2018. április 23., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - április 23 - HÉTFŐ - János 20


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 26. fejezet 1015. nap

Aki csak hallotta a Megváltót, csodálkozott "az ő tudományán, mert beszéde hatalmas vala" (Lk 4:32). " Úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók" (Mt 7:29). Az írástudók és vének tanítása merev és formális volt, mint egy betanult lecke. Számukra Isten szavának nem volt éltető ereje. Az ige tanítását saját elgondolásaik és hagyományaik helyettesítették. Az istentiszteletek megszokott körforgásában állításuk szerint a törvényt magyarázták, ám az isteni ihletés nem mozdította meg sem az ő szívüket, sem hallgatóikét.

Jézus nem avatkozott a zsidók közti különféle vitatott kérdésekbe. Az Ő feladata az igazság feltárása volt. Szavai fényt árasztottak a pátriárkák és próféták tanításaira, a Szentírás új kinyilatkoztatásként hatott az emberekre. Hallgatói azelőtt soha nem érzékelték az isteni ige jelentésének ilyen mélységeit.

Jézus otthonukban találkozott az emberekkel, jól ismerte problémáikat. Kedvessé tette az igazságot, mert közvetlenül, egyszerűen mutatta be. Nyelvezete oly tiszta, finom és egyszerű volt, akár a csobogó patak. Hangja zeneként hatott azokra, akik azelőtt a rabbik monoton beszédét hallgatták. Bár tanítása egyszerű volt, mégis úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Ez a jellegzetesség élesen megkülönböztette tanítását mindenki másétól. A rabbik fenntartással, kétkedve beszéltek, mintha az Írásokat így is, meg ellenkezőképpen is lehetne értelmezni. A hallgatók napról napra bizonytalanabbak lettek. Jézus azonban kétségbevonhatatlan tekintéllyel tanította az Írásokat. Bármiről beszélt, hatalommal tette, mint akinek szavát nem lehet vita tárgyává tenni.

Mégis inkább komoly volt, mint heves. Úgy szólt, mint aki határozott célt követ. Az örök élet valóságát mutatta be. Bármiről beszélt, Istent nyilatkoztatta ki. Jézus igyekezett megtörni azt az ámító varázst, mely az embert a földi dolgokhoz láncolja. Az evilági dolgokat igazi helyűkre tette, s alárendelte az örök érdekeknek, de nem becsülte le fontosságukat. Azt tanította, hogy a menny és a föld együvé tartozik, és az isteni igazság ismerete felkészíti az embert a mindennapi élet kötelességeinek jobb teljesítésére. Úgy szólt, mint aki jól ismeri a mennyet, tudatában van Istenhez fűződő kapcsolatának, mégis elismeri egységét az emberi család valamennyi tagjával.

Kegyelmi üzeneteit mindig hallgatóihoz alkalmazta. Ismert volt előtte, miképpen tudja "erősíteni a megfáradottat beszéddel" (Ésa 50:4), mivel kegyelem ömlött ajkán, hogy a legvonzóbb módon adhassa át az embernek az igazság kincseit. Tapintatosan bánt azokkal, akiket előítéleteik tartottak vissza, és olyan példákkal lepte meg őket, melyek felkeltették érdeklődésüket. A képzelet segítségével érte el a szívet. Példázatait a mindennapi élet dolgaiból merítette, s bár azok egyszerűek voltak, jelentőségük csodálatos mélységekig hatolt. A madarak, a mezők liliomai, a mag, a pásztor és a bárány - Krisztus ezekkel a dolgokkal szemléltette az örök igazságot, s aztán, amikor hallgatói a természetben látták mindezeket, visszaemlékeztek szavaira. Krisztus példázatai szüntelen ismételték tanulságait.

Krisztus sohasem hízelgett az embernek. Sohasem mondott olyasmit, ami elképzeléseiket, ábrándjaikat dicsőítette volna, nem dicsérte okos találmányaikat. A mélyen, előítélet-mentesen gondolkodók befogadták tanítását, és úgy találták, hogy az próbára teszi bölcsességüket. Csodálták a legegyszerűbb nyelven kifejezett lelki igazságot. A legműveltebbeket is elbűvölték szavai, s a tanulatlanok is mindig merítettek forrásából. Volt üzenete az írástudatlannak, és még a pogánnyal is meg tudta értetni, hogy üzenete van számára.

Gyöngéd részvéte gyógyírként hatott a fáradt, elgyötört szívekre. Még a dühös ellenség háborgása közepette is a béke légköre lengte körül. Arcának szépsége, nagyszerű jelleme, és mindenekfelett a tekintetében és hangjában megnyilvánuló szeretet Hozzá vonzott mindenkit, akit még nem keményített meg a hitetlenség. Ha nem kedves, együttérző lelkületet sugárzott volna minden pillantása és szava, nem vonzotta volna Magához az óriási tömegeket úgy, ahogyan tette. A hozzá jövő szenvedők úgy érezték, ügyüket hű és szelíd barátként magáévá teszi, és még többet kívántak tudni az általa tanított igazságokból. Közel hozta az eget. Jézus színe előtt szerettek volna lakozni, hogy vigasztaló szeretetét szüntelen érezhessék.

Jézus mély figyelemmel kísérte hallgatói arcának minden rezdülését. Az érdeklődést, örömöt kifejező arcok megnyugvással töltötték el . Az igazság szavai behatoltak a lélekbe, széttörték az önzés korlátait; bűnbánatra indítottak, végül hálára ébresztettek, és ez boldoggá tette a Megváltót. Ahogy végigtekintett a hallgatók sokaságán, s már régebben is látott arcokat fedezett föl, arca örömtől ragyogott. Országának polgárait remélte látni bennük. Amikor az egyszerűen elmondott igazság valami dédelgetett bálványt érintett, észrevette a változást az arcokon, a hűvös, fenyegető tekinteteket, melyek azt sugallták, hogy nem szívesen fogadják a világosságot. Nagy fájdalmat okozott Neki, ha látta, hogy az emberek elutasítják a béke üzenetét.

Jézus a zsinagógában beszélt alapítandó országáról, küldetéséről, Sátán foglyainak szabadon bocsátásáról. Ekkor szavait szörnyű sikoly szakította félbe. Egy megszállott tört utat Felé az emberek között, és ordított: "Mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje" (Mk 1:24).

Zavar és rémület lett úrrá. Az emberek figyelme elterelődött Krisztusról, senki sem figyelt szavára. Éppen ebből a célból vezette Sátán áldozatát a zsinagógába. Jézus azonban e szavakkal dorgálta meg a démont: "Némulj meg és menj ki ez emberből! És az ördög azt a középre vetvén, kiméne belőle, és nem árta néki semmit" (Lk 4:35).

Sátán elhomályosította ennek a nyomorult szenvedőnek az elméjét, ám a Megváltó jelenlétében egy fénysugár áthatolt a homályon. Vágy ébredt benne, hogy szabaduljon Sátán hatalmából, de a démon ellenállt Krisztus erejének. Midőn az ember megpróbált Jézushoz fordulni segítségért, a gonosz lélek szavakat adott a szájába, s ő félelemtől gyötörten ordított. A megszállott valamelyest megértette, hogy annak színe előtt áll, Aki megszabadíthatja, de amikor megpróbálta elérni a hatalmas kezet, egy másik akarat visszatartotta, más szavakat juttatott kifejezésre általa. Szörnyű harc folyt Sátán hatalma és saját szabadságvágya között.

Aki legyőzte Sátánt a megkísértés pusztájában, újból szemtől szembe került ellenségével. A démon minden erejét latba vetette, hogy hatalmában tartsa áldozatát. Ha most teret veszít, azzal Jézus győz. Úgy tűnt, a megkínzott ember életét veszti az ellenséggel vívott küzdelemben, amely legszebb férfikorát tette tönkre. A Megváltó azonban hatalommal szólt, és megszabadította a foglyot. Az iménti megszállott most boldogan állt a csodálkozó emberek előtt, visszanyerte az önuralom szabadságát. Még a démon is tanúsította a Megváltó isteni hatalmát.

Mai Bibliai szakasz: János 20

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ez a fejezet úgy mutatja be Jézus tanítványait, mint akik látnak és hisznek. János csupán az által, hogy benézett az üres sírba „látott és hitt” (8. vers). Mária „látta Jézust” (14. vers) és szívével belé kapaszkodott, de nem érinthette meg Őt (17. vers). Aztán beszámolt a tanítványoknak: „láttam az Urat!” (18. vers).

Amikor Jézus megjelent a tanítványoknak és békességgel köszöntötte őket, „megmutatta nekik a kezét és az oldalát” (20. vers), bizonyítékául annak, hogy ő nem egy szellem vagy képzelet, hanem egy valóságos SZEMÉLY. A tanítványok „megörültek, hogy látják az Urat” (20. vers). És ismét, a békesség megerősítéseként és a küldetésükre való emlékeztetésként ezt mondta: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket” (20. vers). Ezek után Szentlelket lehelt rájuk. Tamás nem volt jelen az eseményen, ezért a többiek elmondták neki: „láttuk az Urat!” de ő ezt mondta: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem” (25. vers).

Egy héttel később egy újabb imaórán Jézus ismét megjelenik ugyanazzal a bátorító kijelentéssel: „Békesség néktek!” (26. vers). Most Jézus velük a házban és „megállt középen” (26. vers). Nem csodálatos, hogy Jézus központi helyet foglal el ott, ahol az Ő nevében összegyűlünk? Most Tamás miatt jelenik meg és ezt mondja: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő” (27. vers). Tamás lenyűgözően reagál az eseményre: „Én Uram, és én Istenem” (28. vers). Kétszer mondja azt, hogy az „enyém”, amivel élő és buzgó hitéről tanúskodik. Emlékezzünk az ő bátorságára, amikor egyike volt azoknak, akik csatlakoztak Jézushoz a veszedelmes júdeai útján (Jn 11:16). Akikor „Én Uram és én Istenemnek” nevezi Jézust, a legmagasztosabb megszólítás alkalmazza, amit ember valaha ajkára vehet. Ettől kezdve ez a központi hitvallása az élő egyháznak. A feltámadt Úr, Isten! A Fiút éppúgy tisztelik, mint az Atyát (Jn 5:23). 

De végül is a hit nem látáson, szagláson vagy érintésen alapul, hanem a feltámadt Úr szaván és hívásán. Ahogy János a sírhoz ment és hitt, még mielőtt látta volna a feltámadt Urat, úgy mi is hihetünk azoknak a bizonyságtételében, akik láttak és hittek, és ezért áldottak (29. vers). János bátran tesz bizonyságot azzal, hogy leírja az evangéliumot azért, hogy „higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében” (31. vers).

Igazán hiszel, anélkül, hogy látnál? Mi „hitben járunk, nem látásban” (2Kor 5:7)

Christopher Bullock

142. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  26-27. fejezeteihez (április 22 –28.).

Jézusnak az volt a célja, hogy megmentsen mindenkit, akit csak lehet. Magához vonzotta az embereket, nem az által, hogy megpróbálta magára felhívni a figyelmet, vagy másnak lenni, mint a többiek, hanem az által, hogy az igazságot tanította elrejthetetlen szeretettel. „Arcának szépsége, nagyszerű jelleme, és mindenekfelett a tekintetében és hangjában megnyilvánuló szeretet Hozzá vonzott mindenkit, akit még nem keményített meg a hitetlenség. Ha nem kedves, együttérző lelkületet sugárzott volna minden pillantása és szava, nem vonzotta volna magához az óriási tömegeket úgy, ahogyan tette.”

Sátán és a démonai mindent megtettek, hogy eltereljék a figyelmet, előítéleteket keltsenek az emberekben és becsapják őket, hogy ezáltal ne részesülhessenek az Igazságban, amely szabaddá tenné őket. Ők ismét nagy erőkkel ezen fognak dolgozni Isten végső munkája ellen. Azonban a Szentlélek is ki fog áradni nagy erővel. Isten népe Jézus lelkével telik be, és ugyanazt a munkát fogja végezni, amit Jézus végzett. És akkor Jézus eljön újra, hogy hazavigye gyermekeit.

Jeanne Johnson
Hermiston Hetednapi Adventista Egyház
Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: