2018. április 4., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - április 4 - SZERDA - János 1


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 21. fejezet 996. nap

Mégis, Isten magasabb követelményeket állít szombaton, mint más napokon. Népe felhagy szokásos tevékenységével, és imádkozással, elmélkedéssel tölti az időt. Nagyobb kegyet kérhetnek Tőle szombaton, mint a többi napon. Isten különös figyelmét igénylik. Áldásának legjaváért könyörögnek. Isten nem várja meg a szombat elmúltát e kérések teljesítésével. A menny munkája sohasem szűnik meg, és az embernek sem kell megpihennie a jó cselekedetek munkálásában. A szombat nem a haszontalan semmittevés idejéül rendeltetett. A törvény megtiltja a világi munkát az Úr pihenőnapján; a megélhetés érdekében végzett mindennapi tevékenységet szüneteltetni kell, a világi örömökért vagy haszonért való munka sem törvényes e napon - de ahogyan Isten megszűnt teremtő munkájától, megpihent szombaton és megáldotta azt, úgy kell az embernek is elhagynia napi elfoglaltságát, és az egészséges pihenésnek, az imádásnak és a szent cselekedeteknek szentelnie e szent órákat. Krisztus munkája, a beteg meggyógyítása tökéletes összhangban volt a törvénnyel, megtisztelte a szombatot.

Jézus állítása szerint jogai Istenével egyenlők, amennyiben ugyanolyan szent, ugyanolyan jellegű munkát végezhet, mint amivel az Atya foglalatoskodik a mennyben. A farizeusok viszont még jobban felháborodtak. Jézus nemcsak hogy áthágta a törvényt, ahogyan ők értelmezték, hanem azzal, hogy "Atyjának" (Jn 5:18) nevezte Istent, egyenlőnek jelentette ki magát Vele.

Az egész zsidó nemzet Atyjának nevezte Istent; akkor nem bőszültek volna fel annyira, ha Krisztus Istennel ugyanilyen viszonyban állónak mutatkozik be. A zsidók felismerték, hogy Jézus a legmagasabb értelemben jelentette ki ezt az igényét, ezért istenkáromlással vádolták Őt.

Krisztus ellenfeleinek nem voltak olyan érveik, amelyek felérhetnének az Ő általa hirdetett igazsággal. Csak szokásaikra és hagyományaikra tudtak hivatkozni, ezek pedig Jézus érveivel összehasonlítva - melyeket Isten szavából és a természet szüntelen körforgásából szűrt le - gyengének, üresnek tűntek. Ha a rabbik csak egy kicsit is vágyakoztak volna a világosságra, meggyőződhettek volna arról, hogy Jézus igazat beszél. Kikerülték azokat a dolgokat, amelyeket Jézus a szombatról mondott, fel akarták korbácsolni a kedélyeket ellene, mert Istennel egyenlőnek jelentette ki magát. A vezetők dühe nem ismert határokat. Ha nem féltek volna a néptől, a papok és rabbik Jézust a helyszínen lemészárolják.

Azonban az emberek érzelmileg határozottan Őmellette álltak. Sokan barátjukat ismerték fel Jézusban, aki meggyógyította betegségüket, enyhítette bánatukat, s indokoltnak látták a bethesdai szenvedő meggyógyítását. Ezért egy időre a vezetők kénytelenek voltak gátat szabni gyűlöletüknek.


Jézus visszautasította az istenkáromlás vádját. Az én hatalmam - mondta - a munkavégzés, amivel vádoltok engem az, hogy Isten Fia vagyok, egy vagyok Vele természetemben, akaratomban, célomban. Minden munkájában, a teremtésben és a gondviselésben együttműködött Istennel. "A Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát" (Jn 5:19). A papok és rabbik éppen azért a munkáért tettek szemrehányást Isten Fiának, amiért a világra küldetett. Bűneik elválasztották őket Istentől, és büszkeségükben Tőle függetlenül cselekedtek. Mindenre megfelelőnek tartották magukat, nem ismerték fel, hogy szükségük lenne magasabb szintű bölcsességre tetteik irányításához. Isten Fia viszont alávetette magát az Atya akaratának, az Ő hatalmától függött. Így Krisztus tökéletesen megüresítette magát, semmit sem tervezett a maga számára. Elfogadta Isten reá vonatkozó terveit, s az Atya napról napra tárta fel azokat. Bárcsak annyira Istentől függenénk, hogy életünk egyszerűen akaratának átvitele volna!

Mai Bibliai szakasz: János 1

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

János evangéliuma a Biblia legkedvesebb könyve számomra. Nagyon tetszik, hogy a szeretett tanítvány mennyire hiteles és egyszerű személyként mutatja be Jézust, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Ő teljesen Isten volt földi életszakasza során is. Sok szempontból elmondható, hogy János evangéliuma a Mózes első könyvének nyitó szavaival párhuzamosan úgy mutatja be Istent, mint aki szavával teremt, ám ez alkalommal magát a megváltást hívja életre. Isten Igéje emberi testet ölt, és Jézus Krisztus személyében belép a történelembe.

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt” (Jn 1:1-2 – új prot. ford.). Milyen csodálatos refrén! János az első század vége felé, nagyjából 30 évvel a szinoptikus evangéliumok (Máté, Márk, Lukács) születése után írja a könyvét, és komoly veszélyekre mutat rá, amelyek az egyházat fenyegették abban az időben: például annak tagadására, hogy Jézus mint Isten, egy lett az emberek közül.

Jézus azért jön, hogy fényt, gyógyulást és megváltást hozzon mindenkinek, aki kész elfogadni bőkezű ajándékait. Úgy érkezik, mint aki a legjobbat akarja az emberiség számára. Ellen White így fogalmazza meg ezt a tényt: „Isten azt akarja, hogy emberi teremtményei mindent elérjenek, amit lehetővé tett számukra, és hogy hozzák ki a legtöbbet a tőle kapott képességekből” (A nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 276. oldal).

Ennek a fejezetnek a történetei Jézus valóságára utalnak, éspedig arra, hogy amíg Isten formájában volt, úgy döntött, hogy megváltásunk érdekében az emberi család tagjává válik. Követhetjük keresztelő János példáját, és beszélhetünk a Megváltóról mindenkinek, aki csak meghallgat. Kereshetjük Őt, akár az első tanítványuk, és hirdethetjük Őt, mint Messiást.

Fogadjuk ma Jézust újra a szívünkbe, és érezzük az erőt, ami abból adódik, hogy az Ő fiai és leányai vagyunk immár az örökkévalóságon át!

Willie Oliver

139. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  22. fejezetéhez (április 1 –7.).

Tanár voltam egy magániskolában Szumátra szigetén, amikor úgy döntöttem, otthagyom az állásomat és orvosmisszionárius leszek. És ezt a történetet olvasva az jutott az eszembe, hogy miért is hagytam ott a biztonságot azért, hogy fejlődési lehetőséget keressek.

A történetünkben „a Megváltó látott valakit, akinek állapota mindenkinél nyomorúságosabb volt”. Ez az ember majdnem kétszer annyi ideig volt beteg, mint amennyi ideje én életben vagyok! Olyan sokáig bűnösnek érezni magát (mivel hogy a betegsége a saját hibájából eredt) szörnyű lehetett! „Egyedül, barátok nélkül tengette életét ez a szenvedő a nyomorúság hosszú évein át, és már úgy érezte, hogy kivettetett Isten kegyelméből.” (Jézus élete, 202. o.)

Ha kételkedünk Isten szeretetében, az sötétséget hoz az életünkre, éppen úgy, ahogy ezzel az emberrel történt. Emlékszem, amikor a saját rossz döntésem miatt elért a sötétség. A sok nehézség egyike, ami próbára tett, a munkahelyemen ért. Szombaton is dolgoznom kellett,, igaz csak egy órát. És én megtettem. Két év telt azóta, és megígértem Istennek és magamnak, hogy soha többé nem engedem, hogy a sötétség ennyire elérjen, mint akkor. Nem akarok többé kétségeket, miközben Krisztust követem.

A legnagyobb öröm, amikor érezzük Isten jóságát. A béna ember ezt érezte, amikor meggyógyította Krisztus. Én is ezt éreztem, amikor a bűneimtől elfordítottak. "Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti" (Zsolt 37:5)

Maulina Ruth Elisawati, Sumatra, Indonézia
(az Aenon Orvosmisszionárius Képzési Program hallgatója Malajziában)
Fordította Gősi Csaba


1 megjegyzés: