Higgyetek az Ő prófétáinak - október 14 - KEDD - Mózes ötödik könyve 28. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes ötödik könyve 28. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2028&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2028&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Ez a fejezet az áldásokat tartalmazza, és ezek elképesztően erőteljesek. A kísértés viszont az volt és mindig is az lesz, hogy az áldásokat keressük és ne Istent. Jézus tanácsa a helyes perspektívát tárja elénk: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6:33).

Döntések, döntések - ez Mózes utolsó üzenete. Ő már egy idős ember, de szenvedéllyel mondja: „Ha pedig szorgalmatosan hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára...” (1. vers). A „ha” szó élesen felvillan. Mózes sürgeti a népet, hogy jó döntést hozzon. A szövetség, amelyet Isten Izraellel kötött, három fő vonással rendelkezik: a törvény, az áldozat és a választás.

A választás mögötti eszme az, hogy Isten elhatározta: kinyilatkoztatja magát a világnak Izraelen keresztül. Ezt vagy úgy teszi, hogy annyira megáldja őket, hogy a világ megtudhassa: csak Isten áldhatta meg őket ennyire; vagy megengedi az engedetlenség következményeit annyira kibontakozni, hogy az átok láttán a világ megtudhassa, hogy a menny van ellenük. A döntés Izraelé.

Isten szándéka azzal, hogy megáldotta Izraelt, jóval több volt annál, mint hogy a nemzet öncélúan meggazdagodjon.

Amikor nyilvánvaló áldásban részesülünk, az a veszély fenyeget, hogy az áldást saját vívmányunknak tartjuk. Isten az, akitől minden jó adomány és tökéletes ajándék származik (Jak 1:17)

John Ash 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezet

33. fejezet – A SINAITÓL KÁDESIG (3. rész)

Ismét elkezdték követelni a húseledelt. Bár bőségesen el voltak látva mannával, de ezzel már nem elégedtek meg. Az izraeliták egyiptomi rabszolgaságuk ideje alatt, a legegyszerűbb ételek elfogyasztásából kényszerültek megélni. Az az étvágy, amelyet a szűkölködés és a kemény munka gerjesztett bennük, ezeket az egyszerű ételeket is ízletessé tette számukra. Az egyiptomiak közül azonban sokan, akik most közöttük voltak, hozzászoktak a pazar és bőséges ételekhez. Természetes, hogy ők voltak az elsők, akik elkezdtek zúgolódni.

A manna adásakor, éppen mielőtt Izrael eljutott a Sinai hegyhez, az Úr egy napig húst is ajándékozott nekik válaszul hangos követelőzésükre. Isten könnyen elláthatta volna őket hússal is, éppen úgy, ahogy mannával ellátta őket, de saját érdekükben korlátozta étrendjüket. Isten szándéka az volt, hogy olyan eledelt ad nekik, amely jobban megfelel igényeiknek, mint az a húsétrend, amelyhez sokan közülük hozzászoktak Egyiptomban. Természetellenes étvágyukat egészségesebb állapotba kellett hozni, hogy élvezhessék azokat az ételeket, amelyekkel Isten eredetileg az emberekről gondoskodott - a föld gyümölcseit adta Ádámnak és Évának - az Édenben. Ez volt az oka annak, hogy Izraelt Isten nagymértékben megfosztotta az állatok húsának evésétől.

Sátán persze megkísértette őket, hogy ezt a korlátozást tekintsék igazságtalannak és kegyetlennek. Rávette őket, hogy a megtiltott dolgok után vágyakozzanak, mert jól tudta, hogy az étvágy korlátlan élvezete az érzékiséget segíti elő. Az érzékiség eszközével pedig könnyebben hatalmába kerítheti az embereket. A nyomorúság és a betegség szerzője mindig ott támad, ahol a legnagyobb sikert érheti el. Az étvágynak címzett kísértésekkel Sátán mindig nagymértékben vezette bűnbe az embereket attól az időtől fogva, amikor a tiltott gyümölcsből való evésre vette rá Évát. Ugyanezzel az eszközzel vette rá Izraelt is, hogy zúgolódjék Isten ellen. Az evésben és az ivásban való mértéktelenség mindig az alacsony szenvedélyek élvezetébe való belemerülésbe vezeti az embereket, és így utat készít az erkölcsi kötelezettségek semmibevételére. Ezért, mikor megtámadja őket a kísértés, alig-alig marad erejük az ellenállásra.

Isten azért hozta ki az izraelitákat Egyiptomból, hogy tiszta, szent és boldog népként honosíthassa meg őket Kánaán földjén. Ennek a célnak a megvalósítása érdekében fegyelmezési, nevelési folyamatnak vetette őket alá saját és leszármazottaik javára. Ha készek lettek volna megtagadni étvágyukat és engedelmesen elfogadják Isten bölcs megszorításait, akkor a testi gyengeség és betegség ismeretlen lett volna közöttük. Leszármazottaik testi és értelmi erő birtokába kerültek volna. Tiszta és világos felfogóképességük és érzékelésük lett volna az igazságról és a kötelességről; éles megkülönböztető képességgel és egészséges ítélőképességgel rendelkeztek volna. Az a tény azonban, hogy Isten korlátozásainak, követelményeinek nem voltak hajlandók magukat alávetni, nagyon megnehezítette a számukra kilátásba helyezett isteni eszmény elérését és a nekik szánt áldások elnyerését.

A zsoltáríró azt mondja: "És megkísérték Istent az ő szívökben, ennivalót kérvén az ő kívánságuk szerint. És szólának Isten ellen, mondván: avagy tudna-é Isten asztalt teríteni a pusztában? Ímé, megcsapta a kősziklát és víz ömlött és patakok özönlöttek; de vajon tud-é kenyeret is adni? avagy készíthet-é húst az ő népének? Meghallotta az Úr és megharagudott ezért, és tűz gyulladt fel Jákób ellen, és harag gerjedt fel Izrael ellen" (Zsolt 78:18-21). Gyakran zúgolódtak és lázongtak a Vörös-tengertől a Sinai hegyig tartó vándorlás alatt, de Isten megszánta tudatlanságukat és vakságukat, bűnüket nem látogatta meg ítélettel. Közben a Hóreben kijelentette magát nekik. Ennek következtében nagy világosságot kaptak, ami által tanúi lettek Isten fenségének, hatalmának és dicsőségének. Ezután azonban elégedetlenségükkel és hitetlenségükkel még nagyobb bűnt vettek magukra, és vétkesebbé lettek Isten előtt. Zúgolódásuk most már lázadás volt és mint ilyent, meg kellett kapják az azonnali és kiemelkedő büntetést, ha Izraelt meg akarta őrizni az Úr az anarchiától és az összeomlástól. "[...] és felgyullada ellenük az Úrnak tüze és megemészté a tábornak szélét" (4Móz 11:1). A panaszkodók legbűnösebbjeit elpusztította a felhőből előcikázó villám.

A nép félelmében kérte Mózest, imádkozzék érettük Istenhez. Mózes ezt meg is tette, és a tűz megszűnt. Emlékezésül az eseményre, Mózes ezt a helyet Thaberának nevezte el (4Móz 11:3).

Nemsokára azonban rosszabb lett a helyzet, mint előzőleg. Ez a félelmetes ítélet ahelyett, hogy a túlélőket alázatosságra és bűnbánatra késztette volna, látszólag csak még szaporította zúgolódásukat. A nép minden irányból sírva és jajgatva sátrai nyílásához gyülekezett. "A gyülevész nép, amely köztök vala, kívánságba esék, és Izrael fiai is újra siránkozni kezdének, és mondának: Kicsoda ád nékünk húst ennünk? Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Egyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra. Most pedig a mi lelkünk eleped, mindennek híjával lévén: szemünk előtt nincs egyéb mint manna" (4Móz 11:4-6). Így nyilatkoztatták ki azzal az eledellel szembeni elégedetlenségüket, amelyet Teremtőjük adott nekik. Pedig állandóan nyilvánvaló volt előttük, hogy ez az eledel megfelelt szükségüknek; mert mindazon nehézségek ellenére, amelyeket el kellett hordozniuk, törzseikben nem akadt egyetlen egy beteg sem.