2025. október 31., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 31 - PÉNTEK - Józsué könyve 11. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Józsué könyve 11. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2011&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2011&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Amit Isten ígér, azt be is teljesíti. Tőlünk annyit vár, hogy együttműködjünk Vele. Ahogy Józsué előrehaladt Kánaán elfoglalásában, az északi városok királyai összefogtak, hogy megtámadják az izraelitákat. „Ekkor monda az Úr Józsuénak: Ne félj tőlük, mert holnap ilyenkorra mindnyájukat átdöfötten vetem az Izráel elé” (6. vers). Józsué hallgatott az Úrra, továbbhaladt hitben és engedelmességben. Tudta, hogy bármit is parancsol Isten, utat nyit népe számára, hogy kivitelezhesse.

Az izraelitáknak nem lovakban és harci szekerekben kellett bízniuk, hanem az Úrban, amit meg is tettek. Az Úr sikert adott Józsuénak, és a fejezet így ér véget: „Elfoglalá azért Józsué az egész földet egészen úgy, amint az Úr mondotta vala Mózesnek, és adá azt Józsué örökségül Izráelnek, osztályrészeikhez képest, nemzetségeik szerint. A föld pedig megnyugovék a harctól” (23. vers). Ez azt jelentette, hogy nem volt további ellenség, ami egységes erőt képviselt volna, így a földet feloszthatták a törzsek között. Mindazonáltal minden törzsnek le kellett még győznie a kánaániakat a számukra kisorsolt területeken.

Sok esetben úgy tűnik, hogy az ellenségeink, legyenek azok lelki, tanulmányi, szociális, fizikai vagy szakmai gondok, túl sokan vannak, és túl erősek ahhoz, hogy legyőzzük őket. De emlékeznünk kell arra, hogy Isten képes nekünk segíteni, ahogyan megsegítette Józsuét, és Ő maga fogadta, hogy segít nekünk felülkerekedni az előttünk lévő akadályokon személyes életünkben, és az Ő győzelmét adja nekünk.

Willie Edward Hucks II 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36-37. fejezet

37. fejezet – A MEGÜTÖTT KŐSZIKLA (4. rész)

Mózes nem rejtette el az ítéletet. Sőt nyíltan megmondta népének, hogy mivel a dicsőséget nem Istennek tulajdonította, nem vezetheti be őket az ígéret földjére. Megparancsolta nekik, hogy jól véssék emlékezetükbe azt a szigorú büntetést, amellyel Isten őt büntette meg. Azt is gondolják meg, hogy Istennek miként kell elbírálnia zúgolódásaikat és milyen súlyos ítélettel kell lesújtania rájuk. Ne felejtsék el, hogy ezt az ítéletet maguk hozták magukra Isten ellen elkövetett bűneikkel. Elmondta nekik azt is, hogy miként emelt szót Istennél az ítélet elengedéséért és Isten hogyan utasította el kérését. "De megharaguvék az Úr én reám ti miattatok - mondta - és nem hallgatott meg engem" (5Móz 3:26).

A nehézségek és megpróbáltatások minden egyes alkalmával az izraeliták készek voltak Mózest vádolni azért, mert kivezette őket Egyiptomból, mintha Istennek semmi része nem lett volna ebben. Pusztai vándorlásuk egész ideje alatt szinte mást sem tettek, csak zúgolódtak az útközben keletkezett nehézségek miatt és morgolódtak vezetőik ellen. Mózes nyíltan megmondta nekik: "[...] az Úr ellen gyülekeztetek össze; mert Áron micsoda, hogy ő ellene zúgolódtok?" (4Móz 16:11). "[...] Nem mi ellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen" (2Móz 16:8). Ám elhamarkodott szava a kősziklánál: "Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?" tulajdonképpen elismerése volt a nép vádjának és így megerősítette őket hitetlenségükben és igazolta lázadozásaikat. Az Úr azonban örökre el akarta távolítani a nép elméjéből ezt a benyomást azzal, hogy megtiltotta Mózesnek az ígéret földjére való belépést. Ez félreérthetetlen bizonyítéka volt annak, hogy Izrael népének a vezetője tulajdonképpen nem Mózes volt, hanem az a hatalmas Angyal, akiről az Úr azt mondta: "Ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van ő benne" (2Móz 23:20-21).

Mózes azt mondta népének: "Még én reám is megharaguvék az Úr miattatok" (5Móz 1:37). Egész Izrael Mózesre tekintett, akinek bűne árnyékot vetett Istenre, aki népe vezérének választotta ki őt. Mózes bűne ismert volt az egész gyülekezet előtt. Ha Isten könnyedén elnézte volna e bűnt, akkor az egész népnek az lett volna a benyomása, hogy a hitetlenség, a türelmetlenség mentséget találhat, bocsánatot nyerhet azoknak az életében, akik felelősséggel teljes pozíciót töltenek be. Mikor azonban megkapták azt az isteni kijelentést, hogy Mózes és Áron egyetlen egy bűn miatt nem léphet Kánaán földjére, akkor a nép megértette, hogy Istennél nincs semmiféle személyválogatás és ő kivétel nélkül megbünteti mindazokat, akik bűnt követtek el.

Izrael történetét Isten a következő nemzedékek tanulságára és figyelmeztetésére jegyeztette fel. Az eljövendő korszakok embereinek a menny Istenét részrehajlás nélküli uralkodónak kellett és kell megismernie, aki minden esetben kárhoztatja, de sohasem igazolja a bűnt, bárki követte is azt el az emberek közül. Kevesen fogják fel a bűn kimagaslóan súlyos voltát. Az emberek azzal áltatják magukat, hogy Isten túl jó ahhoz, hogy megbüntesse a vétkest. A Biblia történetének világosságában azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Isten jósága és szeretete éppen arra kötelezi, hogy úgy foglalkozzék a bűnnel mint valami végzetes gonosszal, amely állandóan veszélyezteti a világegyetem békéjét és boldogságát.

2025. október 30., csütörtök

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 30 - CSÜTÖRTÖK - Józsué könyve 10. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Józsué könyve 10. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2010&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%2010&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Annak ellenére, hogy Izrael gyermekei nem egyeztettek Istenükkel, mielőtt szövetségre léptek volna Gibeon lakosaival, Ő később mégis fölhasználta ezt az átgondolatlan döntést, hogy nagy győzelmeket vigyen véghez. A Gibeonnal fennálló szövetség számos további városállam legyőzéséhez vezetett.

Mi is gyakran hozunk nem túl bölcs döntéseket az életünkben, amik végül szerencsés kimenetelűnek bizonyulnak. Ezen következmények azonban nem a bennünk lévő bölcsességből erednek, hanem sokkal inkább Isten mindenható erejéből, ami a bolondságunkat is az Ő nevét dicsőítő eredményekké változtatja. Ez lehet egy kapcsolat, amibe imádság nélkül vágtunk bele, vagy egy elfogadott állásajánlat, ami nem egyezett Isten akaratával. Mindegy, miről is van szó; Isten – az Ő tervében eredetileg nem szereplő kihívások ellenére –  gondoskodik arról, hogy végül elnyerje az Őt megillető dicsőséget.

Willie Edward Hucks II 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36-37. fejezet

37. fejezet – A MEGÜTÖTT KŐSZIKLA (3. rész)

Istennel szembeni bizalmatlanságát is kimutatta Mózes. Azt kérdezte: "Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet:" - mintha az Úr nem teljesítené ígéretét. "[...] nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettek volna engem Izráel fiainak szemei előtt" (4Móz 20:10.12). Abban az időben, amikor vízhiányban szenvedtek, akkor ez a tény és a nép zúgolódása, lázongása saját hitüket is megrendítette Isten ígéretének teljesedésében. Az első nemzedéket Isten arra kárhoztatta, hogy hitetlenségük miatt a pusztában pusztuljanak el. Ugyanez a lelkület jelent meg gyermekeikben is. Tehát ők sem kapnák meg az ígéretet: Mózes és Áron elfáradva, elcsüggedve most meg sem kísérelték a nép hangulatának megfékezését. Ha ők maguk megmutatták volna Istenbe vetett rendíthetetlen hitüket, akkor olyan megvilágításban tárhatták volna az ügyet a nép elé, ami képessé tette volna őket arra, hogy sikeresen kiállják a próbát. Tekintélyük és hatalmuk azonnali és döntő gyakorlásával még lecsendesíthették volna a lázadást. Az volt a kötelességük, hogy tegyenek meg minden erőfeszítést, ami csak erejükből telik a dolgok jobb állapotba hozása érdekében, még mielőtt Isten segítségét kérnék. Ha a Kádesben kitört zúgolódást és lázadást azonnal megakadályozzák, akkor a bűnök sorozatának elkövetésére nem került volna sor.

Mózes elhamarkodott cselekedetével elvette annak a tanításnak az erejét, amelyet Isten szándékozott adni a népnek. A kőszikla, amely Krisztus jelképe volt, egyszer lett megütve, mint ahogy Krisztus egyszer lett megáldozva. Másodszor csak szólni kellett volna a sziklához, mint ahogy nekünk csak kérni kell az áldásokat Jézus nevében.

A kőszikla másodszori megütésével Krisztus szép jelképének jelentőségét széttörték. Sőt mi több, Mózes és Áron olyan hatalmat tulajdonítottak maguknak, amely egyedül csak Istent illeti meg. Az isteni beavatkozás szükségessége mindig nagyon ünnepélyessé tette az alkalmat. Izrael vezetői kihasználhatták volna ezt arra, hogy a népet az Isten iránti tisztelet megadására késztessék, és hitüket Isten hatalmában és jóságában megerősítsék. Mikor dühösen azt kiáltották: "Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet:" (4Móz 20:10), akkor tulajdonképpen Isten helyébe képzelték és Isten hatalmával ruházták fel magukat, holott mint embereknek csak emberi gyarlóságaik és szenvedélyeik voltak. Belefáradva a nép folytonos zúgolódásába és lázadozásába, Mózes elvesztette szeme elől mindenható Segítőjét, s mivel az isteni erő nélkül cselekedett, ezért élettörténetét beárnyékolta az emberi gyöngeség. Az a férfi, aki munkájának befejezéséig tiszta, szilárd és önzetlen maradhatott volna, végül legyőzetett, mert nem Istenre, hanem saját erejére is támaszkodott. Istent az egész gyülekezet előtt meggyalázta akkor, amikor fel kellett volna magasztalnia.

Ez alkalommal Isten nem mondott ítéletet azokra, akiknek gonosz viselkedése annyira felingerelte Mózest és Áront, hogy vétkeztek ellene. Minden rosszallás, feddés a vezetőkre hárult. Azok, akik Isten képviselőiként szerepeltek, nem becsülték meg és nem tisztelték Istent. Mózes és Áron megsértődtek, és így szem elől tévesztették, hogy a nép zúgolódása nem ellenük tört ki, hanem Isten ellen. Mivel csak saját elgondolásukat akarták érvényre juttatni és megbántott önérzetükre hallgattak, akaratlanul maguk is bűnbe estek és így elmulasztották a nép nagy bűnét Isten elé tárni.

Keserű és megalázó volt számukra az az ítélet, amelyet Isten közvetlenül az eset után kimondott ellenük: "És monda az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettetek volna engem Izráel fiainak szemei előtt: azért nem viszitek be a községet a földre, amelyet adtam nékik" (4Móz 20:12). A lázongó Izraellel együtt nekik is meg kell halniuk mielőtt átkelnének a Jordánon. Ha Mózes és Áron dédelgették volna önérzetüket vagy átadták volna magukat szenvedélyes lelkületüknek az isteni intéssel és feddéssel szemben, akkor bűnük még sokkal nagyobb lett volna. Mózes és Áron azonban nem voltak vádolhatók szándékos és megfontolt bűnnel. Hirtelen támadt kísértés vett rajtuk erőt és bűnbánatuk azonnali és szívből fakadó volt. Az Úr elfogadta töredelmüket. Büntetésüket azonban nem engedhette el ama kár miatt, amelyet bűnükkel a nép körében okoztak.


2025. október 29., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 29 - SZERDA - Józsué könyve 9. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Józsué könyve 9. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%209&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%209&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

„… de az Úr tanácsát nem keresték” (14. vers). Ezek Józsué könyve 9. fejezetének legszomorúbb szavai. Miért nem igyekeztek megtudni Isten akaratát? Teljesen elbizakodtak, azt gondolva, hogy saját erejükkel győzték le Ait? Teljesen természetesnek vették Isten jelenlétét a táborban, és hatalmát, amely Izraelt támogatta?

Nem számít, hogy milyen bölcsnek tűnünk a magunk szemében, élnek körülöttünk olyanok, akik még bölcsebb gondolatokkal bírnak, és még ravaszabb terveket eszelnek ki. Nekünk mindig Isten bölcsességét kell keresnünk, hogy megtudjuk, hogyan járjunk el, még az élet „apróbb” dolgaiban is. Minden döntésnek megvan a fény- és árnyoldala, ami hatással van mind ránk, mind pedig másokra, és bizony döntéseink némely vetületének igen hosszú távú hatása lehetnek.

Mindig maradjon fontos számukra, hogy folytonosan Isten akaratának keretein belül éljünk!

Willie Edward Hucks II 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36-37. fejezet

37. fejezet – A MEGÜTÖTT KŐSZIKLA (2. rész)

Éppen, mielőtt a héberek serege elérte Kádest, az az élő vízsugár, amely táborhelyük mellett éveken át ömlött a kősziklából, hirtelen elapadt, nem folyt tovább. Az Úr szándéka az volt, hogy újból megpróbálja népét. Meg akart bizonyosodni arról, hogy vajon igazán bíznak-e gondviselésében, vagy pedig utánozzák atyáik hitetlenségét.

Onnan, ahol most voltak, már láthatták Kánaán hegyeit. Néhány napi meneteléssel már eljuthattak volna az ígéret földje határáig. Kis távolságra voltak Edomtól, amely Ézsaú leszármazottainak tulajdonát képezte. Ezen a területen vezetett át a Kánaán felé tartó út. Az irányt és a betartandó szabályokat Isten így adta meg Mózesnek: "Elég már e hegyet kerülgetnetek, forduljatok észak felé. Parancsolj azért a népnek, mondván: Mikor általmentek a ti atyátokfiainak, az Ézsaú fiainak határán, akik Szeirben lakoznak: jóllehet félnek tőletek, mindazáltal igen vigyázzatok! [...] Pénzen vásároljatok tőlük ennivalót, hogy egyetek, és vizet is pénzen vegyetek tőlük, hogy igyatok" (5Móz 2:3-6). E rendelkezés elegendő kellett volna legyen annak a megvilágítására, hogy miért szűnt meg váratlanul a vízellátás; ők áthaladóban voltak vízzel bőven ellátott és termékeny országon, amely egyenesen Kánaán földjéhez vezetett. Isten zavartalan átkelést ígért nekik Edomon és ellátásukra elegendő étel és víz vásárlásának a lehetőségét. A víz csodálatos folyásának megszűnése örömre kellett volna késztesse őket, mivel ez a pusztai vándorlásuk végének a jele lehetett. Azonban ez az isteni jel nem az ígéretek beteljesedését jelentette számukra, hanem ismét alkalmat találtak a kételkedésre és a zúgolódásra. Úgy látszott, a nép feladta a reményt, hogy Isten valóban Kánaánba viszi őket, és vissza kezdték követelni Istentől azokat az áldásokat, amelyekkel a pusztában ajándékozta meg őket.

Mielőtt Isten megengedte volna nekik a Kánaánba való bevonulást, meg kellett mutatniuk, hogy elhitték ígéretét. Vizük elfogyott, mielőtt Edomot elérték volna. Itt volt az alkalom, hogy legalább egy kis ideig "hitben" járjanak a "láthatókban" való járás helyett. Hitük első megpróbáltatása azonban belőlük is azt a zajongó és hálátlan lelkületet váltotta ki, amely atyáikban is megnyilatkozott. Abban a pillanatban, amikor megfeledkeztek arról az isteni kézről, amely sok-sok éven át ellátta őket mindazzal, amire szükségük volt, már el is kezdődött a táborban a vízért való ordítozás. Ahelyett, hogy Istenhez fordultak volna segítségért, zúgolódtak ellene és kétségbeesetten így kiáltottak fel: "[...] Vajha holtunk volna meg, mikor megholtak a mi atyánkfiai az Úr előtt!" (4Móz 20:3). Más szóval azok közé kívántak tartozni, akik Kóré lázadásában elpusztultak.

Kiabálásuk Mózes és Áron ellen irányult: "Miért hoztátok az Úrnak gyülekezetét e pusztába, hogy meghaljunk itt mi, és a mi barmaink: És miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy e rossz helyre hozzatok minket, hol nincs vetés, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma, és innivaló víz sincsen!" (4Móz 20:4-5).

A vezetők odamentek a sátor nyílásához és arcra borultak. Újból "[...] megjelenék nékik az Úrnak dicsősége". Az Úr pedig így szólt Mózeshez: "Vedd ezt a vesszőt, és gyűjtsd össze a gyülekezetet te, és Áron, a te atyádfia, és szóljatok ím e kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon vizet; és fakassz vizet nékik a kősziklából, és adj inni a gyülekezetnek és az ő barmaiknak" (4Móz 20:8).

A két testvér a nép elé lépett. Mózes kezében tartotta Isten pálcáját. Már mindketten idős emberek voltak. Hosszú ideig türelemmel hordozták Izrael lázadását és konokságát, de most már Mózes béketűrése is elfogyott. "[...] Halljátok meg most, ti lázadók" - kiáltotta a népnek - "Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?" (4Móz 20:10). Ahelyett, hogy elkezdett volna a kősziklához beszélni - amint Isten megparancsolta - a vesszővel kétszer megütötte azt.

A víz bőségesen buggyant ki a kősziklából és kielégítette a népet. Azonban nagy hiba történt: Mózes ingerületen szólt a néphez. Szavai az emberi szenvedélyt fejezték ki inkább, mint az Isten meggyalázása miatt érzett szent felháborodást. "Halljátok meg most, ti lázadók!" - mondta. Ez a vád igaz volt, de az igazságot sem kell szenvedéllyel és türelmetlenül kimondani. Mikor Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy vesse Izrael szemére lázadásukat, akkor szavai fájdalmat okoztak önmagának és nehéz volt azokat elhordozni a lázadóknak. De Isten erőt adott neki az üzenet átadására. Amikor azonban magára vállalta azt, hogy önmagától emel vádat ellenük, ezzel megszomorította Isten Lelkét és ártott a népnek. Türelmének és önuralmának hiánya nyilvánvalóvá lett. Így a népnek okot és alkalmat adott annak megkérdőjelezésére, hogy vajon a múltban megtett útjukon Isten irányítása, vezetése alatt álltak-e vagy sem? Sőt, saját bűneikre is mentséget találtak. Mózes éppen úgy megsértette Istent, mint ők. Azt mondták, hogy Mózes életútja és magatartása kezdettől fogva kiérdemelte a kritikát és a megrovást. Most végre megtalálták azt az ürügyet, amely után vágyakoztak, és amely segítségével elvethették mindazokat a dorgálásokat, amelyekben Isten részesítette őket szolgája, Mózes által.

2025. október 28., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 28 - KEDD - Józsué könyve 8. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Józsué könyve 8. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%208&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%208&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Isten természetéhez hozzátartozik az, hogy népének egy második esélyt ad. És egy harmadikat. És egy negyediket. De engedelmességet is vár. Kegyelme jogosan várja, hogy alárendeljük magunkat személyes és közösségi életünkre vonatkozó tervének.

 Azért engedelmeskedünk, mert Ő kiterjesztette ránk kegyelmét. Örömteli engedelmesség által tiszteljük akaratát, mert megértettük, hogy Ő tudja, mi a legjobb számunkra a jelenben és a jövőben. Istennek hosszú távú terve van mindnyájunkkal: családunkkal és gyülekezetünkkel egyaránt, és be is fogja váltani, ha hit és engedelmesség által együttműködünk Vele

Willie Edward Hucks II 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36-37. fejezet

37. fejezet – A MEGÜTÖTT KŐSZIKLA (1. rész)

4 Mózes 20:1-13.

A Hóreben megütött kősziklából fakadt és ömlött először élő vízsugár, amely felfrissítette Izraelt a pusztában. Egész vándorlásuk alatt, ahol szükségük volt rá, Isten irgalmasságának csodája ellátta őket vízzel. A víz azonban nem ömlött folyamatosan a Hóreben fakadt forrásból. Vándorlásuk közben, ahol szomjasak voltak, ott mindig víz bugyogott fel a táborhely mellett emelkedő kősziklák hasadékaiból. {PP 411.1}

Krisztus volt az, aki szava hatalmával felüdítő vízsugarat fakasztott és folyatott Izrael számára. "És mindnyájan egy lelki italt ittak [...] a lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt" (1Kor 10:4). Krisztus volt a forrása éppen úgy a mulandó, mint a lelki áldásoknak. Krisztus, az igazi kőszikla, velük volt vándorlásuk egész ideje alatt. "Nem szomjaznak, bárha pusztaságon vezeti is őket: kősziklából vizet fakaszt nékik, és meghasítja a sziklát és víz ömöl belőle" (Ésa 48:21). "Megnyitotta a kősziklát és víz zúdula ki, folyóként futott a sivatagon" (Zsolt 105:41).

A megütött kőszikla Krisztus egyik jelképe volt. E jelkép segítségével Isten a legdrágább lelki igazságokat tanítja velünk. Amiként az életet adó víz sugárban ömlött ki a megütött kősziklából, éppen úgy Krisztusból, - aki verettetett, aki "[...] megsebesíttetett bűneinkért" (Ésa 53:4-5),- az üdvösség vízsugara árad az elveszett nemzetségre. Amiként egyszer megütötték a kősziklát, épp úgy Krisztus is "[...] egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett" (Zsid 9:28). Üdvözítőnket nem kellett másodszor is feláldozni. Akik Isten kegyelmének áldásait keresik, csak arra van szükségük, hogy azokat Jézus nevében kérjék, és szívük kívánságát bűnbánó imádságban öntsék ki. Az ilyen imák arra indítják a Seregek Urát, hogy Jézus sebeinek érdeméért gazdagon árassza azt az életadó vért, amelyet az Izrael számára adott éltető víz jelképezett.

A kősziklából folyó víz emlékét, amely a pusztai vándorlásuk alatt csodálatos és életet mentő élmény volt, az izraeliták nagy örömük kinyilvánításával ünnepelték meg Kánaánban való letelepedésük után. Krisztus idejében ez az ünneplés egyike lett a leghatásosabb szertartásoknak. Ezt a sátoros ünnep alkalmával tartották meg, mikor az emberek az egész országból Jeruzsálemben gyűltek össze. Az ünnep mind a hét napján a papok zeneszóval és a léviták énekkarával vonultak ki arany edénnyel a Siloám tavához, hogy vizet merítsenek a tó forrásából. Az imádkozók sokasága követte őket. Akik csak közel tudtak kerülni a vízsugárhoz, ittak is abból, miközben örvendező ének csendült fel ajkukról: "Örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből" (Ésa 12:3). Azután a trombiták hangja és az ünnepélyes énekek kíséretében a papok által kimerített vizet a templomba vitték: "Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, óh Jeruzsálem" (Zsolt 122:2). A vizet ráöntötték az égő áldozati oltárra, miközben zengtek az Istent dicsérő énekek. A sokaság hangszerekkel és mélyhangú trombitákkal vett részt a győzelmi énekeket zengő kórus énekében.

Az Üdvözítő arra használta fel ezt a jelképes istentiszteletet, hogy az emberek elméjét azokra az áldásokra irányítsa, amelyeket hozott nekik. "Az ünnep utolsó nagy napján[...]" Jézus hangja hallhatóvá lett, mert áthangzott a templom udvarain: "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről" - írja János - "amelyet veendők valának az ő benne hívők" (Jn 7:37-39). A felüdítő víz, amely kibuggyant, a kiszáradt és kopár földön kivirágoztatta a pusztát és folydogálva életet adott a már-már szomjan halóknak. Ez az isteni kegyelem jelképe, amellyel egyedül Krisztus tud megajándékozni mindenkit, és mely mint élő víz, egyedüli megtisztítója, felüdítője és erősítője az emberi léleknek. Az, aki Krisztusban lakozik, megtalálja és megkapja benne a kegyelem és erő soha ki nem apadó forrását. Krisztus vidámítja meg azok életét és tisztítja meg mindazok életútját, akik valóban keresik őt. Krisztusnak a szívbe befogadott szeretete az örök életre szóló jó cselekedetekben mutatkozik meg. Nemcsak azt a lelket áldja meg, amelyben fakad, hanem élő folyam árad ki az igazságosság szavaiban és tetteiben, mely felüdíti a körülötte levő szomjazókat.

Ugyanez a Krisztus a Jákób kútjánál a szamaritánus asszonnyal folytatott beszélgetésében a következőket mondta: "Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:14). Krisztus ezzel összeköti a két hasonlatot. Krisztus a kőszikla és Krisztus az élő víz is.

Ezek a szép és kifejező képek fellelhetők az egész Bibliában. Évszázadokkal Krisztus adventje előtt Mózes úgy mutatott rá, mint Izrael üdvösségének kősziklájára (5Móz 32:15). A zsoltáros így énekelt róla: "[...] óh Uram, kősziklám és megváltóm" (Zsolt 19:15). "[...] az Úr, az én kősziklám" (Zsolt 92:16). "Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, ő benne bízom" (Zsolt 18:3). "[...] kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kívül?" (Zsolt 18:32). Dávid az Úr kegyelmét énekében a "füves legelőkön" csörgedező "csendes vizekhez" is hasonlítja, amelyekhez a mennyei pásztor terelgeti a nyáját. Ismételten azt énekli róla, hogy: "[...] megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből. Mert nálad van az életnek forrása" (Zsolt 36:9-10). További utalásokat Krisztus kőszikla voltáról a Zsolt 62:7; 61:3; 71:3; 73:26; 94:22; 23:2 részekben találunk. A bölcs ember pedig kijelenti: "Mély víz az ember szájának beszéde, buzgó patak a bölcsességnek kútfeje" (Péld 18:4). Jeremiás "az élő vizek forrásá"-nak, Zakariás pedig "a bűn és tisztátalanság ellen" "fakadó kútfő"-nek nevezi Krisztust (Jer 2:13; Zak 13:1).

Ésaiás úgy írja le Krisztust, mint aki: "[...] rejtek szél ellen, [...] oltalom zivatar ellen [...] nagy kőszál árnyéka a szomjúhozó földön" (Ésa 32:2). A próféta megénekli azt a drága ígéretet, amely emlékezetünkbe idézi az Izrael számára patakzó vízsugarat: "A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvök a szomjúságban elepedt: én, az Úr meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el őket." "Mert vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizeket a szárazra.". "Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben." Meg is hív e folyóvizekhez: "Óh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre" (Ésa 41:17? 44:3? 35:6? 55:1). A Szentírás utolsó oldalán visszhangzik újra ez a meghívás: "És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jövén ki." "És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! [...] És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen" (Jel 22:1; 22:17).

2025. október 27., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 27 - HÉTFŐ - Józsué könyve 7. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Józsué könyve 7. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%207&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%207&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

„Senki sem egy különálló sziget” – írta John Donne (1572-1631). Azt a tanulságot lehet levonni ebből a rövid kis idézetből, hogy egy ember meggondolatlan döntései és tettei nem csak önmagára, de másokra is negatív hatással vannak. Ákán önös érdekeit másoké fölé helyezte; ez a döntése harminchat katona életébe került és nagy szégyent hozott Isten ügyére.

Az önzés hatással van az emberi lélekre, és ebben a korban, amikor sokan a késleltetett jutalmazást betegségnek tartják, az emberek könnyen beleesnek abba a hibába, hogy racionalizálják saját döntéseiket annak érdekében, hogy megtehessenek bármit, amit csak akarnak, függetlenül attól, hogyan érint az másokat.

De az igazi megújulás és a Szentlélektől ihletett reformáció átalakítja a gondolatainkat, hogy Krisztus gondolatait tükrözzék. Ami bűnös természetemnek vonzó volt, ma már nem fontos. Végcélom az, hogy kedves legyek Istennek, aki engem megteremtett és áldás legyek másoknak, akik az én testvéreim Krisztusban.

Willie Edward Hucks II 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36-37. fejezet

36. fejezet – A PUSZTÁBAN (2. rész)

Az izraelitákkal együtt Egyiptomból kivonult vegyes sokaság az állandó kíséréseknek és bajoknak volt a forrása. Vallomást tettek ugyan arról, hogy lemondanak a bálványimádásról és csak az egy igaz Istent imádják, de korábbi neveltetésük és gyakorlatuk annyira kialakította szokásaikat és jellemüket, hogy többé-kevésbé továbbra is megmaradtak a bálványimádás megrontó hatása alatt és ennek következtében tiszteletlenül viselkedtek Izrael Istenével szemben. Legtöbbször ők voltak azok, akik viszályt kavartak és ők voltak az elsők, akik zúgolódni kezdtek és így bálványimádói gyakorlataikkal és Isten elleni állandó zúgolódásaikkal károsan befolyásolták a tábor életét.

Nem sokkal azután, hogy visszatértek a pusztába, valaki szombatrontást követett el olyan körülmények között, amely az esetet különösen súlyossá tette. Istennek az a kijelentése, hogy Izraelt megfosztja Kánaán földjének öröklésétől, felkeltette a lázadás szellemét. Egy valaki a nép közül afelett érzett haragjában, hogy Isten kizárta őt Kánaánból, elhatározta, megveti Isten törvényét, és nyíltan megszegte a negyedik parancsolatot azzal, hogy szombaton kiment rőzsét szedegetni. A pusztai vándorlás ideje alatt tűz gyújtását a hetedik napon szigorúan megtiltották. Ezt a tilalmat Kánaánra nem terjesztették ki, ahol az éghajlat sokszor szükségessé tette a tűzrakást. A pusztában azonban melegedés okából nem kellett tüzet gerjeszteni. Ennek az embernek a cselekedete szándékos megsértése volt a negyedik parancsolatnak. Bűnét nem gondatlanságból vagy tudatlanságból követte el Isten ellen, hanem vakmerő elbizakodottságból.

Tetten érték és Mózes elé vitték. Azt már régebben kihirdették, hogy a szombat-törvény megszegését halállal kell büntetni. Az azonban még nem volt ismert, hogy ezt a büntetést miként kell kiróni a bűnösre. Mózes az Úr elé vitte az ügyet és az Úr ezt az utasítást adta: "[...] Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül" (4Móz 15:35). Az istenkáromlás bűne és a szombattörvény szándékos megszegése ugyanazt a büntetést érdemelte, mert mindkettő Isten tekintélyének és hatalmának megvetését fejezte ki.

Napjainkban sokan vannak olyanok, akik a teremtés szombatját, mint zsidó intézményt, elvetik. Azt állítják, hogyha a szombatot valóban meg kell tartani, akkor a halálbüntetést most is ki kell róni azokra, akik megszegik a szombat-törvényt. Látjuk azonban, hogy a pusztában nemcsak a szombat szándékos megszegői, hanem Isten káromlói is halálbüntetést kaptak. Arra következtessünk-e ebből, hogy a harmadik parancsolatot is nyugodtan félretehetjük, mert az is csak a zsidókra alkalmazható? A halálos ítéletből levont érvet éppen úgy alkalmazhatjuk a harmadik és az ötödik parancsolatra is, sőt majdnem mindegyik parancsolatra a tíz közül, mint ahogy a negyedikre. Jóllehet, az Úr ma az Ő törvényének áthágását nem sújtja büntetéssel, de Isten szava kijelenti, hogy a bűn zsoldja a halál; és az utolsó ítélet végrehajtásában nyilvánvalóvá válik hogy az örök halál azoknak lesz az osztályrésze, akik megsértették Isten szent előírásait, szabályait.

A pusztában eltöltött negyven év alatt a népet minden egyes hét a manna csodájával a szombat szent kötelezettségére emlékeztette. Azonban még ez sem vezette őket engedelmességre. Bár nem merészelték olyan nyíltan és vakmerően megszegni a szombat-törvényt, mint az a férfi, aki ezért súlyos büntetést kapott, mégis nagy lazaságot engedtek meg a negyedik parancsolat megtartása terén. Isten ezt jelenti ki prófétája útján: "[...] szombataimat megfertéztették" (Ez 20:13). Ez az isteni kijelentés az első nemzedék ígéret földjéről való kizáratásának okai között volt felsorolva. Gyermekeik mégsem tanulták meg a leckét. A szombatot annyira elhanyagolták a vándorlás negyven éve alatt, hogy bár Isten nem akadályozta meg a Kánaánba való bevonulásukat, de kijelentette nekik, hogy szét kell szóródniuk a pogányok között az ígéret földjén való letelepedésük után.

Izrael gyermekei Kádesből visszatértek a pusztába. Pusztai vándorlásuk időszaka ezzel tulajdonképpen befejeződött. "És eljutának Izrael fiai, az egész gyülekezet Czin Pusztájába az első hónapban és megtelepedék a nép Kádesben,

"és meghala ott Miriám, és eltemetteték ott" (4Móz 20:1). A Vörös-tenger partján lejátszódó örvendező jelenettől kezdve, mikor Izrael énekkel és tánccal ünnepelte Jahve diadalát, egészen a pusztában elkészített sírig - amely véget vetett az élethossziglan tartó vándorlásnak - ez lett a sorsa mindazoknak a millióknak, akik nagy reménységekkel jöttek ki Egyiptomból. Az áldások kelyhét a bűn eltávolította ajkukról. Vajon a következő nemzedék megtanulja-e ebből a leckét?

"Mindamellett is újra vétkezének, és nem hívének az Ő csodadolgaiban [...] Ha ölte őket, hozzá fordultak, megtértek és Istent keresték. És eszökbe vevék, hogy Isten az ő sziklájok, és a felséges Isten az ő megváltójuk" (Zsolt 78:32-35). De őszinte szándékkal mégsem tértek Istenhez. Bár, amikor ellenségeik lesújtottak rájuk, akkor mindig Istentől várták a segítséget, mert egyedül Ő tudta csak megszabadítani őket. "De szívök nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az Ő szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vevé, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza" (Zsolt 78:37-39).

2025. október 26., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 26 - VASÁRNAP - Józsué könyve 6. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Józsué könyve 6. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%206&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%206&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Egy folyamatosan és egyértelműen nagyobb és nagyobb teret hódító jelenség tapasztalható egyes körökben, amelynek lényege, hogy minimalizálják azokat az elvárásokat, amelyeket Isten népére helyezett. Egyesek Isten kegyelmét olyan magasra emelik, ahol az üdvösség már-már egyetemesnek tűnik, azt mondván, hogy senki sem fog elkárhozni, mivel Isten túlságosan szereti teremtményeit ahhoz, hogy elpusztítsa őket.

De Isten parancsolatai magas követelményeket helyeznek elénk, és nekünk sosem szabad alábecsülnünk a Neki való engedelmességet, még akkor sem, ha követelményei nem tűnnek értelmesnek számunkra. A város körül való menetelés és a kiáltás nem fogják romba dönteni a várost, de az Isten parancsának való engedelmesség erőt szabadít fel bennünk és értünk, amely megszabadítja szívünket és életünket az ellenség szorításából és olyan győzelmet ad, amilyet saját erőnkkel soha nem tudnánk kivívni.

Willie Edward Hucks II 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36-37. fejezet

36. fejezet – A PUSZTÁBAN (4. rész)

Izrael gyermekei majdnem negyven évig elvesztek a szemünk elől a puszta homályában. "Az idő pedig" - mondja Mózes - "amelyet eljáránk Kádes-Barneától, míg általmenénk a Záreb patakán, harmincnyolc esztendő, amely alatt kiveszett a hadra való férfiak egész nemzetsége a táborból, amíg megesküdt az Úr nékik. E felett az Úrnak keze is vala ő rajtok, hogy elveszítse őket a táborból az ő kipusztulásukig" (5Móz 2:14-15). {PP 406.1}

Ez évek alatt a népnek állandóan emlékeznie kellett arra, hogy isteni büntetés alatt van. A Kádesben kirobbant lázadásban elvetették Istent, és egy időre Isten is elvetette őket. Mivel hűtleneknek bizonyultak Isten szövetégéhez, ezért nem kaphatták meg a szövetség jelét, nem részesülhettek a körülmetélés szertartásában. Az a kívánságuk pedig, hogy térjenek vissza a rabszolgaság földjére, méltatlanná tette őket a szabadságra. Így a szabadulásuk emlékére rendelt páska szertartást sem tarthatták meg.

Csak a sátorban tartott istentiszteletek folyamatossága bizonyította, hogy Isten nem hagyta el teljesen népét. Isten gondviselése még mindig ellátta őket mindazzal, amire szükségük volt: "Mert az Úr, a te Istened megáldott téged a te kezednek minden munkájában" - szólt nekik Mózes, mikor újra elmondta vándorlásuk történetét, - "tudja, hogy e nagy pusztaságon jársz; immár negyven esztendeje veled van az Úr, a te Istened; nem szűkölködtél semmiben" (5Móz 2:7). A léviták himnusza, amelyet Nehémiás jegyzett fel, élénken ecseteli azt a tényt, hogy Isten az elvetés és a száműzetés évei alatt is gondot viselt népére: "És a te nagy irgalmasságodban nem hagyád el őket a pusztában; a felhőnek oszlopa nem távozék el felőlök nappal, hogy vezérlené őket az úton, és a tűznek oszlopa éjjel, hogy világítana az úton, melyen menének. És a te jó lelkedet adád nékik, hogy őket oktatná; és mannádat nem vonád meg szájoktól, s vizet adál nékik szomjúságukban. És negyven esztendeig tápláltad őket a pusztában, fogyatkozásuk nem vala, ruháik el nem nyűttenek és lábaik meg nem dagadának" (Neh 9:19-21).

A pusztai vándorlást Isten nem csak ítéletként rendelte el a lázadókra és a zúgolódókra. A pusztai vándorlás a következő nemzedékek nevelését és fegyelmezését is szolgálta, előkészületkén az ígéret földjére való bemenetelükre. Mózes a következőket jelentette ki nekik: "Gondold meg azért a te szívedben, hogy amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened." "És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e az Ő parancsolatait vagy nem? És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik" (5Móz 8:5.2-3).

"Puszta földön találta vala őt, zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét" (5Móz 32:10). "Minden szenvedésöket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadítá őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban (Ésa 63:9).

Egy alkalommal egy izraelita asszonynak és egy velük együtt kivándorolt egyiptomi férfinak - aki az elegy sokaságból származott - a fia felszedte sátrát, elhagyta a táborban nekik kijelölt területet és beköltözött az izraeliták számára kijelölt táborhelyre, mert igényt tartott arra, hogy sátrát ott verhesse fel. Ezt az isteni törvény tiltotta. Az egyiptomiak leszármazottait ugyanis a harmadik nemzedékig kizárták a gyülekezetből. Vita keletkezett közte és egy izraeli között. Az ügyet a bírák elé utalták és azok az isteni törvény megsértője ellen döntöttek.

Az ítélet annyira felbőszítette ezt a férfit, hogy megátkozta a bírót és szenvedélye hevében káromolta Isten nevét. Azonnal Mózes elé vitték. A törvény a következőképpen rendelkezett: "Aki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon" (2Móz 21:7); de az ilyen esetre vonatkozólag a törvény semmiféle rendelkezést nem tartalmazott. Ez a bűn azonban nagyon súlyos volt, ezért szükségét érezték annak, hogy ezzel kapcsolatban különleges rendelkezést kapjanak Istentől. Ezt az embert őrizetbe vették és őrizet alatt tartották mindaddig, amíg az Úr nem jelentette ki akaratát. Isten maga hirdette ki az ítéletet. Utasítására az istenkáromlót kivezették a táboron kívülre és ott halálra kövezték. Azok, akik tanúi lettek a bűnnek, a bűnös fejére tették kezüket és ezzel ünnepélyesen tanúsították azt, hogy az ellene felhozott vád igaz volt. Azután ők dobták rá az első köveket. Utánuk az ott álló emberek csatlakoztak az ítélet végrehajtóihoz.

Ezt követően törvényt hirdettek ki, amely már megtorolta a hasonló törvénysértést. Ez így hangzott: "Izrael fiainak pedig szólj ezt mondván: Ha valaki az Ő Istenét átkozza, viselje az ő bűnének terhét. És aki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet; akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon" (3Móz 24:15-16).

Vannak emberek, akik kétségbe vonják Isten szeretetét és igazságosságát az ily szigorú büntetés láttán, amelyet a szenvedély hevében kimondott szavakért szabtak ki és hajtottak végre. Isten szeretete és igazságossága azonban megköveteli, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá legyen: az Isten ellen rosszindulatból történő megnyilatkozások igen nagy bűnnek számítanak. Az első bűnösre kimondott halálos ítélet Isten neve tiszteletben tatására kellett intsen mindenkit. Ha ennek az embernek a bűne büntetlen marad, akkor ez másokat erkölcsileg megronthatott volna, melynek eredményeként sok embernek az élete esett volna áldozatul.

2025. október 25., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 25 - SZOMBAT - Józsué könyve 5. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Józsué könyve 5. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%205&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%205&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Habár az olvasó kísértést érezhet arra, hogy a körülmetélkedésről szóló beszámoló miatt átugorja ezt a fejezetet, ezen kívül is gazdag áldásokat találhat itt. Csak egyre szeretnék összpontosítani a sok közül, amit találtam.

Sokan, akiket mi „ellenségnek” vélünk, bátor külsővel parádéznak, azt remélve, hogy megrémítenek, vagy elnyomnak másokat, de mélyen a lelkükben félelmet hordoznak, mivel felismerik azt, hogy Isten kiáll az Ő választottaiért. Könnyen meglehet, hogy a „Gilgál” emlékműveket látva – , amelyeket önmagunknak állítunk fel emlékeztetőül – az „ellenség”  megremeg Isten előtt, aki előttünk és mögöttünk jár, hogy óvjon és védjen bennünket.

A legfigyelemreméltóbb dolog az, hogy miközben Izrael ellenségei meghunyászkodnak a Menny Istene előtt, Izrael fiai nem mindig veszik észre Isten hatalmának jelenlétét. Mi sem vagyunk tudatában annak, hogy mások milyen mértékben tartózkodnak attól, hogy nekünk ártsanak, mert rájöttek arra, hogy a mi Istenünk hatalmas mentsvár!

Willie Edward Hucks II 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 34-35. fejezet

35. fejezet – KÓRÉ LÁZADÁSA (4. rész)

Kóré lázadásában kisebb mértékben megvalósulni látjuk azt a lelkületet, amely Sátán lázadásához vezetett a mennyben. A büszkeség és a becsvágy ösztökélte Lucifert arra, hogy zúgolódjék Isten uralma ellen, és hogy igyekezzék megdönteni azt a rendet, amelyet Isten a mennyben létrehozott. Bukása után Sátán célja mindig az volt, hogy az irigység és az elégedetlenség ugyanazon lelkületét; a pozíció és a méltóság utáni vágyat töltse be az emberek elméjébe. Így munkálkodott Kóré, Dáthán és Abirám elméjén is, hogy felkeltse bennük az önfelmagasztalás, az irigység, a bizalmatlanság és a lázadás vágyát. Sátán vette rá őket arra, hogy elvessék Istent, mint vezetőjüket és ugyanakkor elvessék azokat az embereket is, akiket maga Isten rendelt ki számukra vezetőkként. Nem vették észre, hogy miközben részt vettek a Mózes és Áron elleni zúgolódásban és lázadásban, tulajdonképpen magát Istent káromolták. Oly nagy volt vakságuk, hogy igaznak hitték magukat, azokat pedig, akik hűségesen megrótták bűneiket, Sátán eszközeinek tekintették.

