Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2022&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2022&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Nagyon sokan illetik erős kritikával a Mózes ötödik könyve 22. fejezetét, mint ami, úgymond, egy elrémisztő példája az ószövetségi törvény érzéketlenségének, amit a nemi erőszak áldozatai iránt tanúsított. Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgáljuk a szövegkörnyezetet, akkor ennek éppen az ellenkezője derül ki.
Ez a szakasz két olyan főbb helyet nevez meg, ahol a még érintetlen lányokat az ókori Izraelben szexuális erőszak érhetett: a falvakat, illetve a városokon kívüli elhagyatott területeket. Fontos megfigyelnünk, hogy ezt a kettőt milyen döntő mértékben megkülönbözteti ez a törvény.
Ha egy nő egy városban vagy faluban élt illetve tartózkodott, a környezetében sok férfi volt, akik a segítségére siethettek. Ez sokat elmond nekünk arról, hogy milyen komolyan felkészültek Izraelben a férfiak és a felnőtt fiúk arra, hogy őrködjenek a nők erényei felett, és szükség esetén ott teremjenek, és megvédelmezzék őket bármi áron. Ne feledjük, hogy olyan településekről van szó, ahol az ablakokban nem volt üvegezés, a lakóépületek inkább csak kis kunyhószerű házikók voltak, gyakran közös falakkal. Ebből arra következtethetünk, hogy egy nőtől gyakorlatilag minden pillanatban mindössze néhány méterre volt a segítség. Továbbá, ez a törvény, amely ebben a kultúrában együtt járt a férfiak őrködő gondnokságával, azt az állandó biztonságérzetet adta a nőknek, hogy csak kiáltaniuk kell, és ott a segítség. Ezen a háttéren, ha egy nő csendben maradt, akkor ez azt jelentette mindazok számára, akik felelősek voltak érte, hogy készségesen belegyezett az aktusba.
Ez az eset szöges ellentéte annak a törvénynek, ami azokra a nőkre vonatkozik, akiket egy elhagyatott helyen ért szexuális erőszak. Hogyha feltételezhető volt, hogy senki sem hallhatta a segélykiáltását, az illető nőt automatikusan ártatlannak tekintették, és felmentették a büntetés alól. Ellentétben sok korabeli törvénnyel, a nemi erőszakra vonatkozó izraelita törvény nem írta elő, hogy tanúk igazolják az ártatlanságot.
Habár nehéz megértenünk mai kultúránk hátterén, mégis sok nő (mint pl. Támár a 2Sám 13-ban) inkább feleségül ment ahhoz, aki erőszakot vett rajta, minthogy férjezetlen maradjon, és következésképpen gyermektelen is egész életében.
Isten igazságos, és gondosan őrködik életünk minden apró részlete felett. Mint oly sok más szabály és törvény az Ószövetség fejezeteiben, ez a fejezet is igazolja Atyánk jellemét, aki hajunk szálát is számon tartja. Annak a kultúrának a sötétsége közepette, amely nem igazán tulajdonított a nőknek olyan értéket, amilyet Isten a teremtéskor nekik szánt, a Teremtő a nők védelmére kelt és megparancsolta, hogy védelmezzék őket, és higgyenek szavuknak.
John Ash
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezet
32. fejezet – A TÖRVÉNY ÉS A SZÖVETSÉGEK (2. rész)
A Sinai hegyről kihirdetett törvényről Nehémiás ezt mondja: "És a Sinai hegyre leszállál, s szólál velük az égből, s adál nekik helyes végzéseket, igaz törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat" (Neh 9:13). Pál pedig, "a pogányok apostola", ezt jelenti ki: "Ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó" (Róm 7:12). Ez nem lehet más mint a Tízparancsolat, mert éppen ez az a törvény, amely azt mondja: "Ne kívánd".
Noha az Üdvözítő halála véget vetett a szertartások törvényének, de a legkevésbé sem csökkentette az erkölcsi törvény iránti kötelezettséget. Éppen ellenkezőleg. Az a tény, hogy Krisztusnak az erkölcsi törvény megszegéséért kellett meghalnia, azt bizonyítja, hogy ez a törvény állandó és változhatatlan.
Azok, akik azt állítják, hogy Krisztus Isten törvényének eltörléséért jött el és azért, hogy félretegye az Ótestamentumot, azok úgy beszélnek a zsidóságról, mint a sötétség egyik korszakáról, és azt állítják, hogy a héberek vallása csak formaságokból és ceremóniális szertartásokból állt. Ez azonban tévedés. A szent történelem minden oldalán, amelyre Istennek az ő választott népével való kapcsolatát jegyezték fel, égető nyoma van a nagy "VAGYOK"-nak. Az emberek fiainak Isten soha nem adott hatalmáról és dicsőségéről nagyobb kinyilatkoztatásokat, mint akkor, amikor egyedül őt ismerték el Izrael uralkodójának és amikor törvényt adott népének. Itt nem emberi kézben volt a jogar. Izrael láthatatlan királyának méltóságteljes megjelenése elképzelhetetlenül fenséges és leírhatatlan volt.
Az isteni jelenlétnek e kinyilatkoztatásaiban Isten dicsősége látszott meg Krisztus útján. Nem csak az Üdvözítő adventje alkalmával, hanem a bűneset és a megváltás utáni korszakokban is. Krisztusban békéltette meg Isten önmagával a világot (2Kor 5:19). Krisztus volt az alapja és a középpontja az áldozati rendszernek a pátriárkák korszakában csakúgy, mint a zsidók idejében. Ősszüleink bűne óta nem volt többé semmiféle közvetlen érintkezés Isten és az ember között. Az Atya Krisztus kezébe adta a világot, hogy az ő közbenjárói tevékenysége útján megválthassa az embert és igazolhassa Isten törvényének tekintélyét és szent voltát. Az ég és a bűnbe esett emberi nemzetség közötti közösség csak Krisztus útján jöhetett létre. Isten Fia volt az, aki ősszüleinknek a megváltás ígéretét adta. Ő volt az, aki a pátriárkáknak kijelentette magát. Ádám, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób és Mózes megértették az evangéliumot. Az üdvösséget az ember helyettese és kezese útján keresték. Az ősidőknek e szent emberei közösségben voltak azzal az Üdvözítővel, aki eljövendő volt hozzánk emberi testben. Sőt néhányan közülük szemtől-szemben beszélgettek Krisztussal és a mennyei angyalokkal.
Krisztus nemcsak a pusztában volt a héberek vezetője - ő volt az az Angyal, aki Jahve nevét viselte, és aki felhőoszlopba burkolva járt a nép előtt -, de ő volt az is, aki Izraelnek a törvényt adta. A Sinai hegy félelmetes dicsősége közepette Krisztus az egész nép hallatára kijelentette Atyja Tízparancsolatát. Krisztus volt az, aki a kőtáblákba vésett törvényt odaadta Mózesnek.
Krisztus volt az, aki a próféták által szólott népéhez. Péter apostol a keresztény egyházhoz írt levelében azt mondja, hogy a próféták az eljövendő üdvösség felől prófétáltak, "Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennök levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről" (1Pét 1:10-11). Krisztus hangja az, amely az Ótestamentum útján hangzik felénk: "[...] Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10).
Tanításaival - mialatt személyesen ott járt az emberek között -, maga Jézus irányította az emberek figyelmét az Ótestamentumra. Ezt mondta a zsidóknak: "Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam" (Jn 5:39). Ebben az időben az Ótestamentum könyvei voltak az egyedüli részei a Bibliának, amelyek már írásban léteztek. Ismét Isten Fia volt az, aki kijelentette: "[...] Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat." Azután hozzátette: "[...] Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:29.31).
A szertartási törvényt Krisztus adta. Miután ezt már nem kellett megtartani, Pál apostol a valós helyzetében és értékében tárta ezt a törvényt a zsidók elé. Megmutatta a helyét Isten megváltási tervében és viszonyulását Krisztus munkájához. A nagy apostol ezt a törvényt dicsőségesnek és Alkotójához méltónak mondja. A szentély ünnepélyes istentisztelete azokat a nagyszerű igazságokat ábrázolta, amelyeket ki kellett nyilatkoztatni az egymást követő nemzedékeknek. A tömjén füstje, amely Izrael imádságaival szállt fel, Isten igazságosságát képviseli, ami egyedül teheti Isten számára elfogadhatóvá a bűnös imádságát. A vérző állat az áldozati oltáron a Megváltó eljöveteléről tett tanúbizonyságot. A szentek szentjéből pedig az isteni jelenlét látható jele ragyogott ki. Így a sötétség és a hitehagyás korszakain át, amelyek egymást követték, Isten a hitet életben tartotta az emberek szívében, míg eljött a megígért Messiás adventjének ideje.
Népének Jézus volt a világossága - a világ világossága - még mielőtt emberi testben eljött a földre. A fény első felvillanása, amely behatolt abba a homályba, amellyel a bűn burkolta be a világot - Krisztustól eredt és érkezett. Krisztustól jött a mennyei ragyogás minden sugara, amely a föld lakóira áradt. A megváltás tervében Krisztus az Alfa és az Omega - az Első és az Utolsó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése