Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes ötödik könyve 15. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.online-biblia.ro/bible/1/DEU/15
Revideált Károli Biblia:
https://www.online-biblia.ro/bible/4/DEU/15
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Az ókori Közel-Keleten a rabszolgatartás leggyakoribb oka az eladósodás volt. Kölcsön felvételekor a szegény emberek nem tudtak mást felajánlani biztosítékként, mint saját magukat vagy családtagjukat. Abban az esetben, ha nem tudták visszafizetni a kölcsönt, a hitelező megragadta az adóst vagy családtagját, és a szolgájává tette. Képzeljük el, micsoda áldást jelentett ez az adósság-eltörlésre vonatkozó rendelkezés, amelynek értelmében hét évente mindenki lehetőséget kapott a gazdasági helyreállításra.
Ideális esetben az izraeliták között nem lett volna szabad az egyéneknek elszegényedniük. De ebben a fejezetben megmutatkozik a valóság: „Mert a szegény nem fogy el a földről” (11.vers). Ez azért lehetett így, mert néhány izraelita nem engedelmeskedett teljes mértékig Istennek az adósságok eltörlését illetően.
Azokban a nehéz időkben Isten gyakorlati nagylelkűségre próbálta tanítani népét. „hanem légy hozzá bőkezű, és adj neki szívesen kölcsönt, amennyire szüksége van, amiben szükséget szenved” (8. vers - új prot. ford.). Ez a „szükségek” betöltésére korlátozódik, és nem a „kívánságok” teljesítésére. A túléléshez nélkülözhetetlen, elemi szükségletek kielégítéséről szól, nem pedig luxuscikkekről.
„Drága Atyám, nyisd meg a szemem, hogy észrevegyem a körülöttem lévő szegények szükségleteit! Tudom, hogy Te vagy a világegyetem legnagylelkűbb adományozója. Segíts, hogy olyan lehessek, mint Te.”
John Ash
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 29. fejezet
30. fejezet – A SZENTÉLY ÉS SZOLGÁLATA (4. rész)
Az efód felett volt a mellvért, a papi díszruha legszentebb darabja. Ezt ugyanabból az anyagból készítették, mint az efódot. Alakja négyszögletű, nagysága arasznyi volt. Aranykarikákba fűzött kék zsinóron függött le a pap válláról. A szélét különböző értékes kövekből formálták. Ezek a kövek ugyanazok a kövek voltak, amelyek Isten városának tizenkét alapját alkotják. A mellvérten tizenkét követ foglaltak aranyba. Ezeket négy sorban rendezték el, és miként a vállpántokban levő kövekbe, ezekbe a kövekbe is belevésték a tizenkét törzs nevét. Az Úr parancsolta: "És viselje Áron az Izrael fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, amikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr előtt szüntelen" (2Móz 28:29). Így Jézus Krisztus, a nagy főpap mentségül hozza fel vérét az Atya előtt a bűnösökért, mert a szívén viseli minden bűneit megbánt ember nevét. A zsoltáríró ezt mondja erről: "Rólam is, noha én szegény és nyomorult vagyok, az én Uram visel gondot" (Zsolt 40:18).
A mellvértnek a jobb és a bal szélén egy-egy nagy és csillogó kő volt. Ezek Urim és Thumim-ként voltak ismertek. Isten ezeken keresztül ismertette meg akaratát a főpappal. Amikor ügyeikben az Úr elé járultak döntés végett, és a világosság dicsfénye jobbról világította meg az értékes követ, az az isteni beleegyezés jele volt, míg Isten tiltakozásának és rosszallásának bizonyítéka volt, ha balról árnyékolta be a követ.
A főpap süvege fehér vászonból készített turbán volt. Ehhez kék csipkével egy arany lemezt csatoltak, amely ezt a feliratot hordozta: "Szentség az Úrnak". Mindennek, ami kapcsolatban volt a főpap öltözetével és magatartásával, olyannak kellett lennie, hogy felkeltse Isten imádatának, szentségének érzetét, sőt azt is, hogy milyen tisztaságot követel azoktól, akik színe elé járulnak.
Nemcsak magának a szentélynek, hanem a papok szolgálatának is azt kellett igazolnia, hogy ők "[...] a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak" (Zsid 8:5). Ez nagy jelentőségű volt. Mózes útján az Úr a leghatározottabb utasításokat adta ennek a jelképes szolgálatnak minden részletével kapcsolatban. A szentély istentisztelete két részből, egy naponkénti és az évenkénti szolgálatból állt. A mindennapi szolgálatot, az égő áldozatok oltáránál a sátor udvarában és a szentélyben, míg az évenkénti szolgálatot a szentek szentjében végezték.
A szentek szentjét a főpap kivételével egyetlen halandó ember sem láthatta. A főpap is csak évente egyszer léphetett be a szentek szentjébe, mégpedig a leggondosabb és legünnepélyesebb előkészületek után. Remegve ment be az Isten elé. A nép pedig tiszteletteljes csendben várta visszatérését. Istenhez felemelt szívükkel komoly imában könyörögtek Isten áldásáért. A főpap a kegyelem trónja előtt végezte el az engesztelést Izraelért. Itt a dicsőség felhőjében Isten találkozott vele. A főpap itt tartózkodása a megszokott időn túl félelemmel töltötte el az izraelitákat. Attól féltek ugyanis, hogy az ő bűneik vagy a saját bűnei miatt az Úr dicsősége megölte a főpapot.
A naponkénti szolgálat a reggeli és az estéli égőáldozat és az aranyoltáron az édes tömjénáldozat, valamint az egyéni bűnökért való különleges áldozatok bemutatásából állt. Ezeken kívül áldozatokat mutattak be még szombaton, az újhold napján és egyéb különleges ünnepek alkalmából.
Minden reggel és este egy esztendős bárányt égettek el az oltáron, és vele a kötelező ételáldozatot, amely jelképezte a nemzet naponkénti odaszentelődését Jahvénak, és jelképezte a Krisztus engesztelő vérétől való állandó függőségüket. Isten kifejezetten megparancsolta, hogy minden áldozat, amelyet neki szentelnek a szentély szolgálatára, hiba nélkül való legyen, vagyis "ép"-nek kellett lennie (2Móz 12:5). A papoknak tüzetesen meg kellett vizsgálniuk minden állatot, amelyet áldozatként hoztak el a szent helyre és mindazokat az állatokat vissza kellett utasítaniuk, amelyben valami hibát fedeztek fel. Csak a "hiba nélküli" áldozat lehetett jelképe Krisztus tökéletes tisztaságának, akinek fel kellett áldoznia magát "hibátlan és szeplőtlen bárány"-ként (1Pt 1:19). Pál apostol úgy mutat rá ez áldozatokra, mint amelyek azt szemléltetik, hogy Krisztus követőinek mivé kell válniuk. Azt mondja: "Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket" (Róm 12:1). Isten szolgálatára kell szentelnünk magunkat, és igyekeznünk kell áldozatunkat mind tökéletesebbé tennünk. Isten csak azzal elégszik meg, ha a legjobbat adjuk abból, amink van. Azok, akik teljes szívükből szeretik Istent, legjobb szolgálatukat adják neki, és állandóan arra törekedjenek, hogy minden erejüket összhangba hozzák azokkal az isteni törvényekkel, amelyek Isten akaratának a teljesítésére fejlesztik ki képességeiket.
A tömjénáldozat bemutatásakor a pap közelebb került Isten jelenlétéhez, mint a naponkénti szolgálat bármelyik más cselekményével. Mivel a szentély belső kárpitja nem ért fel az épület mennyezetéig, ezért Isten dicsősége, amely megmutatkozott a kegyelem trónja fölött, részben látható volt a sátor első helyiségéből. Amikor a pap tömjénnel áldozott az Úr előtt, akkor a szövetség ládája felé tekintett; és amint a tömjén füstje felemelkedett, az isteni dicsőség leereszkedett a kegyelem trónjára és betöltötte a szent helyet és gyakran mindkét helyiséget annyira, hogy kénytelen volt visszavonulni a sátor ajtajához. Amint e jelképes szolgálatban a pap hittel tekintett a kegyelem trónjára, amelyet nem láthatott, úgy Isten népének is most imáikat Krisztushoz kell küldeniük, nagy főpapjukhoz, aki - noha az emberi szem nem láthatja őt - érettük könyörög a mennyei szentélyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése