Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%206&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%B3zsu%C3%A9%206&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Egy folyamatosan és egyértelműen nagyobb és nagyobb teret hódító jelenség tapasztalható egyes körökben, amelynek lényege, hogy minimalizálják azokat az elvárásokat, amelyeket Isten népére helyezett. Egyesek Isten kegyelmét olyan magasra emelik, ahol az üdvösség már-már egyetemesnek tűnik, azt mondván, hogy senki sem fog elkárhozni, mivel Isten túlságosan szereti teremtményeit ahhoz, hogy elpusztítsa őket.
De Isten parancsolatai magas követelményeket helyeznek elénk, és nekünk sosem szabad alábecsülnünk a Neki való engedelmességet, még akkor sem, ha követelményei nem tűnnek értelmesnek számunkra. A város körül való menetelés és a kiáltás nem fogják romba dönteni a várost, de az Isten parancsának való engedelmesség erőt szabadít fel bennünk és értünk, amely megszabadítja szívünket és életünket az ellenség szorításából és olyan győzelmet ad, amilyet saját erőnkkel soha nem tudnánk kivívni.
Willie Edward Hucks II
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36-37. fejezet
36. fejezet – A PUSZTÁBAN (4. rész)
Izrael gyermekei majdnem negyven évig elvesztek a szemünk elől a puszta homályában. "Az idő pedig" - mondja Mózes - "amelyet eljáránk Kádes-Barneától, míg általmenénk a Záreb patakán, harmincnyolc esztendő, amely alatt kiveszett a hadra való férfiak egész nemzetsége a táborból, amíg megesküdt az Úr nékik. E felett az Úrnak keze is vala ő rajtok, hogy elveszítse őket a táborból az ő kipusztulásukig" (5Móz 2:14-15). {PP 406.1}
Ez évek alatt a népnek állandóan emlékeznie kellett arra, hogy isteni büntetés alatt van. A Kádesben kirobbant lázadásban elvetették Istent, és egy időre Isten is elvetette őket. Mivel hűtleneknek bizonyultak Isten szövetégéhez, ezért nem kaphatták meg a szövetség jelét, nem részesülhettek a körülmetélés szertartásában. Az a kívánságuk pedig, hogy térjenek vissza a rabszolgaság földjére, méltatlanná tette őket a szabadságra. Így a szabadulásuk emlékére rendelt páska szertartást sem tarthatták meg.
Csak a sátorban tartott istentiszteletek folyamatossága bizonyította, hogy Isten nem hagyta el teljesen népét. Isten gondviselése még mindig ellátta őket mindazzal, amire szükségük volt: "Mert az Úr, a te Istened megáldott téged a te kezednek minden munkájában" - szólt nekik Mózes, mikor újra elmondta vándorlásuk történetét, - "tudja, hogy e nagy pusztaságon jársz; immár negyven esztendeje veled van az Úr, a te Istened; nem szűkölködtél semmiben" (5Móz 2:7). A léviták himnusza, amelyet Nehémiás jegyzett fel, élénken ecseteli azt a tényt, hogy Isten az elvetés és a száműzetés évei alatt is gondot viselt népére: "És a te nagy irgalmasságodban nem hagyád el őket a pusztában; a felhőnek oszlopa nem távozék el felőlök nappal, hogy vezérlené őket az úton, és a tűznek oszlopa éjjel, hogy világítana az úton, melyen menének. És a te jó lelkedet adád nékik, hogy őket oktatná; és mannádat nem vonád meg szájoktól, s vizet adál nékik szomjúságukban. És negyven esztendeig tápláltad őket a pusztában, fogyatkozásuk nem vala, ruháik el nem nyűttenek és lábaik meg nem dagadának" (Neh 9:19-21).
A pusztai vándorlást Isten nem csak ítéletként rendelte el a lázadókra és a zúgolódókra. A pusztai vándorlás a következő nemzedékek nevelését és fegyelmezését is szolgálta, előkészületkén az ígéret földjére való bemenetelükre. Mózes a következőket jelentette ki nekik: "Gondold meg azért a te szívedben, hogy amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened." "És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e az Ő parancsolatait vagy nem? És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik" (5Móz 8:5.2-3).
"Puszta földön találta vala őt, zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét" (5Móz 32:10). "Minden szenvedésöket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadítá őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban (Ésa 63:9).
Egy alkalommal egy izraelita asszonynak és egy velük együtt kivándorolt egyiptomi férfinak - aki az elegy sokaságból származott - a fia felszedte sátrát, elhagyta a táborban nekik kijelölt területet és beköltözött az izraeliták számára kijelölt táborhelyre, mert igényt tartott arra, hogy sátrát ott verhesse fel. Ezt az isteni törvény tiltotta. Az egyiptomiak leszármazottait ugyanis a harmadik nemzedékig kizárták a gyülekezetből. Vita keletkezett közte és egy izraeli között. Az ügyet a bírák elé utalták és azok az isteni törvény megsértője ellen döntöttek.
Az ítélet annyira felbőszítette ezt a férfit, hogy megátkozta a bírót és szenvedélye hevében káromolta Isten nevét. Azonnal Mózes elé vitték. A törvény a következőképpen rendelkezett: "Aki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon" (2Móz 21:7); de az ilyen esetre vonatkozólag a törvény semmiféle rendelkezést nem tartalmazott. Ez a bűn azonban nagyon súlyos volt, ezért szükségét érezték annak, hogy ezzel kapcsolatban különleges rendelkezést kapjanak Istentől. Ezt az embert őrizetbe vették és őrizet alatt tartották mindaddig, amíg az Úr nem jelentette ki akaratát. Isten maga hirdette ki az ítéletet. Utasítására az istenkáromlót kivezették a táboron kívülre és ott halálra kövezték. Azok, akik tanúi lettek a bűnnek, a bűnös fejére tették kezüket és ezzel ünnepélyesen tanúsították azt, hogy az ellene felhozott vád igaz volt. Azután ők dobták rá az első köveket. Utánuk az ott álló emberek csatlakoztak az ítélet végrehajtóihoz.
Ezt követően törvényt hirdettek ki, amely már megtorolta a hasonló törvénysértést. Ez így hangzott: "Izrael fiainak pedig szólj ezt mondván: Ha valaki az Ő Istenét átkozza, viselje az ő bűnének terhét. És aki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet; akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon" (3Móz 24:15-16).
Vannak emberek, akik kétségbe vonják Isten szeretetét és igazságosságát az ily szigorú büntetés láttán, amelyet a szenvedély hevében kimondott szavakért szabtak ki és hajtottak végre. Isten szeretete és igazságossága azonban megköveteli, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá legyen: az Isten ellen rosszindulatból történő megnyilatkozások igen nagy bűnnek számítanak. Az első bűnösre kimondott halálos ítélet Isten neve tiszteletben tatására kellett intsen mindenkit. Ha ennek az embernek a bűne büntetlen marad, akkor ez másokat erkölcsileg megronthatott volna, melynek eredményeként sok embernek az élete esett volna áldozatul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése