Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány - PRÓFÉTÁK ÉS KIRÁLYOK 12. fejezet 619. nap
Illésnek nem lett volna szabad a kötelesség helyéről
elmenekülnie. Jézabel fenyegetésének hallatára oltalomért kellett volna
fordulnia ahhoz, aki megbízta Jahve becsületének megvédésével. Azt kellett
volna mondania a követnek, az Isten, akiben bízik, meg fogja oltalmazni a
királyné gyűlöletével szemben. Tudnia kellett volna, hogy Isten nem hagyja el.
Hiszen csak néhány óra telt el azóta, hogy látta Isten hatalma csodálatos
megnyilatkozását. Ha ott marad, és Isten erejével, benne elrejtőzve,
rendíthetetlenül kitart az igazság mellett, senki sem árthat neki. Az Úr
megbünteti Jézabelt, és ez újabb csodálatos győzelmet jelent Illés számára.
Ennek a királyra és a népre gyakorolt hatása nagy reformációt eredményezett
volna.
Illés sokat várt a Kármelen végrehajtott csodától. Azt
remélte, Isten hatalmának e megmutatkozása után Jézabelnek nem lesz többé
befolyása Akhábra, és egész Izráelben rohamos reformáció megy végbe. Kármel
hegyén egész nap étlen keményen dolgozott. Mégis - a fizikai megterhelés
ellenére - nagyon bátor volt, amikor Akháb hintóját Jezréel kapujához vezette.
Attól az ellenhatástól, ami gyakran jár a nagy hit és
fényes eredmények nyomában, Illés sem volt mentes. Attól félt, hogy nem lesz
tartós a Kármelen elkezdődött reformáció, és erőt vett rajta a csüggedés.
Korábban a Pisga csúcsáig emelkedett, most pedig lent volt a völgyben. Amíg a
Mindenható ihlette, kiállta a hit legkeményebb próbáját. Most pedig, amikor
elcsüggedt, elengedte Isten kezét. Jézabel fenyegetése csengett fülében, és úgy
látszott, Sátán még mindig diadalmaskodik a gonosz asszony ármánykodása által.
Illés végtelen magasra emelkedett, és a visszahatás rettenetes volt. Istent
elfelejtve menekült. Addig ment, amíg egy kietlen pusztában nem találta magát -
egyedül. Teljesen kimerülve ült le egy fenyőfa alá pihenni. Amint ott ült,
kérte Istent, hadd haljon meg. "Elég most már, Uram! - mondta. Vedd el
életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!" A keserű csalódástól összetört
és minden emberlakta helytől messzire vetődött, menekülő, nem akart többé
emberek szemébe nézni. Végül teljesen kimerülten elaludt.
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok
142
2012-ben
Észak-Amerikában több mint 44 millió ember szenvedett a magányosságtól. A
statisztikák szerint évtizedről évtizedre növekszik világszerte a magánytól
szenvedők száma. A magányosság meghatározása a következő: „összetett és
általában kellemetlen érzelmi reakció az elszigeteltségre.” A magányosság igen
összetett lehet, mert oka is sokféle. Egy emberekkel teli teremben is érezheted
magányosnak magad, tehát az elszigeteltség nem mindig földrajzi, vagy fizikai.
Dávid magányos ebben a
zsoltárban. Saul üldözi őt, és éppen egy barlangban bujkál, valószínűleg
Adullámban (1Sám 22:1-4), vagy Engediben (1Sám 22:1-22). Kimerült, rosszkedvű,
búskomor (3., 4., 6. vers) és bizonyos értelemben rabságban van (7. vers).
Reménytelenül egyedül érzi magát: „senki
sem tudakozódik felőlem.” (5. vers) Ő, az Isten szíve szerinti ember,
életének mélypontjára került. Nincsen ebben semmi szégyellnivaló, mindnyájunk
életében vannak reménytelen, rosszkedvű, magányos, sőt depressziós időszakok.
Mit tesz Dávid életének
ebben a látszólag sötét és reménytelen időszakában? Istenhez fordul? Igen! Ám
ennél többről van itt szó. Bizonyossággal fordul Istenhez. Dávid tudja, hogy
életében bármi másban kételkedhet, de Isten ismeri az útjait (4. vers), és Ő
kormányozza az életét.
Istenhez fordul
megvallva, hogy Ő az egyetlen oltalom a menekülők számára (6. vers), az
egyetlen hely, ahol Dávid biztonságban van. Mi is csak Isten jelenlétében
lehetünk biztonságban az ellenségtől.
Közvetlenül Istenhez
fordul, elismerve az Ő elsőbbségét. Dávid tudja, hogy Isten az ő öröksége (6.
vers.). Az örökség szó az Izrael törzseinek kiosztott földekre utal. A léviták
nem kaptak földet, az Úr volt az ő örökségük (4Móz 18:20). Dávid ugyanakkor
megvallja Istennek, hogy a javak birtoklása nem fontosabb, hiszen Isten
szeretete és jelenléte az ő legbecsesebb tulajdona.
Thandi
Klingbeil
86. heti olvasmány a PRÓFÉTÁK ÉS KIRÁLYOK 12. fejezetéhez (március
19-25.).
Ezeket a sorokat
majdnem napra pontosan egy évvel az után írom, hogy édesanyám nyolcvan éves
korában eltávozott közülünk. Idén nyáron negyven éves lettem. Ha az Úr
alkalmasnak lát, hogy még legalább negyven évvel megáldjon, milyenek lesznek
ezek az elkövetkezendő évek? Évről évre egyre többet gondolok arra, amit ez
idáig képes voltam elérni, és amit remélem, hogy még képes leszek elérni,
mielőtt meghalok.
„Amikor Jób megragadott
egy halvány sugarat Teremtője fényéből, megutálta önmagát, és a porban, hamuban
bűnbánatot tartott. Ezután gazdagon áldotta meg az Úr, és utolsó éveit élete
legszebb időszakává tette.” (164. o., kiemelés a szerzőtől) Én azért kezdtem
imádkozni, hogy az Úr ugyanezt tegye velem.
Nem sokkal Kármel hegyi
tapasztalata után Illés mély depresszióban találta magát, az életét
megfenyegető Jézabel miatt. Egy pillanatra elvesztette a célját. Meggyőződése
lett, hogy hiábavaló volt a szolgálata. Nem volt tudatában annak, hogy a
legjobb rész még csak ezután jön el. És mégis, még abban a percben sem hagyta
el a Teremtője. És Jóbhoz hasonlóan Illésre is az várt, hogy megragadjon egy
halvány sugarat Teremtője fényéből. Nem a hatalmas szélben, sem a
földrengésben, sem a tűzben, hanem a halk és szelíd hangban.
Mi magunk is tarthatunk
szünetet egy pillanatra most azonnal, és kereshetjük, hogy megragadjunk egy
halvány sugarat Teremtőnk fényéből. Emlékeztessük magunkat arra, hogy
Krisztusban a legjobb még hátra van!
Fernando Villegas
Lelkész/Fiatal
felnőttek Szolgálatának Osztálytitkára
Texico egyházterület
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése