek egyszerű ismétlése — anélkül, hogy szívünk
Isten után vágyakozna — ugyanaz, mint a „pogányok szócséplése”.
Az ima nem jelenti a bűnök kiengesztelését; önmagában sem
ereje, sem érdeme nincs. A sok szép szó — amely rendelkezésünkre áll — nem ér
fel egyetlen szent kívánsággal sem. A legművésziesebben összeállított imák is
csak üres szavak, ha nem a szív őszinte érzelmeit fejezik ki. Azonban a megtört
és alázatos szívből fakadó ima — amelyben a lélek egyszerű vágyát tárja fel,
mint amikor valaki barátját kéri valamire, annak biztos tudatában, hogy az meg
is hallgatja — a hit imája. Isten nem kíván szertartásoskodó, csupán formai
hódolatot; azonban a bűneinek és gyengeségének tudatától megtört szív kiáltása
utat talál irgalmas Atyánkhoz.
„Ha pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a
képmutatóké”
(Mt 6:16)
Az a böjt — amelyre Isten szava utal — több, mint üres
formaság. Nemcsak abból áll, hogy az eledeltől tartózkodunk, zsákba öltözünk,
és hamut hintünk a fejünkre. Aki bűnei miatt bánkódik, s ezért böjtöl, az nem
kívánja mutogatni.
A böjtnek Istentől elrendelt célja nem az, hogy a testet a
lélek bűneiért kínozzuk, hanem hogy segítségünkre legyen a bűn gyalázatának
felismerésében, s hogy szívünket Isten előtt megalázzuk, és megbocsátó
kegyelmét elnyerjük. Izraelhez intézett parancsa így hangzott: „Szíveteket
szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez”
(Jóel 2:13).
Vezeklési gyakorlatok mitsem segítenek rajtunk. Hiábavaló
elképzelés, hogy saját cselekedeteink által megszerezhetjük vagy
kiérdemelhetjük a szentek örökségét. Amikor Jézustól azt kérdezték, „Mit
csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?”, így felelt: „Az az Isten
dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (Jn 6:28—29). Bűneinket megbánni
vagy megtérni annyit jelent, hogy saját énünktől elfordulunk, és Krisztushoz
járulunk; s ha Krisztust úgy fogadjuk el, hogy hit által élete bennünk él, ez
jó cselekedetekben fog megnyilvánulni.
Jézus mondta: „Te pedig, mikor böjtölsz, kend meg a te
fejedet, és a te orcádat mosd meg, hogy ne az emberek lássák böjtölésedet,
hanem a te Atyád, aki titkon van” (Mt 6:17—18). Amit Isten tiszteletére
cselekszünk, örömmel, ne szomorúan vagy kedvetlenül tegyük! Krisztus vallásában
nincs komorság. A szomorú ábrázatú keresztények olyan benyomást keltenek,
mintha Krisztusban csalódtak volna. Jellemét rossz színben tüntetik fel, és
kötekedésre nyújtanak alkalmat az ellenségnek. Bár szavaikkal Istent Atyjuknak
vallják, de szomorú, gondterhelt arcukkal árva gyermek benyomását keltik.
Krisztus azt kívánja, hogy szolgálatát oly vonzónak
tüntessük fel, amilyen a valóságban is. Egyedül a részvétteljes Megváltó előtt
tárd fel önmegtagadásodat és szíved titkolt megpróbáltatásait! Rakd le
terheidet a kereszt lábához, és örvendezz szeretetének, örvendezz annak, hogy Ő
előbb szeretett téged, s így folytasd utadat! Noha az emberek sosem veszik
észre, ami Isten és egy lélek között titokban történik, de a Szentléleknek a
szívre gyakorolt hatása nyilvánvalóvá válik, mert „aki titkon néz, megfizet
néked nyilván”.
Mai Bibliai szakasz: Prédikátor
3
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Az örökkévalósággal a
szívünkben, úgy tűnik, soha nem örülünk az idő gyors múlásának. Amikor olyasmit
csinálunk, amit élvezünk, vagy a szeretteinkkel vagyunk, az idő mindig kevésnek
tűnik.
Ám amikor betegek
vagyunk, vagy szeretteink nincsenek velünk, az idő megállni látszik, és nem
múlik elég gyorsan. Mai modern életünk, mely mindennel és mindenkivel
folyamatosan összeköttetésben tart, azt a benyomást kelti, mintha soha nem lenne
elegendő időnk a teendőinkre.
Tény azonban, amint a
szent szöveg is mondja: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég
alatt minden akaratnak” (1. vers).
Bölcs az, aki megtanul úgy gazdálkodni az idejével, hogy élvezni is
tudja erőfeszítéseinek gyümölcsét. Ha ez a bölcsesség nem fejlődött ki bennünk,
az idő elszalad, és csak a keserű tapasztalat marad számunkra, hogy „Ami
most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt” (15. vers).
Egyetlen emlékünk csak
az lesz, hogy nem ismertük fel: Isten egyedülálló és örökkévaló (14. vers). Ezt
a halandó árnyékot csak az Örökkévalótól származó remény világosíthatja meg, az
ember szívébe ültetett örökkévaló reménységgel (11. vers). Minden dicsőség
Istené kegyelméért, amellyel hitet ad nekünk az örök életben.
Az élet vágyát olyan
életvitelnek kell kísérnie, ami a legfontosabbat helyezi előtérbe, és élvezni
tudja az életét úgy, ahogy van. Ideje napirendünket úgy alakítani, hogy Istent,
a családot és a szomszédokat helyezzük előtérbe, hiszen tudjuk, ahogy
mindennel, az időnkkel is el kell számolnunk.
„Uram, tudom, hogy fontossági sorrendet kell felállítanom
életemben. Ehhez valóban nagy szükségem van a segítségedre, vezetésedre és
irányításodra. Ámen”
Alijofran
Brandao
261. heti olvasmány GONDOLATOK A HEGYIBESZÉDRŐL
4. fejezetéhez (augusztus 2-8.).
„A te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked
nyilván.” (Máté 6:4) Az óva intő ígéretet Jézus a 6. és 18. versekben
megismétli, látszólag a hangsúly kedvéért. Természetünknél fogva dicsekvőek
vagyunk. Zabolátlan emberi természetünk szeret hivalkodni, ez azonban nem Isten
útja. „A megromlás előtt kevélység jár.” (Péld 16:18) Isten minket az „énünk
mások javára és mások boldogságáért való megtagadására” hív, és ezt „a menny a
dicsőség királyával való egység jegyének ismeri el.”
Mi indít minket adakozásra, imára vagy böjtre? A
jutalom, amit Isten ígér? Miért int óvatosságra ez az ígéret? Azok, akik a bűn
sötétségében élnek, az önzőségük következtében vakok lévén mások szenvedésére,
„végül elveszítik látóképességüket.” Amikor meglátják Isten dicsőségét „az Ő eljövetelének
fényességével” (2Thess 2:8), az számukra
megemésztő tűz lesz. Amint azonban kincseket gyűjtünk a mennyben, „őszinte
szándékkal, szívbeli igaz szeretettel… ezen indokok azok, amelyeket a menny
értékel”, jellemünkben Istenhez hasonlatossá válunk, és „amennyire átadjuk
magunkat Istennek, hogy az emberiséget szolgáljuk, olyan mértékben részesülünk
Isten ajándékában. … A legnagyobb jutalom pedig Isten maga.” Elmélkedjünk hát
ezen alaposan. Szeretnél találkozni a Mennyei Atyáddal? Milyen jutalomra
vágyakozol?
Mary Harrison
könyvelő, Grand Rapids, Michigan, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlésÁmen ✝️🛐🙏🕊
VálaszTörlés