Vajon nem a Kóré pusztulását előidéző gonosz szellem uralkodik a világban napjainkban is? A gőg és a becsvágy széles körben elterjedt, és aki ezeket dédelgeti magában, az kitárja az ajtót az irigység és a hatalomért való törtetés előtt. Az ember elidegenedik Istentől, és öntudatlanul is beáll Sátán hadseregébe. Kóréhoz és társaihoz hasonlóan ma is nagyon sokan - még olyanok is, akik Krisztus követőinek vallják magukat -, buzgón munkálkodnak, gondolkodnak és terveznek önmaguk felmagasztalása érdekében. Ezek az emberek azért, hogy elnyerjék mások rokonszenvét és támogatását, készek az igazság meghamisítására, és arra törekednek, hogy hamis színben tüntessék fel az Úr szolgáit. Saját szívük vágya céljából aljas és önző indítékokkal vádolják meg őket. Addig-addig ismételgetik folyamatosan a hazugságot, míg maguk is, minden bizonyíték ellenére végül igazságnak hiszik azt el. Miközben arra törekednek, hogy az emberek és a népek bizalmát megrendítsék Isten választott szolgáiban elhiszik, hogy jó munkával foglalják el magukat és Istent és az ő ügyét szolgálják. {PP 403.4}

A héberek nem voltak hajlandók engedelmeskedni az Úr utasításainak és nem fogadták el korlátozásait. Nyugtalanok voltak, ha szemrehányásokat kellett elviselniük és nem akarták elfogadni a dorgálásokat. Ez volt az oka Mózes elleni zúgolódásaiknak. Ha szabadon mindig azt tehették volna, ami nékik tetszik, akkor kevesebbet morogtak volna vezetőjük ellen. Az egyház egész története folyamán Isten szolgái mindig ezzel a lelkülettel találkoztak.

Bűnös engedékenység az, amikor az emberek szabad bemenetelt biztosítanak Sátánnak az elméjükhöz, a gondolataikhoz és azután vele együtt haladnak a gonoszság útján. A világosság elvetése elsötétíti az elmét és megkeményíti a szívet, úgyhogy mindig könnyebb lesz számukra megtenni a következő lépést a bűnben való előrehaladásban és mindig könnyebben vetik el az egyre tisztábbá váló világosságot, míg végül a gonosz, hamis, bűnös dolgok cselekvése megrögzött szokásukká válik. A bűn megszűnik előttük bűnös gondolatnak, beszédnek és cselekedetnek lenni. Az, aki hűségesen prédikálja Isten szavát, üzenetét és ezáltal elítéli és ostorozza az emberek bűneit, magára vonja hallgatói gyűlöletét. Azoknak, akik a fájdalmat és az áldozatot csak vonakodva tudják elszenvedni, meg kell újulniuk. Különben az Úr szolgái ellen fordulnak, igazságtalannak, szükségtelennek és szigorúnak ítélik feddéseiket. Kóréhoz hasonlóan kijelentik, hogy nem a nép a hibás. A feddőző, a dorgáló, a megrovó az, aki minden bajnak az okozója. Lelkiismeretüket ezzel a csalással, ámítással megnyugtatva, az irigyek és az elégedetlenek arra szövetkeznek, hogy egyenetlenséget, diszharmóniát támasszanak az egyházban és meggyengítsék azokat, akik nem rombolni, hanem építeni akarnak.

Minden előrehaladás, amelyet azok hoztak és hoznak létre, akiket Isten azért hívott el, hogy ők legyenek a vezetők az ő munkájában, gyanút keltett és kelt az irigyek, a féltékenyek körében. Isten szolgáinak miden tevékenységét hamisan adják elő az irigyek, a féltékenyek, a mindenben csak hibát keresők. Így volt ez Luther, Wesley és a többi reformátor idejében; így van ez ma is.

Kóré bizonyára nem követte volna azt az életutat, amelyet követett, ha tudta volna, hogy mindazok az utasítások és megrovások, amelyeket Izraellel közöltek, magától Istentől származtak. Ezt azonban tudhatta volna. Isten lenyűgöző bizonyítékát adta annak, hogy maga volt Izrael vezetője. Kóré és társai azonban elvetették a világosságot, míg vakká lettek annyira, hogy Isten hatalmának legközvetlenebb megnyilatkozásai sem voltak elegendők meggyőzésükre. Isten minden utasítását és dorgálását csak emberi vagy sátáni tevékenységnek minősítették. Ugyanezt tette az egész nép is. A Kóré és társai megsemmisítését követő napon a nép Mózeshez és Áronhoz ment mondván: "[...] Ti öltétek meg az Úrnak népét!" (4Móz 16:41). Annak ellenére, hogy birtokában voltak Isten nem tetszése legmeggyőzőbb bizonyítékának útjukkal és azoknak az embereknek elpusztításával kapcsolatban, akik becsapták őket, mégis Sátánnak tulajdonították Isten ítéleteit. Kijelentették, hogy Mózes és Áron a gonosz hatalmával okozták a jó és a szent emberek pusztulását. Ez volt az a tett, amely megpecsételte sorsukat. A Szentlélek ellen követték el a bűnt, mégpedig olyan bűnt, amely megkeményíti az ember szívét az isteni kegyelem befolyásával szemben. "Még aki az ember Fia ellen szól" - mondja Jézus - "annak is megbocsáttatik; de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsáttatik" (Mt 12:32). Ezeket a szavakat akkor mondta Üdvözítőnk, amikor könyörületes cselekedeteit - amelyeket Isten hatalmával vitt véghez - a zsidók Belzebubnak tulajdonították. Isten a Szentlélek tevékenysége útján érintkezik az emberekkel. Azok pedig, akik szándékosan sátáni tevékenységként elvetik a Szentlélek munkáját, elvágják az érintkezés, a közlés csatornáját a lélek és a menny között.

Isten a Szentlélek megnyilatkozásával inti és győzi meg a bűnöst. Isten semmit sem tud tenni többé azért a lélekért, aki a Szentlélek munkáját véglegesen elutasította. Az ilyen lélek ugyanis az isteni irgalom utolsó erőforrását is felhasználta és kimerítette. A bűnös ezzel a cselekedetével véglegesen elvágta magát Istentől, a bűn számára pedig nincs olyan orvosság, amellyel meggyógyíthatná magát. Nincs semmiféle olyan fenntartott hatalom, amellyel Isten azon munkálkodhatna, hogy meggyőzze és megtérítse a bűnöst. Az isteni parancs így hangzik: "[...] hagyd hát magára!" (Hós 4:17). Isten utolsó szava pedig így szól az ilyenekhez: "[...] többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket" (Zsid 10:26-27).